I’ve been in love. It’s painful, pointless and overrated.

Egy szép, teliholdas éjszaka volt, amikor visszatértem Mystic Fallba. Furcsa érzés volt újra itt lenni, talán kissé nosztalgikus volt – olyan emlékeket idézett fel bennem, amiket legszívesebben csak elfelejtettem volna. Például amikor még mondhatni minden a legnagyobb rendben volt, Katherine is velem volt, és nem volt annál nagyobb gondom, mint hogy hogyan győzzem meg őt arról, hogy igenis készen állok a vámpírlétre. Ő persze vonakodott, és csak nevetett rajtam – a mai napig nem sikerült megértenem, hogy mit talált bennem olyan viccesnek, mindenesetre elfogadtam ezt is, mint ahogy azt is, hogy közben ugyanúgy az öcsémmel is össze-összejárt. Persze, igyekeztem minél kevésbé figyelembe venni ezt, vagy úgy tenni, mintha nem tudtam volna róla, de Katherine nem leplezte előttem kicsit sem, hogy kihez vonzódott jobban. Pedig ahhoz kétségem sem fért, hogy az ágyban én voltam a jobb – akkor pedig a jelenről ne is beszéljünk!
Ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, mint ahogy a macska szokta tenni a farkával – tudjátok, körbe és körbe -, miközben egy elhagyatottabb országút kellős közepén feküdtem, tekintetemet a Holdra szegezve.  És nem, mielőtt megkérdeznétek, nem bolondultam meg, még csak nem is ittam – egyszerűen jól esett csak úgy ott lenni, mintha nem lenne semmi dolgom. De természetesen volt, elvégre nem véletlen jöttem vissza a szülővárosomba – erről mindenesetre jobb nem is beszélni.
Már épp azon voltam, hogy felkelek, és jobb elfoglaltság után nézek (kissé meguntam, hogy a hold fényével sütessem magam, illetve nem akartam tőle annyira kifehéredni, hogy úgy nézzek ki, mint egy hulla. Ja várjunk, hisz lényegében az voltam!), amikor hirtelen egy oly jól ismert hang ütötte meg a fülemet.
Fejemet egyből oldalra fordítottam, hogy megbizonyosodhassak abban, hogy az érzékeim nemcsak játszottak velem, hogy nemcsak képzelődtem, hanem tényleg Ő volt itt. Ahogy megláttam az arcát, mintha kikapcsolt volna az agyam, egyből megjelentem előtte, kicsit sem foglalkozva azzal, hogy valójában anonim akartam maradni még egy darabig.  
- Katherine... – szólaltam meg semleges hangon, elrejtve a valódi érzéseimet, de arcomon egy félmosoly játszott, ezzel elárulva azt, hogy valójában én is megvagyok meglepve, s hogy vonakodok elhinni, hogy ez a valóság.
A várt felismerés azonban elmaradt, a csaj csak értetlenül állt előttem, kezében a telefonjával, amit látva lehervadt a mosoly az arcomról. Ő nem Katherine volt.
- Öm... nem, én... Én Elena vagyok – válaszolta, miközben még a háta mögé is nézett, mintha félt volna tőlem. Én meg még mindig kissé a sokk hatása alatt voltam, amiért azt hittem, Katherine-t látom – persze, hogy is lehetett volna ő, hisz ő fogságban volt abban a barlangban -, így az agyam még kissé tompa volt, és lassan kapcsoltam.  
- Ó... csak... pont olyan vagy... – Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak neki, hogy mentsem még a menthetőt ebben a roppant kínos szituációban. Hihetetlen, a nagy Damon Salvatore összekeveri Katherine Pierce-t egy egyszerű, mezei lánykával! De mindettől függetlenül, tudtam, hogy kiköpött hasonmása volt, és ez kissé nehézzé tette a számomra, hogy magamhoz hűen viselkedjek. – Ne haragudj, csak... nagyon hasonlítasz valakire – próbáltam kimagyarázni ezt a fatális tévedésemet, miközben tettem egy-két lépést Elena felé, bár ez látszólag nem volt olyan jó ötlet. – Damon vagyok – mutatkoztam be végül, hátha ezzel tudom kissé oldani a hangulatot. Valószínűleg ez sem jött össze.
- Nem akarlak megsérteni, Damon, de... elég hátborzongató, hogy ezen az elhagyatott helyen vagy – felelte végül. Ami meglepő volt, hisz nem rohant el sikítva, amiért egy pszichopata őrült megszólította éjnek évadján ezen a kietlen, mindenkitől távol eső helyen. Volt kurázsi benne, az már biztos, de persze nem akartam, hogy tényleg pedofilnak, exhibicionistának vagy bármi más kretén dolognak tituláljon.
- Ezt pont te mondod? – vágtam vissza. – Te is itt vagy tök egyedül – tettem még hozzá egy halvány mosolyt is megengedve magamnak.
- Mystic Fallsban soha, semmi rossz nem történik – tárta szét kissé a karját, és magyarázta meg, hogy miért nem fél egyedül ilyen időben ilyen helyen. Milyen kis naiv volt! Ha tudta volna a valóságot... De nem akartam lerombolni az illúzióit, ezért inkább nem szóltam semmit – biztos voltam abban, hogy majd ő is megtapasztalja, milyen is az igazi élet Mystic Fallsban.
- Összevesztem a fiúmmal – szólalt meg újból ő, feloldva kissé a kellemetlen légkört, ami kezdett egyre jobban ránk telepedni.
- Na és min? – kérdeztem egyből, miközben meg sem fordult az a fejemben, hogy valószínűleg nem egy vadidegennek fogja kiteríteni a szerelmi életét. – Ha szabad tudnom – tettem még gyorsan hozzá, felemelve a kezeimet is, hogy ezzel is mutassam, nincs semmi rossz szándékom, csak érdeklődöm, de ha nem akarja, nem kell elmondania, én nem kényszerítem semmire.
- Az életen, a jövőn... Ő már mindent eltervezett – válaszolta Elena. Látszott rajta,hogy nem volt oda ezért a krapekért, vagy csak azért nem, hogy ennyire rámászott, és szinte ő akarta irányítani az életét? Hát, az ilyeneket én is utáltam, szóval teljesen megértettem.
- És te ezt nem akarod? – Elena csak tanácstalanul, bizonytalanul vállat vont.
- Nem tudom, mit akarok – vallotta be. Most mondanám, hogy őszintén, de igazából nem volt az, csak nem akarta kimondani azt, amit valójában érzett.
- Ez nem igaz – feleltem mindent tudóan. – Azt akarod, amit mindenki más.
- Mit? Egy rejtélyes idegent, aki mindenre tudja a választ? – kérdezte mosolyogva, mire nekem is nevetnem kellett kissé.
- Fogalmazzunk úgy, hogy elég tapasztalt vagyok – mondtam inkább ezt, minthogy közöltem volna vele, hogy már a százat is rég elhagytam, és hogy valójában vámpír vagyok, az embereket pedig sokkal könnyebb kiismerni, mint azt ő sejti, főleg ha van rá ideje az illetőnek. – Tudok egyet, s mást – tettem még hozzá magabiztosan, mert láttam, hogy Elena nem igazán akart hinni nekem. Pedig rám volt írva, hogy Mr. Tökély.
- Nos, Damon, halljuk. Mégis mit akarok? – Még mindig nem hitt nekem, de ez nem zavart engem, hisz úgyis tudtam, hogy nem tévedek, és ha ezt az ő tudtára is adtam, már ő is tudni fogja, hogy nekem mindig, mindenben igazam van.
Egy szívverésnyi ideig vártam, majd lassú léptekkel megindultam felé, miközben szemeimet egy pillanatra se szakítottam el az övéitől.
- Olyan szerelmet, ami felperzsel. Szenvedélyt akarsz, és kalandot. És még egy kis veszélyt is. – Hallottam, ahogy Elena szívverése egy kissé felgyorsult a szavaim hatására, tehát eltaláltam, igazam volt. Csak, mint mindig.
- És te mit akarsz? – kérdezett vissza, mire egy pillanatra a tüdőmben ragadt a levegő. Na persze nem azért, mert zavarba jöttem a kérdéstől, sokkal inkább, mert nem tudtam, hogy mit feleljek neki. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, egy autó dudálását hallottuk meg, ami egyre közelebb ért hozzánk. Ezt hallva Elena egyből hátrafordult, és közölte, hogy megjöttek a szülei érte. Mikor visszafordult felém, én egyből elkezdtem szuggerálni őt.
- Azt akarom, hogy mindent megkapj, amire vágysz. De most el kell felejtened, hogy ez megtörtént. Még nem derülhet ki, hogy a városban vagyok – feleltem, majd pár másodperces hatásszünetet tartottam, miközben kissé szórakozott mosoly játszott ajkaimon. -  Jó éjt, Elena – búcsúztam el tőle, majd a következő pillanatban már ott sem voltam, ő pedig szépen elfelejtette, hogy mi ekkor találkoztunk.


Ugyanolyan teliholdas éjszaka volt ma is, mint amikor először találkoztam Elenával. Hiába telt már el oly sok idő az a nap óta, hiába történt oly sok minden nemcsak közöttünk, hanem úgy összességében is, én mégsem voltam képes elfelejteni azt. Volt benne valami, ami már akkor megfogott. Jól látszott rajta, hogy fél tőlem, még sem szaladt el. Minden oka meg lett volna rá, de nem menekült el előlem. Mint ahogy a későbbiekben sem soha. Oly sokszor ártottam neki, a szeretteinek, ő mégis kitartott mellettem. Soha nem éreztem még olyan valódi dolgot, mint a kettőnk szerelme volt. Ám aztán… aztán elragadták tőlem. Megfosztottak mindentől, ami fontos volt a számomra.
Először nem akartam elhinni, hogy a hely, ahol Elena koporsójának lennie kellett volna, üres volt. Persze valahol az agyam felfogta, hogy mi történhetett, csak nem akartam elfogadni azt. Utána persze jött a düh, a tombolás, ha a kezeim közé kaparinthattam volna akkor azt a nyomorult Kai Parkert, akkor biztosan nem élte volna meg a holnapot. De eltűnt. Hiába minden próbálkozás, minden tervünk kudarcba fulladt, hogy őt és Katherinet előcsaljuk. De nem adtam fel. Nem voltam hajlandó feladni. Tudtam, hogy Elenának valahol itt kell lennie, hogy nem tűnhetett el csak úgy szőrén, szálán. Éveken át kapaszkodtam abba nagyon halovány reménysugárba, hogy valaha is meglelem őt, de mostanra… mostanra feladtam. Szánalmas voltam, de nem bírtam Elena nélkül. Nap, mint nap nézni, ahogy az öcsém jól elvan Carolinenal, meg az új iskolával, amit nyitottak, vagy azt, ahogy Ric az ikrekkel játszik. Persze, megérdemelték a boldogságot, hisz mindannyian szenvedtünk eleget, de ettől csak még inkább elkeseredettebbnek éreztem magam. Bonnie is valahol messze volt, utazgatott, élvezte az életet, úgy éreztem, hogy csak én ragadtam le a múltban. Olyan volt, mint egy börtönben, amiből egyszerűen nincs menekvés. Nem volt semmi öröm az életemben, csak a fájdalom és kétségbeesés maradt a számomra. Ezekből pedig már marhára elegem volt!
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy nincsen szükségem rájuk. Nincsen szükségem ezekre a nyavalyás érzésekre, soha nem is volt. Mindenki azt mondta, hogy az életvitel, amit folytattam, az nem helyes, a puszta élvezeteknek és gyilkolásnak élni, így Elena kedvéért megpróbáltam változtatni, megpróbáltam a jófiú lenni. De nekem nem ment. Nem voltam én jófiú, nem voltam én Stefan. Egy gyáva voltam, aki folyton csak menekült az érzések elől, de mondja meg nekem valaki, mire voltak jók? Csak még több fájdalmat okoztak, abból pedig nekem nem kellett több.
Nem akartam többé érezni semmit, csak vissza akartam térni ahhoz a Damonhoz, aki Elena előtt voltam. Hiszen… ő nem volt többé. Így nekem sem maradt semmi okom arra, hogy tovább folytassam ezt a komédiát.
Nagyot húztam a whiskys üvegből, ahogy továbbra is az előttem lévő betonutat mustráltam. Keserédes mosoly jelent meg az arcomon, ahogy Elenára gondoltam, ismét az első éjszakára, amikor találkoztunk… Majd abban a pillanatban, amikor a legjobban éreztem a szívemben a sajgást, a fejemben lévő gombhoz nyúltam. Egyetlen egy másodpercig haboztam, ahogy Elena gyengéd mosolya jelent meg előttem, majd… megnyomtam a gombot. Egyetlen szempillantás alatt eltűnt minden fájdalmam az Elena iránt érzett szerelmemmel együtt. Nem volt többé más nekem, mint egy idegen, akivel még csak foglalkoznom sem érdemes. A keserédes mosoly helyét átvette egy diadalittas mosoly, hiszen nem éreztem többé nem semmit. Minden elmúlt, ilyen egyszerű volt! Nincs több szenvedés, fájdalom, vagy kétségbeesett keresgélés. Hogy mi maradt akkor? Természetesen csak a parti!
Felhajtottam a whiskym maradékát, majd visszaültem a drága, jó öreg autómba, majd jól beletaposva a gázba, vissza se néztem, úgy hagytam el Mystic Fallst, vele együtt minden érzelmemmel.