Eljön az a pont az ember életében, mikor mindent maga mögött akar hagyni. Történik valami és azt mondja, elég, ne tovább. De ki mondta, hogy lezárni és elengedni olyan könnyű a dolgokat? Semmi sem egyszerű. S senki élete sem könnyű. A tovább lépés pedig egyáltalán nem egyik pillanatról a másikra megy. Változni. Változtatni. Nem akarok olyan lenni, mint voltam. Egy felelőtlen kis fruska, akinek máson sem járt az esze, csak a partikon, meg a fiúzáson és azon, hogy minél több emberen taposson át. Még Scottal sem törődtem igazán. Csak a buli partnert láttam benne, s végül együtt tettünk valami olyat, amit nem tudtam sem neki, sem magamnak megbocsátani. Ezért kellett elmennem. Azt hittem, megoldok mindent azzal, ha ráveszem anyámat, hogy elküldjön másik suliba, vagy hogy költözzünk másik városba. De tévedtem. Nem változott semmi, a bűntudat nem múlt el és az sem, hogy hiányzott Scott. Nem búcsúztam el tőle. Hogyan is lettem volna rá képes? Hiszen őt is hátra akartam hagyni. Csak arra a hibára emlékeztetett volna, ami történt. S a legjobb barátnőmet is faképnél hagytam. Mindenkit.
Talán sosem fognak megbocsátani ezért. Azért, hogy önző mód magammal törődtem és eltűntem, hogy új életet kezdhessek. De hát, kudarcba fulladt! Ez a sorsom, nem? Minden rossz utoléri azt, aki maga is rosszul cselekszik. Ez az én saját átkom.

Gondolataimból egy férfi hang rázott ki. Az ablaknál ültem, miközben megrázta finoman a vállam.
- Le kellene szállni, hölgyem! Ez a végállomás. – Morogta rosszkedvűen, mire én sietve felkaptam a feje, hogy ránézzek.
- Oh, bocsánat. Máris. – Kimásztam az ülésből, majd magamhoz vettem a kistáskámat. Anyáék előrejöttek kocsival, nekem viszont még volt elintéznivalóm New Yorkban. Idegesen túrtam szőke tincseim közé, miközben leléptem a busz utolsó lépcsőfokáról.
Hát hello, Mystic Falls. Újra itt. És hello, Whitmore fősuli. Élmény lesz újra átlépni a suli küszöbét és szembesülni azokkal az emberekkel, akiket magam mögött hagytam. Miért is jöttem vissza?
A busz ajtaja becsukódott mögöttem, így sietősen tettem előre néhány lépést, mielőtt a jármű tovább hajtott volna. Aztán körbenéztem lassan, végül előszedtem a telefonomat. Arra gondoltam, talán jeleznem kéne Scottnak és Connienak, hogy újra itt vagyok, azonban mégsem vitt rá a lélek. Scott nevét bámultam a képernyőn, majd feljebb görgettem Conniehoz, de nem írtam nekik. Képtelen voltam rá.
- Talán könnyebb lesz, ha a suliban látjuk egymást újra… - Nyugtattam magam, ahogy elraktam a zsebembe a telefont és hazafelé indultam. Az ismerős környék sokféle emléket felidézett bennem. Ugyanakkor a félelmet is egyre inkább megerősítette bennem. Mi van, ha utálni fognak? Mi van, ha nem fogják megérteni, miért mentem el? Habár, Connie egyáltalán nem tud semmiről. Scott viszont sejtheti, hogy mi az ok, amiért búcsú nélkül mentem el. A baleset, a halál… vajon ő képes szembenézni a lelkiismeretével? Vajon ő képes volt eltemetni magában azt az éjszakát? Azt, amit tettünk…? Még ha nem is volt szándékos. Hiszen nem volt az. De mégis megtörtént és nem tudtuk semmissé tenni.

Az élet döntések sorozata. Olyan döntéseké, tetteké, amiken az ember nem tud változtatni. Sehogyan sem. Elfogadja, vagy egyszerűen tovább lép. Mást nem tehet. De van, amikor az ember teljesen beleroppan egyetlen hibába, amit valaha elkövetett… hacsak nincs valaki, aki segítő kezet nyújt neki. A reményt.