Vannak pillanatok, amikor az ember szeme előtt lepereg az élete - ezt mondják legalábbis. A balesetem pillanatában, tizedmásodperccel a történés előtt és az elkerülhetetlenség realizálását követően lehunytam a szemem, és anyámra gondoltam. Tősgyökeres New Orleans-iként ízes keveréknyelven beszélt, néha egy mondatban vegyítve a spanyolt, a franciát, az angolt, a cajunt és a kreolt anélkül, hogy észrevette volna: örökül kaptam, hogy mindig bennem éljen tovább, hogy mindig keserédes mosolyt csaljon az apám szája sarkába... Anyám mindig azt mondta, hogy a forrófejűségem miatt fogok komoly bajba keveredni egyszer - nyughatatlanság égeti a szívem, az lobog az ereimben;  Azok közé tartozom, akik nem félnek nagyot álmodni, fejest ugrani az ismeretlenbe - a magam ura vagyok, aki nem áll be a sorba, nem követ birka módon másokat.. Én maga a villám vagyok a mennydörgés előtt.
Az egykori  francia gyarmatbirodalom okán nem nőhet fel generáció anélkül New Orleansban, hogy ne találkozzon a voodooval - ha az ember édesanyja hiszi is az adott vallásformát...
Talán pont emiatt álltam mindig is máshogy, nyitottabban a természetfelettihez.  

A balesetemet jószerével feldolgozni sem volt időm - homályos emlékeim vannak a mentőről, hogy a száguldó jármű ellenére is precíz pontossággal találja el a szívemet az orvos egy rohadt vastag tűvel.. A kórházi ágyon ébredtem, és azt mondták szerencsés vagyok - olyannyira, hogy másnap hazafelé, pontosabban Aleseához menet Samael bevégezte, amit az a frontális karambol nem tudott.
Meghaltam.

Felébredtem.
Mivel foglalkozásomat tekintve fejvadász vagyok (itt, és még két államban), igen nagy rutinom van abban, hogy ne ugráljak, ha valami számomra tökéletesen idegen helyen ébredek fel, alighanem csapdában. Először mindig a végtagjaimat próbálgatom, a gerincsérüléssel vagy injekcióval együtt járó bénulást kizárva, közben felmérem mennyi levegőm van, mit hallok, hol lehetek..
Légmenetesen lezárt, hideg hely, furcsán ismerős kemikáliák ajtón keresztül is éles szaga, s mintha tőlem karnyújtásnyira üvöltött volna a rádió. A tepsimet előhúzó patológusra ráijeszteni egy "heló"-val nehezebb volt, mint megnyúlt szemfogaimat a nyaki vénájába vágni éhségnek és legyűrhetetlen ösztönnek engedelmeskedve.
Nem tudom, hogy más hogy van vele, de halál utáni életem első, vámpírként eltöltött percében emlékeztem, semmint elborzadtam volna önnön tettemtől.
Samael ölt meg, mert Alesea ezt akarta.

Félelem, zavartság, düh - érzékeimmel érzelmeim is kiélesedtek, hogy egyelőre semmit se tudjak megfelelően megélni és kezelni; Még a végén olyan lenne, mintha képes lennék a kezemben tartani és irányítani a saját életemet..
Mindenesetre egyetemes tény, hogy pánikroham közben az ember képtelen racionálisan gondolkozni - utólag meg már felesleges a bölcselkedés. A vezetékes telefon gombjain a húgom mobilszámát zongorázom - fülsiketítő a tárcsahang, hangjának eddig nem ismert mélységeiből csendül ki a szomorúság ahogy beleszól.
- Cass.. Cass én vagyok.