Igazából 2012-ben bevált a maják jóslata, ha engem veszünk alapul. Ugyan a világnak nem, de nekem végem lett. Pedig mivel vallásos családból származom, baromira vártam, hogy krisztusi korba lépjek. Na jó, ez erős túlzás. Sokkal inkább amiatt pánikoltam, hogy harmincon túl még a jelét sem láttam annak, hogy tart valahova az életem. Persze karrierem megvolt egy menő New York-i magazinnál fotósként, de a magánéletem? Semmi. Pedig a magam módján mindig is érzelmes voltam, és férfiasan bevallom, vártam arra, hogy betoppanjon az életembe a Tökéletes Nő. Most már ha így is lenne, sokra nem mennék vele. Én nem öregszem sehova. Szóval mindennek megvan a jó és az árnyoldala is. Viszonylag gyorsan belejöttem a vámpírlétbe, bár még csak 5 éve váltam azzá. Marcel rengeteget segített. Sosem magyarázta el, miért mentette meg az életemet, bár úgy sejtem, a vámpírklánja építéséhez lehetett köze. De hogy miért épp engem választott? Akárhogy is, hálával tartozom neki. Még jobban értékelem az életet, mióta megtapasztaltam, milyen meghalni. Elárulom, pocsék. Így hát igen, örökké az adósa leszek. Úgy gondolom, ő is tudja, hogy én nem hagyom cserben, és mindig számíthat rám. Annak pedig pláne örülök, hogy itt, New Orleansban folytathattam azt, amit a hivatásomnak tartok. A fotózást. Két éve jutottam el arra a pontra, hogy az embereknek már nem feltétlenül akarom feltépni az artériáját, így azon nyomban elhelyezkedtem a helyi újságnál, és azóta is ott vagyok.
Illetve van még valami, amit a vámpírrá válásom meghozott. Az önbizalom. Hobbiszinten mindig szerettem énekelni, de csak azóta merek kiállni mások elé, mióta átváltoztam. Azóta pár hetente mindig dalra fakadok a közeli bárban. Azt hiszem, jól alakul a halál okozta életem. És ha rajtam múlik, nem engedem, hogy bárki megkarózzon vagy letépje a fejem. Ámen.