Caroline maga volt a csoda, tényleg nem érdemeltem meg. Viszont szükségem volt rá, hogy a jó úton tudjak maradni, nélküle egészen biztosan elvesztem volna. Emiatt egy kicsit megértettem Damont, még ha haragudtam is rá amiatt, hogy magamra hagyott. Borzalmas időszakon mehetett át, én sem tudtam volna jól kezelni, sőt. Ha az én feleségemről lett volna szó, egészen biztosan összerakott hullákat hagytam volna szerte a világon. - Ott voltunk egymásnak már az elejétől fogva. Talán emiatt váltunk mind a ketten jobbá, mert volt egy barátunk, akire mindig számíthatunk. Vagyis... az esetek többségében. - mosolyodtam el, utalva azokra az időkre, mikor valamiért elveszítette a kontrollt egyikünk. Főleg én. De tartottuk egymásban a lelket, egyikünk mindig azon volt, hogy a másiknak segítsen, vagy közösen támogattuk egymást. Caroline-nak viszont sokkal többet kellett elviselnie, sosem voltam jó a vámpírlétben. Tiszteltem ezért, más már egészen biztosan hagyta volna az egészet a fenébe, de ő sosem adta fel, nem mondott le rólam. - Mindig ez volt az előnyünk, nem? Mindenkit együttes erővel győztünk le. S valahogy mindig le voltunk becsülve... - gondolkodtam el. S talán pont emiatt győzedelmeskedtünk az esetek többségében, mert a gonosz elbízta magát. Egy pillanatig sem hittem el, hogy nem tehetünk semmit, hiába voltak kétségeim, tudtam, a végén minden jóra fordul. Jóra kell fordulnia. Követtem őt ki a szobából, le a lépcsőn, közben nem eresztve a kezét, úgy kapaszkodtam bele, mintha muszáj lenne. Arcomra közben mosoly költözött, a lelkesedését és a mosolyát látva megkönnyebbültem. Bármi is vár ránk, közösen megoldjuk, ebben biztos voltam. Amíg ő mellettem van, mi baj történhetne? - Jó ötlet! Nem kellene ilyen sokszor magára hagynunk, biztosan sok a munka. Ráadásul... még be sem avattuk. Tudnia kellene, mi van Elenával, hátha őt is meglátogatja. - sóhajtottam, kicsit aggódni kezdtem, miután mindez eszembe jutott. Alaric hiába volt vadász, hiába voltak fegyverei, mégis ember volt, akit Elena könnyedén kijátszhatott úgy, ahogyan engem. Hiszen képes volt eljátszani, hogy ő az, visszatért, s minden a régi lehet.
Tisztában voltam Bonnie és Stefan kényes helyzetével, és bár nekem sikerült elvonatkoztatnom a mellettem ülőt attól a vámpírtól, aki kikapcsolt érzelmekkel ment a maga feje után és kedve szerint öldökölt, azt még én sem várhattam el, hogy Bonnie is ilyen könnyen és megbocsájtón kezelje őt. Bármennyire is szerettem volna megvédeni Stefant, voltak dolgok, melyekbe nem szólhattam bele, kettejük kapcsolata pedig pont ilyen volt. Azt reméltem, az Elenát helyrepofozó hadművelet keretén belül sikerülhet kibékíteni őket; nem bírtam elviselni, hogy az egyik legfontosabb ember az életemben ennyire szenved. A kérdésre töprengve magam elé néztem, a fejemen rántva elhessentettem egy szőke tincset az arcomból, majd felhúztam a vállamat, jelezve, fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Az ő esete nem sokkal volt más Damonétől. Azok után, a fivére mennyi aljasságot művelt velem, azt hittem, sosem leszek képes megbocsátani neki, de aztán megismertem a szerethetőbb oldalát, a benne élő és - sokszor jó mélyen - rejtőző jót, és utána már képtelen voltam másra koncentrálni. Amíg tudtam, hogy ott van benne egy igencsak sebezhető és emberi lélek, valahogy könnyebb volt elfelejteni az arroganciája és a világfájdalma keltette ballépéseit. Stefan is ilyen volt. Ismertem azt az oldalát, amit a többiek talán csak ritkábban láttak meg benne, és ezek után képtelen voltam megtagadni tőle a megbocsátást, bármiféle szennyest is vágott az arcunkba a múltja. - A jelenben élek veled. Azt szeretem, aki idáig felépülve lett belőled. - Ha egyszerűen csak kitörölnénk a múltját, azzal ő maga is másmilyen lenne. Vámpír vagy ember, teljesen mindegy, ez mindenkinél így van. A további megjegyzése és az a szikrányi kis vidámság rögtön széles mosolyt csalt az arcomra. Néha még nehezemre esett elhinni, hogy házasok vagyunk. Olyan sokáig űztem a szerelmet és a boldogságot, hogy most, hogy az ölembe került, hirtelen nem tudtam, mit kezdjek vele. - Lehet - adtam neki végül igazat, hiszen nem akartam lebecsülni Elena erejét főleg most, hogy szövetkezett Tudjukki női verziójával. - De ő egyedül van, nekem pedig itt vagytok ti. - Habár elképzelni sem tudtam, Katherine mire akarja használni Elenát, kételkedtem benne, hogy úgy támogatta volna őt, ahogy a mi csapatunk összetartott. Ezáltal szentül hittem, hogy mi erősebbek lehetünk, ha tényleg sikerül összerántani a többieket is. - Ezt akartam hallani! - Nevetve fordultam felé, miután sikerült felhúznom az ágyról, és egyelőre hátrafelé tolatva vezettem őt ki Damon szobájából. Csak a lépcsőnél fordultam meg, fürgén szedtem lefelé a fokokat, egy pillanatra sem eresztve a kezét. A földszintre érve belekaroltam, ha hagyta, így léptem ki vele a házból. - Mielőtt belebonyolódnánk az Elena-ügybe, szeretném meglátogatni az iskolát és Alaricket. Kicsit bánt, hogy az összes munka az ő nyakába szakadt, míg mi oda voltunk. Habár, kettőnk közt megvallva, gyűlölöm a papírmunkát. - Jó alaposan megnyomtam a hangsúlyt a gyűlölöm szón, csak hogy éreztessem, mennyire ki nem állhatom az adminisztráció ezen részét. Azt a naplót is nehezemre esett ilyen sokáig írnom, amit Elenának ígértem, mielőtt a koporsóba feküdt volna - bár azt hiszem, a történtek tudatában annak írásával már egészen nyugodtan felhagyhatok. - Velem jöhetnél. - Könyökömmel finoman oldalba böktem. Ha addig sem a fivére szobájában ücsörögve ostorozza magát, máris jobb programmal álltam elő számára.
Tisztán emlékeztem arra a napra, mikor az átváltozásunkról döntöttünk Damonnel. Emily akkor mondta nekem, mennyire nehéz lesz számomra a vámpírlét, mert emberként is érzelmes voltam. Sosem felejtettem el azokat a szavakat, máig fel tudnám idézni szóról szóra, holott nem épp tegnap történt. Érzékeny voltam már gyerekként is, később sem volt ez másként, mindig is túlzottan magamra vettem a dolgokat, mellette pedig magamat hibáztattam mindenért. Ez a helyzet sem volt különb, teljes meggyőződésem volt, hogy én tehetek minderről, abba már bele sem mertem gondolni vajon a bátyám mit érezhet. Az alkohol elég sok mindenre megoldás volt természetfeletti körökben, főleg az erőteljes érzelmeink miatt. Emberként már rég alkoholistának tituláltak volna minket, s azok is lennénk, de ez teljesen más. Nem sok minden képes kontrollálni a felfokozott érzéseket, s nem mindegy, hogy embert ölsz mérgedben vagy épp a szomorúságod miatt, vagy csak egy apró hibát vétesz. Nálunk sokkal nagyobb volt a tét, így hát meg sem lepett Caroline vodkás megjegyzése, bár ő még ezt is vicces köntösbe tudta bújtatni. Bosszantott ez az egész helyzet, főleg Bonnie miatt, hiszen mennyivel egyszerűbb volna segítséget kérni tőle, ha nem öltem volna meg élete szerelmét.. Mély levegőt vettem, s bólintottam Care szavaira. Igaza volt, le kellett gyűrnöm az önutálatot és a bűntudatot, ez nem rólam szólt. És mégis... - A múltam mindig be fogja árnyékolni az életünket. Hogy lehet, hogy téged ez nem zavar? - sóhajtottam, tényleg nem értettem néha ezt a nőt. De hát ő volt az, aki még Klaus Mikaelsonban is látott jót, bár az esetek többségében nem voltam benne biztos, hogy ő rosszabb nálam. Neki csak több rossz volt a számláján a kora miatt. - Ezért vettelek el. Nincs olyan dolog, amit ne akarnék tudni rólad. - mosolyodtam el vidáman, ez legalább tényleg őszinte volt. Behunytam a szememet, amíg hozzám bújt, szükségem volt erre, nélküle nem is tudom mit kezdtem volna. Már rég nem lennék egyben. - Ebben igazad van, bár én nem is a lelkedet féltem. Vagy a körmöd. - újabb apró mosoly, ezúttal egy elnéző. Kifejezetten rettegtem, mi történne, ha ő és Elena egy légtérbe kerülnének. Meg fog történni előbb vagy utóbb, de egyelőre nem is akartam jobban belegondolni. - Nagyon veszélyes, nem túlzok. Akár Katherine. - Ezt még kimondani is borzalmas volt, viszont pontos. Megint elmosolyodtam, Caroline még ebben a pocsék szituációban is képes volt rá, hogy egy kis boldogságot csempésszen az estémbe. Ezért is szerettem őt annyira, mindig egy fénypont volt a sötétségben, abból pedig nekem bőven jutott. Tökéletes volt számomra, túlzás nélkül. - Egy kis friss levegő jól esne. - Hagytam, hogy felhúzzon az ágyról, maga után, én pedig követtem, bárhová is indult.
- Oké, akkor egy kicsit több vodka fog majd kelleni. - Hangszínem bizonytalanul megugrott a kijelentésem végén. Lassacskán kezdtem végre megérteni, mennyire súlyos a helyzet, mennyire nem lehet elrendezni egy kis csajos csevejjel és alkohollal. Kételkedtem benne, hogy tele lehet-e beszélni valakinek annyira a fejét, hogy aztán a barátai és a családja ellen forduljon a végén. Katherine-t ismerve többnek kellett a dolog mögött állnia, hiszen Elena csak nem támadt volna a szeretteire azért, mert neheztelt ránk, ugye? A várt, megerősítő "ugye" azonban nem akart megérkezni, kételyek közt sodródva ráncoltam a homlokomat, miközben egymagam próbáltam csendesen felgöngyölíteni ezt az egész kattant Elena-ügyet. A többiek említésekor Stefanon állapodott meg a pillantásom. Tudtam, persze, hogy a kapcsolatuk nem a legegyszerűbb Bonnie-val, de a legerősebb boszorkány volt, és így hirtelen belegondolva nagyjából az egyetlen is elérhető közelségben, akit ismertünk. Elena barátnője. Szükségünk volt rá, talán még Damonre is jó hatással lehetett, azt azonban értettem, hogy Stefan számára miért lenne kellemetlen az a találkozó. - Hé... - Nem igazán tudtam, mivel enyhíthetnék a lelkiismeretén, így csak gyengéd suttogással próbáltam magamra vonni a figyelmét. Rossz volt látni, hogy bűntudatosan leszegi a fejét. Persze, komoly dolgok történtek köztük, de nem egészen volt önmaga. Halvány, biztató mosollyal igyekeztem lelket önteni belé, miközben megszakadt érte a szívem. - Tudom, hogy ez nehéz neked, de Elena miatt meg kell próbálnunk. - Nem mintha nekem túl sok kedvem lett volna ehhez az akcióhoz, ám ha tényleg ekkora veszélyt jelentett ránk és saját magára is, akkor mielőbb cselekednünk kellett. Az ötletére egyébként rábólintottam, részemről teljesen jó tervnek tűnt, hogy melyikünk kit keressen majd fel. - Sok mindent nem tudsz te még rólam, Stefan Salvatore - rámosolyogtam és közelebb hajoltam hozzá, megpuszilva a vállát, amire utána ráhajtottam a fejem néhány pillanatra. Odabújtam, kiélveztem a közelségét, abból merítettem erőt mindahhoz, ami ránk várt. - Helyes, jöjjön csak. A gimiben a szurkoló csapat kapitánya voltam, engem aztán nem riaszt meg egy kis hajtépés. A lányok amúgy is könyörtelenebbek. Neked túl gyengéd lelked van, nem tudnál neki ártani. - Nem akartam, hogy tovább aggodalmaskodjon a jövőn, meg aztán nem is volt túl sok oka féltenie. Erősnek éreztem magam, már nem voltam olyan naiv és sebezhető, akit bárki kihasználhatott. A vámpírléttel valahogy felnőttem, és ha Elena rajtam is bosszút akart állni, úgy éreztem, fel tudom venni vele a kesztyűt. - Nem mintha kéne, csak azt mondom, hogy mi jobban le tudjuk rendezni az ilyesmit. Egy-két letört köröm még nem a világ vége. - És ha visszagondolok, igazából nem is lenne olyan rossz megütni Elenát. Szerintem mindkettőnkben van annyi a közös múltunk tekintetében, hogy kiérdemeljünk egy-egy pofont egymástól, hiszen én is számtalanszor az agyára mentem régebben, utólag pedig majd egy jót nevethetünk az egészen. Bárcsak így lenne! Megsimogattam Stef térdét és felkeltem mellőle, de a kezét fogva tartottam, annál fogva húztam magammal. - Gyere, együnk valamit! Vagy csak járjunk egyet. Nézzük a tévét. Segíthetsz kitakarítani a konyhát. Nem ücsöröghetünk itt egész este... - szerettem volna kirángatni kicsit a szobából, hátha azzal a kedvén is javíthattam valahogy.
Caroline volt a legfontosabb az életemben, s az utóbbi években ő volt az, aki mindig ott volt nekem. Remélni mertem csak még mindig, ő is hasonlóan érez irántam. Igyekeztem a kedvében járni, megtenni mindent a boldogsága, a biztonsága érdekében, de... még mindig hihetetlen volt számomra, hogy hozzám tartozik, engem választott társául, mikor ezerszer jobbat érdemelt volna. Talán nem is létezett olyan tökéletes lény ezen a világon, aki elég jó lett volna számára, ám ő mellettem gyökerezett le, pedig meg sem érdemeltem őt. Soha nem választottam volna másik életet, nem másítottam volna meg a tetteimet akkor sem, ha megtehettem volna. Hiszen így találtunk egymásra, így kaptam meg tőle mindazt, amiről még álmodni sem mertem. Az életünk minden egyes pillanatát szerettem, a rosszakat is, mert utána mindig jobbá vált minden, ám olykor besokalltam. Ez is egy olyan időszak volt, amit nehezen viseltem el, bár jót is kaptam, Damon visszatért, s a feleségem mellett még abban is biztos voltam, hogy Elenával is minden rendben lesz... idővel. Ám még így is dühös voltam, elkeseredett, egy kicsit reményvesztett is, mert kevés volt elhinni, hogy jóra fordul minden, tenni is kellett érte valamit, ami eddig ismeretlen volt számomra. Nem tudtam, mihez kezdjünk. - Bárcsak erről lenne szó! - nevettem erőtlenül, ő még ilyen szituációkban is meg tudott nevettetni. - Tele van gyűlölettel az irányunkba, Care. - feleltem, s közben kifújtam a bent rekedt levegőt. Értettem a reakcióját, én is hasonlóan reagáltam volna, ha nekem meséli mindezt valaki más. Egyszerűen nem lehetett elhinni rögtön, idő kellett a megemésztéséhez, bár én még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Az pedig, ami Damon és Elena között történt végképp kiverte a biztosítékot. Semmit sem lehetett felfogni ebből az egész káoszból. - Én sem tudok többet, kedvesem. - szóltam hozzá szolid mosollyal, lágyan. A pocsék hangulatomat félre tudtam dobni néhány pillanat erejéig, ahogy észrevettem, mennyire aranyosan sétál föl-le. Tipikus Caroline, aki valamilyen módon irányítani akar mindent, ha mást nem, az idegességét próbálja meg pótcselekvésekkel. - Valamit akkor is tennünk kell. Nem fajulhat tovább ez a helyzet. Azt hiszem el kell mondanunk előbb vagy utóbb a többieknek. - gondolkodtam el homlokráncolva, de szinte azonnal meg is bántam a szavakat. Szomorúan néztem rá a szőkeségre, remélve, talán ő majd tiltakozni fog helyettem is. Nem akartam belekeverni Bonnie-t, Damonről egyébként sem volt semmi információm, Alaricot pedig végképp nem akartam Elena közelében tudni, amíg nem találunk ki valamit. Más pedig... nos, más nem volt, akit bevonhattunk volna, arról tettem. Bonnie szeme elé nem is szívesen kerültem volna emiatt. Végigsimítottam Care arcélét, próbáltam kitalálni a megfelelő módot erre a helyzetre miközben elmerültem a tekintetében. Nem örültem, hogy neki is épp az jutott eszébe, mint nekem, bár ő már kicsit tovább gondolta a dolgot, össze akarta hívni a régi bandát, én pedig... nem igazán voltam abban a helyzetben, hogy tiltakozzak. Sóhajtottam egyet, s lassan bólintottam. Más ötletem nekem sem volt. - Talán jobb, ha Bonnie-val egyedül beszélsz. Bizonyára még mindig gyűlöl Enzo miatt. Nem is hibáztatom érte. - hajtottam le a fejemet, ahogy befejeztem a mondatot, fokozatosan halkulva el. - Damont pedig megpróbálom megkeresni. - Újra felpillantottam rá, ezúttal már halványan mosolyogva, leplezve az önutálatot. Végül is igyekezett oldani a feszültséget, megnyugtatni, viccel tompítani az abszurd eseményeken. - Nem is tudtam, hogy ennyire otthon vagy ebben a témában. - Továbbra is felfelé görbült a szám, igyekezvén csitítani a csapongó gondolataimat. Nem akartam, hogy állandó keserűségben kelljen mellettem élnie, a savanyú képemet nézve. Boldognak akartam látni, de egyelőre erre nem sok esély volt, amit nehezen viseltem. Nem ezt érdemelte. - Mindenkit meg akar keresni. - Nagyot nyeltem. Nem bírtam többet kinyögni, hiába éreztem az érintését, hiába volt olyan közel hozzám, hogy könnyűszerrel megcsókolhattam volna. Csak meredtem rá, tehetetlenül, letörten, a mosoly eltűnt az arcomról, ajkaim egyenes vonalat formáltak.
Több volt ez, mint egy egyszerű eskü. Persze, ha hófehér csipkébe és abroncsba bújtatnak egy lányt, mindent megígér: jóban, rosszban, betegségben, egészségben, gazdagságban, szegénységben... Számomra azonban ez nem csak egy eldarált, bemagolt rítus volt, nem csak egy üres ígéret. Már akkor elkerítettem a szívemben egy kis darabot Stefannak, amikor először megláttam - aztán később kikosarazott, majd barátok lettünk, végül ő lett a legfontosabb emberek egyike az őrült kis hétköznapjaimban. Olyan természetes volt számomra az, hogy mindig és mindenben mellette állok, mint amilyen természetes levegőt venni és amilyen öntudatlanul dobban a szív. Rendeznem kellett a prioritásokat: a régi Caroline, aki figyelem- és önbizalomhiánytól szenvedve leragadt a gimis éveinél, valószínűleg megsértődött volna azon, hogy miért az utolsók közt értesül egy ekkora horderejű hírről. Mint multifunkciós barátnőként, feleségként és anyaként üzemelő vámpír azonban úgy éreztem, jobb higgadtan kezelni a szituációt és Elena meg a fiúk hogylétére koncentrálni a saját egóm helyett. Miközben Stefant hallgattam, szorgosan szortíroztam a gondolataimat és úgy dörgöltem a halántékomat, mintha attól tartanék, az információ egyszer csak túlcsordul és felrobbanok. - Nézeteivel? Milyen nézetekkel? Mindketten dögösnek találják Damont? - Mi másban értene egyet Elena és Katherine? Hiába hasonlítottak egymásra a megszólalásig, náluk különböző jellemet még csak nem is teremthetett volna az ég. Mennyire kell kiforgatni valakit magából, hogy végül teljesen szembe menjen mindennel, amiben hisz? És mégis hogyan lehetséges mindez? - A bátyád. Elenát. - visszhangoztam tagoltan, magasba szaladó szemöldökkel, mintha egy pillanatra Stefan józanságában kételkedtem volna. Megígértem, még ha nem is hangosan és szavakkal, inkább csak magamnak csendben, hogy nem kotyogok közbe és rendesen végighallgatom őt, de egyszerűen nem találtam értelmet a mondatokban, amik elhagyták a száját (azt a nagyon is édes és kedves szájat, egyébként). A továbbiakra nem szóltam semmit, csak folytattam a járkálást, ami az információk hallatán megszakadt kis időre. Én is furcsálltam, hogyan maradhatott alul Damon, és úgy éreztem, több van emögött annál, minthogy nem vitte rá végül a lélek, hogy megölje őt. - Azok a kis... - Fejcsóválva haraptam el a szitok végét. Borzasztóan elegem volt már abból a két pokolbéli üdvöskéből. - Nem okolhatod magad, hé. Még ha sikerült is volna lekötöznöd valahogy, fogalmunk sincs, mi történt vele és hogyan lehetne visszacsinálni. - Stefan mellé húzódtam, de nem ültem vissza az ágyra, csak megálltam mellette. Megérintettem a vállát, lassan a hátára simítva. Nem akartam, hogy felelősnek érezze magát, így is annyi minden nyomta már a lelkét. - Először is hozzuk ide Bonnie-t, ő mindig tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Aztán keressük meg a bátyádat. Csinálunk egy nagy, tudod, Bosszúállók egyesítést. Te leszel Chris Evans, Damon Robert Downey Jr, neked amúgy is jobban áll a kék, mint neki... - Ezért jó, ha az exeid egyike szuperhős mániás és megszállottan próbálsz bevágódni nála! Az akkor szerzett műveltséget még ennyi év múltán is tökéletesen hasznosíthatom. - Azt ne kérd, hogy a többieket is felsoroljam. - Képtelen voltam elrejteni a fintorom. Annyira azért egyik srácért sem voltam oda, hogy egynél többször megnézzem azokat a filmeket... - Mit mondott még neked Elena? - tértem vissza a korábbi témához, kissé feszültebben cirógatva közben Stef hátát. Nyugtalanított a gondolat, hogy kettesben maradt egy beszámíthatatlan Elenával.
Kicsit kilátástalan volt a helyzet, főleg Elena helyzetét tekintve, ugyanakkor a fivérem is nagyon hiányzott. Az utóbbi években olyan jól alakult a kapcsolatunk, mint régen, mikor még emberek voltunk. Néha úgy éreztem megint magam, mint akkor, mikor ő volt a legjobb barátom és a testvérem is egyben, a férfi, akire felnéztem, s aki apám helyett apám volt. hiszen sokáig ő többet gondoskodott rólam, mint az apánk, különösen édesanyánk halála után. Nem volt akkoriban számomra más, csak ő. Azóta rengeteg családtagot sikerült gyűjtenem, volt egy csodás feleségem, aki mindenben támogatott, mellettem állt, aki éreztette velem, nem vagyok egyedül. Általa és Alaric által pedig már a lányok is ott voltak nekem. Nem is kívántam semmi mást, csak a többieket kapjuk vissza, hogy teljes legyen a fura, abszurd, mégis fantasztikus családunk. - Nem az, mert te itt vagy nekem, és nem hagyod, hogy őrültséget csináljak. - mosolyogtam kicsit szomorkásan, hiszen részben viccelődni próbáltam, részben igazat mondtam. Ki tudja, mire vetemedtem volna, hogy visszakapjuk Elenát és Damont, ha ő nincs. Most már nem mártírkodhattam, nem áldozhattam fel magam másokért, mikor volt mit, jobban mondva kit veszítenem. Kicsit megnyugodtam, hiszen igaza volt, elég sokan voltunk ahhoz, hogy a lányoknak ne essen semmi baja, én viszont attól még aggódtam értük, s tudtam, ő és alaric ugyanúgy. Elképzelni sem mertem mi történne, ha bármi bajuk esne, egyikünk sem élné túl, az egész biztos. Ugyanakkor már rég megfogadtam, miszerint Katherine és Kai sem élik ezt túl, akárhogyan is, de végezni fogunk velük, most már örökre. Elegem volt mindkettőjük kisded játékaiból, amik viszont mások életébe kerültek állandóan. Az érintése kifejezetten jól esett, tényleg segített abban, hogy darabokra hulljak, bár körülöttünk így is rengeteg dolog széthullott már. Egy szobában ültünk kettesben, ami eredetileg Damoné volt, és semmit sem változtattunk rajta, mert vártuk haza... mégsem volt itt. Mindenki élete megváltozott azóta, hogy Elena eltűnt, ám ezt akkor is Damon szenvedte meg a legjobban. Jelentősen benne volt a lány keze abban, hogy a bátyám megváltozott, ha ő nincs, mi ketten sem javítunk a kapcsolatunkon. Nagyon aggódtam mindkettőjükért. - Én nem is tudom, Care. Ez valahogy... más volt. Nem olyan volt, mintha nem lennének érzései. Inkább... önmagából fordult ki. Elena állt előttem, és mégsem. - feleltem a szavakat keresgélve. - Először nem jöttem rá, hogy bármi baj lenne. Megjátszotta magát, mintha minden rendben lenne, mintha gyűlölné Katherine-t, aztán... nem tudom. Elhinnéd, ha azt mondanám, Katherine nézeteivel ért egyet? - kérdeztem bizonytalanul, mert én magam sem akartam elhinni, pedig nagyon úgy hangzott a szavaiból. Nem kedveli a nőt, ez egyértelmű volt, de valami megváltozott, mintha valaki teletömte volna a fejét ostobaságokkal. Talán maga Katherine, vagy egy csicskása. Nem is fért a fejembe, hogyan lehet életben az a némber. - Találkoztak. Állítólag Damon megpróbálta... megölni őt. - nagyot nyeltem. - Caroline, én ezt nem tudom elhinni. Damon sosem ártana Elenának, még kikapcsolt állapotban sem. Talán nem is mondott igazat. Ráadásul Damon erősebb nála, idősebb, gyorsabb, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy megúszta? Ha meg akarta volna ölni, nem lenne már halott? - Borzasztó volt mindezt hangosan kimondani, de már nem törődtem vele, megpróbáltam helyette rájönni, mi a fene folyik itt. Miféle lényekkel van dolgunk, lehet, hogy Elena sem egyszerű vámpír, mint azt gondoltam elsőre? Mi van, ha olyan pokolfajzat, mint Kai? A hideg futkosott rajtam ezekre a gondolatokra. - Elmenekült. Megpróbáltam beverbénázni, de átlátott rajtam. Elszúrtam az egyetlen esélyemet. Nem is tudom, hogy gondoltam egyáltalán, hogy átverhetem, mikor hónapokat tölthetett Katherine és Kai társaságában. Meg vagyok róla győződve, hogy ezek ketten felelősek mindenért. Mintha nem lenne elég az egyikük... - A baj mindig csőstül jön.
Nem igazán tudtam, mit tehetnék hozzá Stefan szavaihoz, így inkább csak hallgattam őt. Damonnel a kapcsolatunk mindig is meglehetősen érdekes volt. Bonnie sokkal közelebb állt hozzá, de hogy mennyire és hogy ez elég lesz-e most, arról fogalmam sem volt. Mindenesetre nem eresztettem el Stefan kezét és a biztató, gyengéd mosolyból sem vettem lejjebb. Szentül hittem benne, hogy meg fogjuk oldani; meg kellett, hogy oldjuk. - Ne mondd ezt. Ennyire csak nem rossz a helyzet. - Esetlennek éreztem magam, ahogy minden erőmmel azon voltam, hogy felvidítsam őt. Úgy éreztem, a levegőben lóg valami felettünk, arra várva, hogy lesújtson ránk, és ha tehettem volna, elodázom. Nincs szükségem még több rossz hírre. Stefant viszont nem hagyhattam egymagában őrlődni, az eskünk sem ott ért véget, hogy "jóban és egészségben". Benne volt a rondább fele is az életnek. - Vigyázunk. Itt vagyunk nekik. - Komolyan biccentettem, habár a szavai kicsit megijesztettek. Tényleg úgy éreztem, kimaradtam valamiből, olyasmiből, ami még az én optimizmusomat is darabokra töri, ha nem vértezem fel magam kellően. Azon kaptam magam, hogy én szorongatom Stefan kezét inkább, ahelyett, hogy őt próbálnám támogatni. Rá akartam kérdezni, de egy részem nem akarta hallani a választ, így csak a homlokomat ráncoltam. - Stef... - kezdtem bele végül, kérdőn felvíve a hangsúlyt, de aztán el is hallgattam. Ki akartam élvezni, hogy a dolgok jelenleg csak közepesen elcseszettek, mielőtt átkerültek volna a "nagyon" kategóriába. Márpedig a férjem elkeseredettségét látva határozottan arrafelé tartottunk. Valami nem volt rendben. Az, ahogy rám mosolygott, az a gyengéd csók a homlokomon... Elhúztam a kezem, egyáltalán nem azért, hogy elhúzódjak, hanem hogy helyette a térdére helyezhessem a tenyerem, teljesen felé fordulva. Ezúttal rákérdeztem volna, mi a baj, viszont magától is beszélni kezdett. Minden egyes szavával a fejünk fölé képzelt kard lesújtott; újra és újra, egyre mélyebbre vágva bennem. - Hogy érted azt, hogy nem önmaga? Kikapcsolta az emberségét? - De miért tett volna ilyet? Persze, ha annak a lotyónak a keze van benne, bármit elképzelhetőnek tartottam. És még Kai is? Ennyire gyűlölnek minket az égiek? Felpattantam az ágyról és a szám elé tett kézzel, fel-alá járkálni kezdtem. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, végül néhány kör után Stefan előtt álltam meg. - Damon tud erről? Találkoztak? - Addig jó, ameddig nem, mert az csak tovább bonyolította volna a helyzetet és tetézte volna a szenvedését. Mindkettejüknek. Ellenben ha Elenával tényleg nem stimmelt valami, akkor lépnünk kellett, minél hamarabb. Annyi kérdésem támadt hirtelen, nem is bírtam ki, hogy ne zúdítsam őket mind Stefanra. - De mi a célja ezzel annak a nőnek? És hol van most Elena? - Idegesen a hajamba túrtam. Még makacsul kapaszkodtam abba az elhatározásba, hogy Stefan támasza legyek a káosz közepén, de ez a hír azért enyhén kibillentett a lelki egyensúlyomból. Szükségem volt egy kis időre, hogy átlendüljek rajta.
A könyvet letettem a helyére, ahogy Caroline mellém ült, s ujjait az enyémekbe akarta csúsztatni. Megszorítottam a kezét, s egy apró mosolyt villantottam rá. Még ebben a nagy káoszban is mosolyt tudott csalni az arcomra, jelenleg tényleg ő, s az ikrek voltak az egyetlenek, akik erre képesek voltak. Nagyon reméltem, hogy Damont sikerült legutóbb meggyőznöm, s végre ő is hazatér, hogy több okom legyen a boldogsára. Ezekben a nyomorúságos időkben kifejezetten szükségem volt ezekre az apró fényfoltokra. - Remélem, Bonnie még mindig olyan hatással van rá, mint egykor. Nagy szüksége van most a támogatásunkra, s minél többen állunk mellette, annál nagyobb az esély a hazatérésének. - Örültem a hírnek, a lány egykor Damon egyik legjobb barátja volt, csak nem igazán tudtam, jelenleg hogyan is állnak egymással. Mindenesetre azon leszek, hogy őt is meggyőzzem, hiszen a bátyámnak szüksége volt rá ugyanúgy, mint énrám. Talán egy barátra még jobban is, mint egy testvérre. - Megvolt annak az előnye, mikor még nem állt közel hozzám ennyi ember. Mikor nem volt ilyen sok szerettem. - ingattam a fejemet elkeseredetten. Még mindig összeugrott a gyomrom, ha arra gondoltam, mit művelt Kai Lizzie-vel... Ha csak eszembe jutott, hogy tulajdonképpen Caroline vére mentette meg a lányt, úgy éreztem, akár el is tudnám venni annak a rohadéknak az életét. - Nagyon vigyáznunk kell a lányokra, Care. Nagyon bízom benne, miszerint egyikük sem csinál ostobaságot, s tényleg nem hagyják el az iskola területét felügyelet nélkül. Nem nyerhetnek... - utaltam itt Katherine-re és Kaira. A szabad kezem ökölbe szorult mellettem, s a vérszomjam is kezdett eluralkodni rajtam, így hát mély levegőt vettem, s lassan fújtam ki. Az érintése, az, ahogyan odabújt hozzám, nagyon megnyugtató volt számomra, egy pillanatra csak lehunyt szemmel ültem ott, a fivérem szobájában, az ágya szélén a feleségem társaságában. Aztán kiejtette azt a nevet a száján, amitől ez az egész szertefoszlott. Elena. Újból felsóhajtottam, a szívemet ismét elárasztotta az a feketeség, ami beszínezte az egész bensőmet. Odabent el lehetett volna veszni, azt a sötétséget egyetlen gyertya, vagy zseblámpa fénye sem oszlathatta volna el. Ránéztem Caroline-ra, egy gyenge próbálkozást tettem a mosolygásra, ami valószínűleg totálisan kudarcba is fulladt. - Elviszlek egy tökéletes randevúra, megígérem. - Felső testemmel félig felé fordultam, kisimítottam a haját az arcából, s megpusziltam a homlokát. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, nem akartam teljesen elkeseríteni őt, ugyanakkor magamban sem tarthattam mindezt. Nem, valakinek el kellett mondanom, ráadásul a lányokra is jobban kellett emiatt figyelni. Nem titkolhattam el, nem is akartam, csak nehéz volt erről beszélni. - Valamiről tudnod kell. Elena itt járt nálam nemrégiben. Nagyon nagy a baj, Caroline, nem önmaga. Azt hiszem, amikor eltűnt, abban Katherine keze volt. Talán Kainak is van köze hozzá, túl nagy az egybeesés. - felsóhajtottam, amit túl gyakran csináltam mostanság, így próbáltam nyugtatni magam. Most viszont megkönnyebbülés is volt ebben a sóhajban, mert végre valakivel megbeszélhettem a történteket. Egyelőre nem is mondtam többet, meg akartam várni a reakcióját, mielőtt folytatom, már ez is sokkoló lehetett így hirtelen.
Érezted már valaha, hogy amint egy kicsit is belekóstolnál az önfeledt boldogságba, valaminek rögtön közbe kell szólnia minden áldott alkalommal? Meglehetősen idegőrlő érzés, főleg, ha hozzávesszük azt a köztudott mondást, hogy a baj mindig csőstől jön. Épp elég nagy kihívást jelentett megküzdeni a Gemini-átokkal, boszorkányokat (élőket és már évszázadok óta halottakat) felkutatni, könyveket, ősi jegyzeteket áttúrni (én meg a könyvek már a gimiben sem alkottunk sosem jó párosítást). De nem, erre még rájött Bonnie hívása, Kai egyszemélyes hadjárata és Damon... Hát, ő Damon. Semmi új. Kezdett túlságosan sok lenni ez az egész, de próbáltam erősnek mutatni magam, nem csak a lányok miatt. Stefant is féltettem, aggódtam érte, elbír-e az újabb és újabb akadályokkal, amiket Katherine elé gördített. Csak kerülne egyszer a kezem közé az a némber... Megálltam Damon szobájának az ajtajában és összefont karokkal fürkésztem Stefant. Megszakadt érte a szívem, ahogy a könyvvel a kezében az ágyon ücsörgött. Megvártam, hogy észrevegyen, viszonozva a mosolyát, csak aztán léptem beljebb, egyelőre csak megközelítve az ágyat. Ahogy megpaskolta maga mellett a helyet, leültem, szorosan mellé, és megérintettem a kezét az ölében. Helyet kértem a könyv mellett, hogy a tenyerébe csúsztathassam az ujjaim. - Bonnie már a városban van. Bármi is történt, együtt kitalálunk valamit. - Tisztában voltam a helyzet komolyságával, de láttam, Stefan hite milyen vékony cérnaszálon függött. Ha én is elkezdek kételkedni, mindennek vége - ráadásul Bonnie eddig mindig mindent megoldott valahogy, most is sikerülnie kell. A kérdésre fanyarú mosollyal felhúztam a vállam, fejem kissé nekidöntve, majd a hajamon igazítva mély levegőt vettem. - Erősek. Igazságtalan, ami velük történik, de rendben lesznek, ne aggódj. - megcirógattam az alkarját. Nem várhattam tőle, hogy mindenki terhét egyedül cipelje a vállán. Épp elég volt a testvére és az exei miatt aggódnia, Lizzie és Josie problémáit majd Alarickkal intézzük mi. Persze nem akartam kihagyni belőle, csak megkímélni a gondoktól. - Ugyan, ez már a 21. század. Ki akar manapság minőségi időt tölteni a férjével? - ironizáltam, játékosan meglökve a vállammal az övét, majd mosolyogva ráhajtottam a fejem, szőke loboncomat befúrtam hozzá. - Minden rendben lesz, Stef. Veled, velünk, Damonnel, Elenával, a lányokkal. Annyi mindenen túljutottunk már, ezt is megoldjuk valahogy. - súgtam neki halkan, hüvelykujjammal a kézfejét cirógatva, majd felemeltem annyira a fejem, hogy a vállán megtámasztva az állam felnézhessek rá. - És utána elvihetsz egy igazi randira. Gyertyafény, virág, romantikus zene... - Mosolyom a fülemig felgörbült, ahogy Stef szemét fürkésztem. Szerettem volna felvidítani kicsit, megtölteni reménnyel, még ha félig-meddig hamis is volt.
Rengeteg minden történt az utóbbi időben. Nem épp jó dolgok, bár legalább Damont megtaláltuk. Furcsa mód először a feleségemet kereste meg, csak azután találtam én rá, talánmindkettőnket keresett a házban. Nem értettem, mi történik, Elena miféle játékot űz vele, az már kiderült, hogy nem ölte meg. Mégis... ki hitet el ilyet a szerelmével? Elena nagyon nem az a lány volt, aki egykor, s én pontosan tudtam, kit kell emiatt okolni. Mérhetetlenül dühös voltam Katherine-re, Kaira is, bár arról fogalmunk sem volt, neki ebben mi szerepe. Lizzie-t bántotta, s márcsak idő kérdése volt, mikor száll rá Josie-ra. Aggódtam a lányokért, s ha Caroline nem győzött volna meg arról, hogy az iskola biztonságosabb, már rég hazahoztam volna őket, hogy itt óvjuk meg mindkettőt. Nem akartam, hogy bajuk essen, sőt, rettegtem, mi történhet, ha Kai túl messzire egy, ha beteljesíti a bosszúját az unokahúgain, akik teljesen ártatlanok voltak. Őt ez egyáltalán nem érdekelte, talán már semmi érzelem nem amradt benne, még annyi sem, amit Luke-tól kapott a megmérkőzés idején. Nagyot sóhajtva nyitottam be Damon szobájába, s leültem az ágya szélére, az Üvöltő Szelek könyvvel, amit befelé jövet ragadtam mega komódról. Tipikus Damon. Elmosolyodtam, s nagyon reméltem, hogy nemsokára már itthon tölti az éjszakát, s nem jár ki olyan gyakran, mint eddig. Ez az ő otthona is volt, s hiába készített ki minket gyakorta, Caroline és én is itthon akartuk látni. Legszívesebben mindenkit ebbe a házba sűrítettem volna be, hogy együtt legyünk, biztonságban. Még Alaricot is. Lépteket hallottam, s ahogy felemeltem a fejem, Caroline-t pillantottam meg. Újabb mosoly futott végig ajkaimon, nem is maradt ott, azonnal eltűnt, ahogy megjelent. - Segíteni fogok neki, hogy helyrejöjjön. Segíteni fogunk neki visszaszerezni Elenát, és minden a régi lesz. - bólogattam, bár alig hittem el a saját szavaimat. Nem tudtam, miként fogjuk ezt megoldani, ez túl nagy falat volt nekem. Elena nem csak kikapcsolt állapotban volt, komoly bajok voltak vele, belepiszkáltak a fejébe, vagy... ki tudja, Katherine mit művelt. Megint felsóhajtottam, s megütögettem az ágy szélén lévő üres helyet, hogy Care csatlakozhasson hozzám, ha úgy kívánja. - Mi van a lányokkal? Hogy viselik ezt az egészet? - Napok teltek el, mióta Lizzie-t megszöktettem a suliból, amiről azóta em tudott senki. Egy kicsit bűntudatom volt, el akartam mesélni Caroline-nak, de túlságosan Damon kötött le mostanság, hogy ezzel is foglalkozzak. - Na és te? El sem hiszem, hogy randizni készültünk, mikor az egész történt... - ingattam a fejem, s egy pillanatra lehuyntam a szemeimet is. Randi. Hogyan is képzeltem, hogy lehet egy nyugodt esténk?
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
