Fogalmam sincs, mikor szerettem bele Scottba. Valamilyen szinten minden húg rajong a bátyjáért, nem igaz? Felnézünk rájuk, csodáljuk őket. Noha a boszorkány képességeim már korán megmutatkoztak, Scott pedig egyszerű ember volt, amikor hozzánk került, mindig is magam fölé helyeztem. Úgy tekintettem rá, mint valami égi csodára, egy félistenre, és az is volt. Sosem hittem, hogy jobb vagy erősebb vagyok nála, még akkor sem, ha az összes tehetsége annyi volt, hogy puska nélkül megírt ötösre egy dogát, míg én tüzet fakasztottam a puszta kezemmel. Nem, én csak egy naiv, buta, esetlen kislány voltam, ő pedig a hősöm.
Sokáig tagadtam, hogy ez szerelem, és visszagondolva a mai napig nem tudom igazán. Az érzéseim megváltoztak, s noha Scott még mindig nagyon fontos helyet birtokol a szívemben, minden olyan zavaros. Persze sosem voltam annyira naiv, hogy ne lássam be, testvérek vagyunk, és az érzéseim soha nem válthatnak valóra semmit. Hiába nem köt össze minket a vér, a papír az papír... Ám a bennem élő, elvarázsolt kislány mégis hitt benne, hogy egy nap majd Scott is belém szeret, és együtt legyűrünk bármilyen akadályt.
Végül szerelmes is lett.


Úgy éreztem, képtelen vagyok végignézni, ahogy ezek ketten egymásra találnak. Minden egyes nappal, ahogy egyre inkább egymásba gabalyodtak, én egyre mélyebbre zuhantam a gödörben. Elvágtam magam tőlük, el kellett vágnom magam - nem tudtam tovább nézni kettejüket, a boldogságuk méreg volt számomra és megölt. Árulásuk tudata pedig egyre nagyobb haragot és gyűlöletet gerjesztett bennem. Miért pont ők? Miért nem én? Amikor a fél kezemet adtam volna mindkettejükért, hogy gázolhatnak így át az érzéseimen?

Észrevettem, hogy Lessában valami megváltozott. Feltűnt, amikor idővel másként kezdett rám nézni, másként kezdett hozzám érni. Őszintén? Nem zavart. Úgy voltam vele, mint a Scottal kapcsolatos érzéseimmel: amíg nyílt titok, addig rendben van. Amíg nem kell felvállalnunk őket, addig tehetünk úgy, mintha nem is léteznének. De Less felvállalta, és én... Összezavarodtam.


Hányszor bújtunk össze a takaró alatt és néztünk horrorfilmet? Mégis hogy folytatódhatott volna ez köztünk, amikor tudtam, hogy számára ez többet jelent? Scott sosem vette észre, hogyan érzek iránta. Sosem tudta meg, mennyire darabokra tört minden érintésével, mely mögött semmiféle romantikus szándék nem húzódott. Nem akartam ezt tenni Lessával, nem akartam őt bántani azzal, hogy nem viszonzom az érzelmeit. Elveszíteni sem akartam őt, mégis azt vettem észre, hogy menekülök. Távolságot tartok. Lemondom a programokat. Helyet hagyok kettőnk közt a kanapén. Gyűlöltem magam a gyávaságomért, de inkább vállaltam, hogy eltávolodjunk egymástól, minthogy ugyanazt kelljen átélnie, amit nekem a saját testvéremmel. Az ő érdekében...

Aztán ezek ketten összejöttek, én pedig minden jóindulatommal, minden elfojtott, eltitkolt és lenyelt érzésemmel és sérelmemmel egyedül maradtam. Mert te feláldozhatod az egész életed valakiért, ha érted senki sem teszi meg ugyanezt... Nekik könnyebb volt hátrahagyni és elárulni engem. Nekik nem voltam annyira fontos, hogy a saját javuk helyett az enyémet nézzék.

Ekkor fordultam el mindkettejüktől.

Hogy elhiszem-e, hogy Less tényleg benne volt Scott megölésében? Nem tudom. A szívem mélyén talán hinni akarok benne, hogy az a lány, akit egykor testvéremként szerettem, nem tenne ilyet; de aztán eszembe jut, hogyan árult el, mennyi hazugsággal tömte a fejem arról, hogy szeret, aztán meg összejött a bátyámmal... És többé már nem tudom. Nem is érdekel. Nem az én tisztem igazságot szolgáltatni, azt majd megteszi Scott. Nekem egyetlen feladatom van: bosszút állni a minket ért sérelmeken.

Mert minden árulás és szívtörés ellenére az, aki mellettem marad a nap végén, az csakis Scott. Senki más. Kapaszkodnom kell bele, nem veszíthetem el még egyszer.


- Tessék? - Minden egyes szót tisztán értettem, mégis muszáj volt visszakérdeznem. Egyszerűen lefagytam és képtelen voltam feldolgozni az információt. Az agyam azt hitte, ha nem fogadja be a hallottakat, akkor nem válik valósággá; nem történik meg. Nem történhet meg. Lessa nem...
Kiesett a kezemből a telefon, a lábaimból túl hirtelen szaladt ki minden erő. Térdre rogytam a szoba közepén, a sarkaimra ülve karoltam át magam, körmeimet mélyen a felkaromba mélyesztve. Túl jól ismertem ezt a döbbenetet, a jeges ürességet a mellkasom közepén, mely percről percre változott át bugyogó lávává, minden egyes cseppjével lyukat marva a szívembe. Túl jól tudtam, milyen érzés elveszíteni valakit. Egy családtagot. Egy barátot.
De Lessát nem.
Az összes hazugság és tagadás, amit magam köré építettem, kártyavárként omlott le. Nem maradt más, csak a veszteség, a nyílt fájdalom és a megbánás. Mert ha az ember elveszíti a másik felét, akkor mit számít már, lenyúlta-e a pasiját, hazudott-e bármiben is. Mit számítanak a bűnei, melyekre amúgy sincs bizonyíték? Nem mentettem fel Lessát semmi alól, egyszerűen csak félretoltam ezt a téveszmékkel szőtt fátylat, felfedve alatta a valóságot: hogy még mindig szerettem. Hogy minden tőrdöfése ellenére még mindig fontos volt nekem. Elégtételt akartam, de a halálát sosem. Nem akartam végleg elveszíteni...
A könnyek bármiféle előjel nélkül törtek fel belőlem, mélyről jövő, vad zokogás rázta meg a vállaimat. Arcomat két tenyerembe temettem, elrejtve patakokban ömlő könnyeimet, belefojtva fájdalmas üvöltésemet. Nem tudom, mennyi ideig térdeltem a szoba közepén, előre-hátra hintázva, zokogva, sikítva, a földet csapkodva, a csuklómat szorongatva. Nem tudom, mikor szabadult el a varázserőm, mikor változtattam csatatérré az egész szobát, szélvihart zúdítva a könyvespolcra, szanaszét reptetve a papírokat az asztalról, lángra lobbantva a függönyöket. Csak az járt a fejemben, mit nem mondtam el Lessának, mielőtt elvesztettem.