- Középiskolások! Egy rohadt szóval nem mondtad! - mélyről feltörő fennhangon ordítottam le a velem szemben álló nőt.Nőt... Halottat? Akkor nem voltam tudatában annak, hogy én is legalább ugyan annyira halott vagyok mint ő. Vagy talán eleve felfogni sem akartam. Mindössze azt a mély háborodott haragot próbáltam levezetni azon, akire rá tudtam kenni az első hibámat. Hogy a vér, ami a kezemhez tapadt, ezúttal az ő lelkiismeretét fesse meg. Bár közel száz éves vámpírként a halottnak nem tudnak sok újat mutatni.
Az arca végig kifejezéstelen maradt, míg én remegve ordítottam félelememben. A vér fokozatosan száradt tenyerem minden mély gyűrött vonalába. Haragot éreztem. Elmondhatatlan haragot. Ugyanakkor kétségbeesés és félelem játszott bennem otromba táncot. Mégis egy részem valami visszataszító módon élvezte, amit tettem. A fémes ízt a számban. A fiatal tinilányka rémületét. A határok feszegetését. Az új érzést, ami ezidáig a sötétben várta a megfelelő pillanatot, hogy felbukkanva egy teljesen más irányba terelje az életemet. De nem csak az életem forgott kockán. Talán pont ez volt ami miatt leginkább rettegtem. Egy eltorzult személyiség kialakulása...
Pwyll megvető tekintete szinte mellbe vágott. Az a rideg pillantás, miképp egy cseppet sem érdekli mit teszek vagy mit tettem. A mélykék tekintete egyszerűen jégszobrává tett. Leült a haragom. Egy pillanatra csak a sötétséget éreztem. A hűvös, ködös légkört magam körül. A marcona személye csak egy zavaró pont volt az életemben. Ugyanakkor valahogy a konzekvens helyzetkezelését mindig is magaménak akartam tudni.
- Ha elmondtam volna, megtetted volna? - a nyugalom, ami a hangjából áradt, szinte már-már őrjítő volt.
- Bazd meg Pwyll! Megöltem egy kislányt! Érted ezt a hulla agyaddal? - a harag ismét felülkerekedett rajtam. Torkom szakadtából ordítottam, de őt még mindig lehetetlen volt kihozni a sodrából.
- Magadat siratod, vagy a kölyköt? - mintha csak egy mindennapi beszélgetés egy mondata lett volna... Az élet látszólag nem jelentett számára többet, mint két lábon járó véres tasak.
- Húzz vissza a barlangodba Pwyll! - morrant fel egy ismeretlen női hang. A kellemes hangszín bár cseppnyi nyugalmat árasztott magából, mégsem volt képes többre, mint hogy fél percre kizökkentsen az idegtépő haragból.  Megpillantva a fiatal nőt összeráncolt szemöldökkel egyenesedtem fel a pizsamás hulla mellől.  Nem tettem fel kérdést, a tekintetem már megtetette hang nélkül is.
- A nevem Shil. - Vetette hátra válla mögé hosszú szőke, a holdfényben fehéren fénylő haját. A tekintete magával ragadó volt. Üde. Pwyll után reményeket keltő. A vámpírokba vetett nem létező hitemet keltette életre néhány pillanatra.
- Húgom. - szólította meg Pwyll a szőkeséget. A tekintete ezúttal sem árult el semmi különöset.
- Nővérem...- válaszolt Shil. Ekkora azonban megjelent valamiféle csípős érzés a levegőben. Szinte kézzelfogható volt a kettejük közötti feszültség. Bár ezekben a pillanatokban a legkevésbé sem érdekelt a kettő között lévő testvéri kapcsolat minősége.
- Oliver, igaz? - pillantott rám Shil. Természetesen nem várt választ, ahogy én sem adtam neki. Csak feldúlt pillantásokkal bombázva vártam, hogy kiderüljön, mégis mi dolga van velem Pwyll húgának. - Ne haragudj Pwyll modortalansága miatt. Kissé nyers. De jót akar!
- Még itt vagyok! -morrant fel a háttérből az említett testvér. Talán ekkor láttam először rajta bármiféle érzelmet.
Nem szóltam semmit, csak néztem a szemeibe, mintha csak várnék valamit tőle. Zavart tekintetébe akaszkodva, mintha élveztem volna, hogy kellemetlen helyzetbe hozom. De hisz lehet kellemetlenséget okozni egy vámpírnak? Képes zavarban érezni magát? Lehet olyan, akár egy ember? Mi vész el belőle és mi marad? S ha el is veszíti azt aki egykoron volt, lehet-e még a régi? Vajon újra önmagára lelhet egy halott?
- Okéé... - húzta el száját, majd oldalra pillantva túrt bele hajába. - Tudod mit? - szinte villámcsapás szerűen nézett mélyen ismét a szemeimbe. - Gyere, ássuk el a barátnődet.
S ezzel a lendülettel kaptam el csuklóját. Hunyorogva néztem rá. Hangom ekkorra kiegyensúlyozottabbá vállt. A lelkem súlyától talán sosem szabadulok.
- Ő nem egy kutya! - morogtam rá. A puha kéz meg sem rezzent. Csak magabiztos mosollyal pillantott rám azzal a hatalmas szemekkel.
- Így van! - mosolyodott, mintha csak naiv gyerekként feltettem volna egy közönyös kérdés közeli állítást. De ez kijelentés volt. S ő mégsem úgy tekintett rá. Ez teljesen kikészített...


- Igazad volt. Jobb volt, mint amit mutatott magából...  - ernyedt testtel vetettem vállamat a szobája ajtófélfájának. Nem szólt semmit, csak a feketébe öltözött szívét szorongatta könnyfakasztó emlékekkel. Kisírt szemekkel, remegő kezei között szorongatta a elhordott csipkés fekete ruhadarabot. Szinte úgy belemélyedt, mintha csak ismét látná benne látná halott tulajdonosát. Így hallgattam, s mindössze álltam a kegyetlen keserű légkör hangulatát.
-  Sosem voltunk igazán testvérek. Sosem törődtem vele igazán. Ismertem a helyes utat, mégis... Képtelen voltam megtenni az első lépést. - Így Pwyll tette meg, mely egyben a halálát is okozta. - Bánom...- az üdítő mosoly, amit ismertem, most keserűen mérgező könnyekbe burkolódzott. - Mert én öltem meg!
- Ne Shil, kérlek... - tiltakoztam az önostorozás ellen, azonban mind hiába. Folytatta...
- Ha nem veszem rá, hogy vegyük be Devan-t... - ujjai egyre szorosabban fogták az elnyűtt göncöt. Az arcát uraló keserves gyász fokozatosan haraggá torzult. A tekintetében gyűlölet lángolt. S ahogy felpillantott rám, a gyomrom rándult össze a tekintetétől. A derűs leány a háttérbe szorult, s egy rideg valamivé deformálódott. Akkor, abban a pillanatban csak némán bámultuk egymás tekintetét. Ezúttal sem voltam a helyzet magaslatán.


-Miért nem beszélsz vele? - tette fel a kérdést Shil miközben a Hemingway rezidenciával szemben lévő kispadon ücsörögtünk. Csak csendben bámultam a bejárati ajtóra, mintha csak meg sem hallottam volna a kérdést. S bár valójában eljutott az agyamig, mégis csak az ajtó néma szemezgetésénél maradtam. Talán nem akartam válaszolni. De éreztem a tekintetét az arcomon. Ahogy előre hajolva igyekszik elkapni a szemkontaktust. Mély sóhaj szökött ki ajkaim közül, majd előre dőlve térdemre támasztva alkarjaimat vettem a fáradtságot, hogy kinyissam a számat.
- Eltelt már több mint egy év. Mit gondolsz hogy reagálna? - hangomon nyilván érezhető volt a cinizmus. - Vagy agyakkal kínálna vagy előkapná a shotgunt. - nevettem el magamat kínomban, majd túrtam bele hajamba, s tenyerembe temettem végül fáradt arcomat.
- Talán ennyire nem súlyos a helyzet... - felelte arcán kedves mosollyal.
- Pwyll megtiltotta.
- És? - szemöldökét ráncolva háborodott fel. - Ki ő? Az anyád? Nem vagy a sarja Oliver.
- Szerinted nincs abban logika, amit mond? - tettem fel a kérdést, ezúttal rá pillantva, majd hátra vetve hátamat a pad támlájának. - Nem keverhetem bele Cassyt ebbe az egészbe...
- Joga van tudni, hogy életben vagy! - jelentette ki lázongva.
- Nem! - emeltem fel hangomat ezúttal némileg feszülten. - Nem teszem kockára az életét elmúló kapcsolatok miatt...
- A bátya vagy... Ez nem múlik el.
Hunyorogva néztem rá, ahogy az arcának vonásai ellazulva, kedves mosoly költözött az arcára. Igaza volt. Tudtam jól, hogy igaza van. De nem... Kockázatos volt bármi olyat tenni, amivel veszélyeztethetem az életét. Nem éri meg. Ennyit nem ér semmi. Hisz ha választanom kell a testvéri viszony, vagy az élete között, inkább az életét részesítem előnyben.
- Mindegy... Pwyll megölne, ha megtudná...
- Nem fogom ismételgetni magam...- forgatott egyet szemén.
- Shil, a nővéred mentett ki a hullaházból! Ő karolt fel. Ő segített ebben az egész vámpírosdiban... Tartozom annyival neki, hogy megfogadom a jó tanácsot.
- És puszta tiszteletből feldobnád az életedet? - fogós kérdés volt. Legszívesebben egyetértettem volna vele. De nem tehettem.
Az ajtó nyílt, a tekintetünk oda irányult. Cassy lépett ki rajta. Úgy tűnt jól megvan. Randizgat talán. Gyerekei lesznek. Házasodik. Boldog. Ennél többre nincs is szükségem!
Arcomra elégedett mosoly húzódott, ahogy kocsi jelent meg a ház előtt, majd egy fiatal fickó lépett ki belőle. Egy szerelmes csók csattant el... A srác beszállt a kormány mögé, majd oldalra pillantott, s végül előre. A kerekek komótosan indultak el. A járdán mögötte, hamarosan egy vértől illatozó lassan hűlő test feküdt. A húgom illatát éreztem...Szemeim nagyra nyíltak. Szinte éreztem ahogy erőtlenné válik a testem. Képtelen vagyok megemelni a lábamat. A gravitáció megváltozott. A talaj magához húzott...
- Cassy! - kiáltottam el magamat, amire Shil megragadta erősen a vállamat. A szemeimbe nézett, s én is az övébe. De amit láttam, nem Shil tekintete volt. Ismertem. Szerettem. Áhítoztam utána. - Alesea? - megdöbbenve néztem a mellettem lévő lányt. Erővel rántott vissza a padra. Erősebb volt nálam. Jóval erősebb... Szinte már-már irreális erővel bírt. Sőt!
- Meg fogod ölni...- suttogta könnybe lábadt szemekkel. - Ne menj Oliver! - Riadt voltam, ugyanakkor ráébredtem a tényre, valami nincs rendben. Alesea sosem állítana meg, hogy megmentsem a húgom életét. Nem. Egy pillanatra sem tartana fel. Hisz ugyan úgy szereti, ahogy én. - Gyilkos...- suttogta már-már démonivá torzult hangon. - Gyilkos...
Csuklóját szorítva csaptam le karját magamról, majd lendítve magamon, hirtelen Cassy vérben ázó teste felé térdelve estem le. Nem tudtam mikor és hogyan tettem meg a kettőnk közti távolságot. Most mégis itt térdeltem halott teste felett. Fennakadt üveges tekintete egyenesen rám bámultak. A semmiből kapta el torkomat, majd ujjai közé fonva szinte lassan szétroppantotta gégecsövemet.
- Az élet kegyetlen. Nem igaz bátyám ? - nyögte halott ajkai közül. S elkapva csukólját pillantottam meg ujjaimat. 7 ujj?  Mégis hogyan? Riadtan néztem végig rajta, ahogy kieresztve hatalmas fogait tátotta felém száját. Belém akart marni. Szét akart tépni... De én már nem is én voltam. Hiszen magam felett álltam. Szorongattam a saját nyakamat.