Az élet mocskos játékot űzött mindannyiunkkal. Az volt a cél, hogy vissza adjuk az életét. A mosolyát. Hogy újra ugyan az a valaki lehessen, aki egykoron volt. Féltem. Rettegtem a következményeinek gondolatától. Bár arcomra felhúztam a már jól megszokott maszkot, amivel elrejthettem kétségeimet. Próbáltam ugyan az a közönyös, gúnyos és önző vámpír lenni, aki ezidáig. De ahogy a szemeibe néztem, egyszerűen megtörtem. Féltem a múlandó tekintettől. Az egész, csak a sarjkötődés miatt volna? S ha igen, öleljem abban a tudatban, hogy ez igaz? Képes volnék rá? Hogy lehetnék képes rá? S elbuktunk... Reményekkel léptünk egy eldugott sziget partjára, s üres kézzel, megtörve léptük át határát. Csak a helyzet bonyolódott.

Ott állt felette a szülői házban. A hideg testét gondosan takargatta, mintha volna bármi remény számára. De pillanatok alatt ágált át a keserű pillantás, egy rémült tekintetté. Lehúzva a takarót drága öccse arcáról, torpant meg. Zihálva fordult felém, aki őt figyelve lassan távolodtam el az ajtófélfától. Hunyorogva néztem, s próbáltam elemezni a helyzetet.
- Elena... - Úgy éreztem ide nem vagyok elég. Számára, s most nem! Talán erre soha sem leszek! Mégis tennem kellett valamit érte. Ide néhány szép szó nem elég. Sem lelkesítő beszéd nem oltja a fájdalmat, amit érez. S mint kinyitott csap ömlöttek a keserű szavak ajkai közül.
- Meghalt! Jeremy meghalt! Damon.. Meg... Meghalt! És-és egész idő alatt halott volt, én meg...- kapott ajkaihoz kétségbeesetten. A felismerés kegyetlen dolog, pláne ha egy szeretted haláláról van szó. Pláne ha az a valaki, éppenséggel a családod utolsó élő tagját képviseli.  - Istenem... Érzem a szagát. Mióta van már ilyen szaga?
- Figyelj rám Elena, én segíthetek. - óvatos, apró léptekkel közelítettem felé. S bár tudtam, hogy nem tehetek érte semmit.Tisztában voltam a ténnyel, hogy nem hagyhatom, hogy ennél jobban kiakadjon.
-Hogyan? HOGYAN?! Hogyan akarsz segíteni? Hogyan? - S én mindössze összeszorult gyomorral álltam előtte. Tanácstalan voltam. Hisz bármennyire is akartam, nem tudtam választ adni.
- Jól van... most... Most. Gondoskodnunk... Gondoskodnunk kell a holttestéről! Le kell vinnünk! - villámcsapásként érte az ihlet. Azonban ezzel én korántsem értettem egyet. Pláne amiatt, mivel abban a pillanatban Elena nem volt tisztában a döntéseinek súlyosságával.
- Figyelj... Nem kéne...?
- Csak vidd le! Kérlek! - Felháborodva emelte meg hangját, majd dühödten suhant el mellettem, mintha ott sem lett volna. Csak a távolodó cipőjének kopogását hallgattam. Elkeseredve pillantottam a hideg testre. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit vesztettünk. Mit vesztettem, s ő mit veszített. Mind ez a semmiért...

"Kell egy fedő sztori, igaz? Azt hiszitek nem hallottam, hogy erről beszélgettetek, hogy mit fogunk mondani? Állat támadás? Legurult a lépcsőn? Hm? Nem! Felgyújtjuk a házat, s ő is bent ég!"

-A ház minden szeglete tele van a szeretteim emlékeivel, akiket elveszítettem. Az anyám! Az apám! Jeremy és Jenna és Alarick. John... Még John is. Mind meghaltak! Mindenki meghalt! Mégis mit kellene... Vagyis... vagyis, hogy fogok... nem. Képtelen vagyok. Senkim. Senkim sem maradt már... - Az a hihetetlen mennyiségű keserűség, ami pillanatok alatt tőrt elő oly mélyről. Mindig is erősebben élte meg, de még így is annyi minden lappangott benne, amit most kiadott. A keserűség, amit tűzként kívánt felgyújtani, ám nem hagyhattuk. Nem hagyhattuk, hogy megbánja.
- Elena, szeretném, ha megnyugodnál. - kaptam el a leégő, elfeketedett gyufaszálat, s egyenesedve fel hozzá próbáltam meggyőzni. Mind hiába... Karjait arca elé rakva hátrált s hevesen tiltakozott.
-Nem! Nem. Nem tudok! -rogyott térdre, könnyektől áztatott arccal. - Mert fáj. Nagyon, nagyon fáj! Segítsetek! Kérlek, segítsetek!
- Damon. - szólalt meg Steff, miközben én tanácstalan álltam Elena felett. Képtelen voltam bármit is tenni. Csak hallgattam, ahogy zokog és segítségért kiált. Mégsem tudtam döntést hozni. - Segíts rajta.

"Az emberség nem jelent semmit, ha nincs senkije, akivel törődhetne."