Dylan & Lexy

there's always a new beginning

- Ó - Csak ennyit vagyok képes kinyögni, ami igazán furcsa reakció attól az Alexis Callawaytől, aki nem riad vissza elküldeni másokat a jó bús francba. Most azonban nem haragot érzek a hirtelen flegmasága miatt, hanem... Csalódott volnék? De hát nem is én güriztem a reggelivel, csak simán megmikróztam azt, amit ő hozott tegnap! Mik ezek a hormonok bennem? - Jó, persze. Érthető. - motyogom, de nem igazán tudom leplezni a csalódottságomat. No nem mintha annyira rá akarnék mászni, vagy valami... Elvégre tök idegen nekem, csak nem kezdek el picsogni azért, mert nem reggelizik velem. Kit érdekel egyébként is! Hülye pasik! Ezzel az elhatározással fordulnék ki a szobából, de megállít, és ahogy vészes közelségbe hozza hozzám a - még mindig - félmeztelen testét, a vér ismét elkezd sikoltozva össze-vissza szánkázni az ereimben. Főként fölfelé tódul meg, az arcomba, a pillantásom pedig paradox módon lefelé süllyed, a mellkasa közepére tapad. Talán a hasfalára, de azt sosem ismerném be. Aztán persze a kezünket bámulom meg kikerekedett szemmel, mintha most érintene meg először férfi. Hát, az eddigi fiú haverjaimmal összehasonlítva... Tényleg most először érint meg.
- Igen, a pillantásom furcsa hatással van az... alsónadrágokra - motyogom, és be kell harapnom az ajkam, hogy ne kuncogjak fel. Sosem láttam még felnőtt embert ennyire össze-vissza fecsegni, és annyira szívet melengető látni, hogy igyekszik. Az a sejtésem, hogy Dylan pontosan olyan fickó, akire a világon semmiért sem tudnék túl sokáig haragudni. A kezemet pedig olyan édesen fogja közben, teljesen ellágyulok tőle. Veszélyes játék, hiszen olyan régóta kell keménynek tettetnem magam...
Azon kapom magam, amikor a vágyaimról kérdez, hogy már nem is arra figyelek, mit mond, hanem azt, hogyan mondja. Megbűvöl az ajkainak a mozgása, pedig megint mindenféle hülyeséget összehadovál fuvarokról, meg tervekről. Mégis ki tudna a jövőre gondolni, ha így fogod közben a kezét?
- Nem megyek én sehova. Egyetlen centit sem... - Szabad tenyeremmel beborítom a kézfejét, egészen szembefordulva vele, majd lábujjhegyre emelkedem annyira, hogy elérjem az ajkait. Apró csókkal tapadok a szájára, félszegen és ismerkedőn, de ha nem tol el rögvest, bátortalanul elnyújtom, puhán simogatva ajkaimmal az övét. Kitartok, ameddig engedi, vagy ameddig lábujjhegyen bírok egyensúlyozni, így vagy neki kell eltolnia, vagy én szakadok végül el, visszahuppanva a talpamra. Rögvest felpillantok rá, átható, vágyakozó szemekkel, és még ha tudom is, hogy nem szabad, helytelen, és félek tőle, hogy talán meggyűlöl, nem bírom ki, hogy ne érintsem meg a nyakát, ne túrjak bele a tarkójánál a hajába és ne hajoljak ismét oda, ezúttal elszántabban és vakmerőbben, csókra szomjazva.

Dylan & Lexy

there's always a new beginning

Számítok rá, hogy talán Dylan már ébren van, mégis meglep, hogy az ágyon ülve találom. A félhomálynak köszönhetően csak későn szúr szemet az öltözéke, vagy inkább annak hiánya, előtte bőszen szabadkozni kezdek.
- Basszus... Izé, mármint, ne haragudj, akartam kopogni, csak nem tudtam... - elakad a hangom, ahogy lejjebb siklik a pillantásom az arcáról és elidőzik egy darabig fedetlen mellkasán. - Nem kopogni nem tudtam, hanem azt nem tudtam, ébren vagy-e már - fejezem be végül a gondolatmenetemet, jó nagy fáziskéséssel, így Dylan biztosra veheti, hogy a köztes időben lekötött a stírölése. De ciki! Mentségemre szóljon azonban, van rajta bőven mit bámulni...
- Jól. Egyébként jól - makogom, a kérdésére is felelve, és ha már így rárontottam, belököm az ajtót és belépek a szobába. Nem merészkedek túl mélyre, a küszöbről figyelem, két kezemben szorongatva a tányért és a narancslevet. A félfának dőlök, igyekszem lazán beállni, de egy kissé feszélyez, hogy agglegényterület kellős közepén ácsorgom. - Csináltam reggelit. Mondjuk a "csináltam" erős túlzás, csak betettem a mikróba a pizzát tegnapról. Ágyban ennéd meg? - Szívem szerint a homlokomra csapnék, mert nem elég, hogy besettenkedek a szobájába, mint valami perverz, már ágyba is hoznám neki a reggelit. Azt hiszem, ez a reggel ennél kínosabb már nem is lehetne... Tényleg, őszintén, szívből rimánkodom, hogy így legyen, de aztán felpattan az ágyról és leesik az állam az alsógatyája láttán.
Jó, talán nem szép dolog, hogy egyből odasiklik a pillantásom, de az, hogy ott is ragad, egyáltalán nem a sötét lelkemnek köszönhető! Azok ott kiskacsák?! Öklömet a számhoz emelem, nagyon igyekszem visszafojtani a feltörni kívánkozó nevetést, de a mosolyomat képtelen vagyok elfojtani. Aranyos. Bénának kéne lennie, mégis aranyosnak találom, és a látvány feloldja a feszültségem. Nincs okom szégyenkezni a viselkedésem miatt, ha a vendéglátómnak kacsás alsónadrágja van, nem igaz?
Mély levegőt veszek, leküzdve a nevethetnékem, és vakmerőnek is beillő magabiztossággal odasétálok hozzá. Nehezemre esik az arcán tartanom a pillantásom, ahogy ellépek mellette és leteszem az éjjeliszekrényre a tányért és a poharat. Na jó, véletlenül, egyetlen egyszer le-fel fut rajta a pillantásom.
- Inkább a konyhában megvárlak... - bökök vissza az ajtó felé, de kékem ismét elidőzik a felsőtestén, és azon kapom magam, hogy inkább a mellizmához beszélek már, mintsem Dylanhez. Jó, hát ha egyszer az van szemmagasságban! - Titeket... - teszem hozzá, és az ajkamba kell harapnom, hogy elfojtsam a nevetésem, ahogy célzón a kacsáira pillantok. Pimaszságomon felbuzdulva pördülök sarkon és kimenekülök a szobából, ha nem állít meg. A félfába kapaszkodva még visszapillantok egyszer, de ha nem marasztal, ígéretemhez hűen a konyhában leszek, míg felöltözik.
Ha fel akar.
Miattam igazán nem szükséges.

Dylan & Lexy

there's always a new beginning

Rég nem aludtam ilyen jól, és a "rég" alatt az elmúlt 2-3-4 hetet értem. Nem csak azóta, hogy megléptem otthonról, de már a Callaway villában sem éreztem olyan megkönnyebbültnek magam, mint Dylannél. Őszintén szólva az éjjel bármilyen kattogás nélkül, egyből elnyomott az álom, még csak arra sem volt időm, hogy belegondoljak, egy vad idegen fickó lakásán dekkolok éppen. Az egyik percben még elmélyülten beszélgettünk valamiről, a másikban pedig már reggel is lett.
A napfény csak tompa fénycsíkokban tör be a nappaliba, köszönhetően a sötétítő függönyöknek. A kanapén aludtam el és ott is térek magamhoz, bár kinyújtózva, egy párnát ölelgetve, takaróval a derekamon - ezek a részletek nem derengnek az éjszakából, de amilyen kimerült voltam, az is lehet, hogy magamat takartam be.
Kell néhány perc, hogy kitisztuljon a fejem és rájöjjek, hol vagyok. A megkönnyebbülést felváltja egyfajta bűntudat is, mint minden egyes reggel, amikor magamhoz térek valahol és arra gondolok, az otthoniak biztos aggódnak értem... De hát maguknak keresték ezt az egészet. Már az első naptól kezdve nyíltan vállaltam, hogy gyűlölök Mystic Fallsban élni.
Lassan ülésbe tornázom magam a kanapén, és ahogy a vér megindul a testemben, elkezd beindulni az agyműködésem. Most tudatosul csak bennem, hogy egy férfi lakásán vagyok, és a hajam valószínűleg tiszta kóc, az arcom gyűrött lehet, a szemem meg táskás... Borzasztóan festhetek, úgyhogy első utam - a lehető leghalkabban - a fürdőbe vezet, és ki sem jövök onnét, amíg fel nem frissülök kicsit.
A következő inger, ami sürgetőn mar belém, az az éhség. Fogalmam sincs, Dylan alszik-e még, vagy itthon van-e egyáltalán, szóval igyekszem halkan, mezítláb lopódzani. Farkasösztöneim szerencsére egész jó partnereim ebben. Egy csomó pizza megmaradt tegnapról, azt mikróban megmelegítem és két külön tányérra szedem. Az éhség nagy úr, úgyhogy rögtön nekiesek az egyik szeletnek, csak úgy, ott, a konyhapulton ücsörögve, ám a másik, megpakolt tányér és a lakás valamelyik másik pontján alvó fickó nem hagy nyugodni.
Lecsusszanok a pultról, felkapom a tányért, töltök mellé narancslevet a hűtőből - tyűha, egészen otthonosan mozgok már ahhoz képest, hogy csak pár órája jöttem! -, és elindulok felkelteni Dylan-t.
Aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, melyik a hálószoba.
Eltart egy darabig, mire kikövetkeztetem, de a küszöb, mint egy tiltó vonal, megállásra késztet. Ha én fogadnék be egy idegent, elég ijesztő lenne, ha másnap reggel az ágyam szélén üldögélne, a kajámmal a kezében, nem igaz? At hiszem, a kedves gesztusokkal várnom kéne még egy kicsit. Azt viszont ellenőrizhetném, alszik-e még, csak hogy tudjam, szabad-e hangoskodnom, vagy már itthon sincs és korán lelépett valahova.
A lehető leghalkabban nyomom le a kilincset, épp csak kinyitva az ajtót, hogy a keletkezett résen bekukucskálhassak.

Dylan & Lexy

like a puppet, a girl on a string

Mintha Dylan közelsége megnyitott volna egy csapot bennem, amire évekkel ezelőtt felkarcolták az "indokolatlan öröm" kifejezést, mert most indokolatlanul sokat nevetek minden egyes megszólalásán. De hát annyira aranyos, és amiket mond... Teljesen levesz a lábamról, pedig egyáltalán nem kéne, hogy bármi is levegyen róla, hiszen észnél kell lennem. Épp szökevényeset játszom.
- Tízből kettő, hmm? Egész jó arány! Jól van, majd felkészülten várlak a baseball ütőddel - biccentek a tőlem - és a helyzettől - telhető legnagyobb komolysággal, és gondosan a markomba zárom a kulcsot, becses kincsként őrizgetve.
- Rohadt rövid folyosó, jobbra. Vettem! - rámosolygok, mielőtt még sarkon fordulnék, hogy elinduljak felfedezni az említett lakást. Szerencsére könnyen megtalálom és fel is fedezem, amennyire a belém nevelt normák és a szégyenlősség engedi, és szintén nagy szerencsémre Dylan sem hagy magamra sokáig. A kijelentésével ellentétben nem baseball ütővel tör rám, így aztán örömmel elé sietek, hogy elvegyem tőle a pizzákat meg az üdítőket. Jó alaposan bevásárolt, már attól megkordul a gyomrom, hogy megérzem az illatokat...
- Aha, meglepően kényelmes a kanapéd. Kezdem úgy érezni, azért akarod rám tukmálni az ágyat, hogy végre a kanapén alhass. - somolygok, és a konyhába egyensúlyozok a pizzás dobozokkal, míg lepakol. Nem bírok ellenállni a kíváncsiságnak, bekukkantok mindegyikbe, hogy lássam, miket vett. Tökéletes pasi, már ami a bevásárlási szokásait illeti...
Ahogy közli, hogy nincs barátnője, egy pillanatra megtorpanok. Basszus, ennyire átlátszó voltam? Rögtön felforrósodik a helyzet, vagy csak én érzem úgy, hogy menten elsüllyedek? Mindenesetre elég kínos a szitu, ahogy zavartan bámulok rá, mégis leplezetlen örömmel - mert hát, valljuk be, szingli, és ez rám nézve jó, még ha a világon semmit sem akarok tőle, akkor is... -, így hát jól jön egy kis terelés a pizzák felé.
- Öööö... A négysajtosat. És te? Megterítenék, de fogalmam sincs, hol tartod a tányérokat, turkálni meg nem szeretnék. - szabadkozom, és vagy kisegít, hogy elővehessek két tányért, vagy átadom neki a terepet és helyet foglalok addig az egyik széken. Kiemelek közben egy szeletet a dobozból, és a tenyeremet alá tartva leharapom a csücskét. Mintha évek óta nem ettem volna pizzát, szinte érzem, hogy olvadásnak indulok.
- Awh, isteni! Hálám életem végéig üldözni fog. Nem is sejted, mennyire hiányzott már valami normális kaja. - Ez úgy hangzik, mintha hónapok óta úton lennék, de hát az a néhány nap is sok tud lenni, ha az ember benzinkutas kajákon él. Ez friss és meleg és awh... - Köszönöm, hogy befogadtál. - teszem még hozzá, mert tényleg nem lehetek elég hálás neki. Nem tudom, meddig kellett volna még odakint kutyagolnom a főúton, ha ő nem jön. Látom rajta, hogy megbízik bennem, és annak tudatában, hogy azt sem tudja, ki vagyok és hogy kerültem ide, ezt borzasztóan értékelem benne.
- Szóval, dolgozol valamit? Vagy egész nap az utakat járod? - érdeklődöm, miközben falatozunk, mert ha jobban belegondolok, erre még nem is kérdeztem rá. Olyan ügyvéd-típusnak tűnik, legalábbis szerintem illene hozzá a szakma, hiszen az eddigiek alapján szívesen segít a bajbajutottakon, amolyan önjelölt hősként.

Lexy & Dylan

Már fáj a szám, mert megállás nélkül vigyorgok, ha csak megszólal. Mazochista lennék? Meglehet. Elvégre a közelségével is csak kínzom magam. Az Úr biztos így próbál megszívatni, amiért sosem osztoztam a szüleim bigott templomba járkálós, reggeltől estig imádkozós hitükben. Sosem éreztem még ilyet senki közelében, pláne nem ilyen gyorsan. Ez egyszerre izgalmas és ijesztő. Most is milyen aranyos, ahogy közlöm vele, hogy holnap majd kifőzőcskézheti magát, és nem tudom eldönteni az arckifejezéséből, hogy most azon gondolkodik, mit is készítsen majd, vagy inkább kedve lenne visszavonni a felajánlást, csak nem tudja, hogyan. Akárhogy is, mosolyognom kell rajta. Most meg végképp, ahogy teljesen megbotránkozik azon, hogy fene nagy bizalmamat élvezi. Természetesen tök jogos, amit mond, de nem is tudom...valahogy azt érzem, bármit rá mernék bízni.
- Nos, kis hölgy, most lebuktam. Gyerekkoromban a fejemre ejtettek, és minden héten bizalmi játékba bonyolódom vadidegenekkel. Odaadom nekik a kulcsot, aztán várok 3 percet, és rájuk nyitok baseballütővel, biztos ami biztos. Hiszem, hogy az emberiség még megmenthető, és képzeld csak, egész jó arányok jöttek ki eddig. Tíz emberből csak kettő próbált meg kirabolni. - Rákacsintok, hogy érzékeltessem, nem beszélek komolyan. Persze szerintem enélkül is érzékelhető, hogy csak összehordok hetet-havat. A tekintetem az övébe fúrom, és csak remélni tudom, hogy észreveszi belőle, mennyire ritka, hogy ennyire megbíznék bárkiben is. Tényleg még magamat is meglepem, de ez van.
- Persze, de hülye vagyok. Az elsőn a rohadt rövid folyosó végén jobbra. Ha van nehezebb holmid, hagyd csak a kocsiban, majd felviszem. - Mosolygok rá, aztán megvárom, mit mond, és el is hajtok gyorsan a nem túl messzi pizzázóba. Életemben nem imádkoztam még ennyit, mint most, ugyanis a legkevésbé sem akarok ismerőssel összefutni, pláne nem a klánból. Szerintem a szüleim büszkék lennének rám, amiért ennyiszer diskurálok a Jóistennel.
Szerencsém van, gond nélkül veszem meg a négysajtos, a csirkés tacós és a tonhalas pizzákat, még kólát és narancslevet is veszek, hogy jobban csússzon. Vigyorogva vezetek vissza a lakáshoz, és már alig várom, hogy belépjek. Mint valami idióta tinédzser. Basszus, még a tenyerem is izzad. Ez kész röhej. Ahogy benyitok, még szélesebb lesz a mosolyom. Még pont látom, ahogy felpattan a kanapéról.
- Ugye, milyen kényelmes? Kb. az egyetlen bútordarab, aminek megvásárlása a jó döntéseim közé tartozik. Köszönöm. - Mondom neki, amikor átveszi a szatyrokat. Olyan furcsa érzés ez. Mintha már évek óta együtt élnénk. Na jó, még most rángassam magam vissza a földre, mielőtt végleg elszállok. A kérdését hallva egy másodperc erejéig meglepődöm, mert olyan benyomást kelt, mintha az érdekelné, egyedülálló vagyok-e, de valószínűleg szimplán csak kíváncsi természete van. Nagyot nyelek, mielőtt bármit is mondanék, ugyanis bárhogy nézem, engem felzaklatott a kérdésével.
- Örülök, hogy tetszik. És...nem, nincs barátnőm. - Mi van?? Basszus, nem is ezt kérdezte. Remek, most mehetek és eláshatom magam. - Ööö...melyik pizzát szeretnéd előbb megenni? Mert addig kéne hozzálátni, amíg meleg. - Csak remélni tudom, hogy a kaja jó témaelterelő, és hogy hamar elfelejti az iménti...nevezzük nyelvbotlásomnak.

daldaldal | szépségem  

Dylan & Lexy

like a puppet, a girl on a string

- Ööö, nem tudom, hogy mondjam meg, de... Egy kicsit mazochista vagy - Széles mosolyra derülök, akárhányszor Dylanre nézek. Egyszerűen képtelen vagyok nem mosolyogni. Annyira édes ez a fickó, bár tuti idősebb nálam, és amilyen pechem van, biztosan van barátnője is (vagy meleg), mégsem tudom letörölni azt a bárgyú görbületet az arcomról. Mintha csak egy átlagos lány lennék, aki úgy gondolta, stoppal belevág a nagyvilágba. Ez lehetne életem nagy kalandja, és mellette elhiszem, hogy tényleg erről van szó. Elfeledkezem a rémálmokról, a hátrahagyott anyámról, meg az új családomról, akik valószínűleg már égen-földön keresnek.
Az ámulata a főzési tudományomat illetően zavarba hoz. Nem szoktam hozzá, hogy körülrajongjanak emiatt, bár tény, a nővérem is épp ennyire megdöbbent, mikor nekiláttam belakni a konyhát. Ő úgy nőtt fel, hogy cselédek főztek rá, én pedig úgy, hogy addig nem volt vacsora, amíg anyával el nem készítettük. Dylan nem tűnik gazdag ficsúrnak, de ezek szerint a főzés számára is ismeretlen terep. Zavarba jövök attól, miket gondolhat rólam, és hogy vajon megfelelek-e az elvárásainak. Kellett nekem felajánlanom, basszus! Le akarom nyűgözni - nem tudom, hogy miért, de szeretném meglepni valamivel.
- Oké... - bököm ki végül, és máris azon kezdek el kattogni, miféle hatfogásos menüvel rukkoljak elő. Vajon kapni itt garnélát? Nem is szeretem a garnélát... Közben megérkezünk a házhoz, és kíváncsian kezdem el lesni a környező ablakokat, hogy vajon melyik lehet az övé. A rendre vonatkozó megjegyzése újfent mosolyt csal az arcomra. Összehúzom magamon a kabátomat, a fejembe húzom a sapkámat, és a táskámat felkarolva kiszállok az autóból. Jól esik kinyújtóztatni elgémberedett végtagjaimat, ugyanakkor kezdem érezni az izomláz kezdődő tüneteit is, akárcsak azt, milyen borzasztó kimerült vagyok. Ekkor nyújtja át nekem a lakáskulcsát, én pedig a döbbenettől belefagyok a mozdulatba. Karjaim az égben maradnak, hasam kitolva, enyhén lábujjhegyre emelkedve bámulok döbbenten a férfira, aki épp most bízza rám a kulcsait. Rám. Egy idegenre. Szinte már rosszul érzem magam, pedig esküszöm, hogy semmi rosszban nem sántikálok vele kapcsolatban.
- Te most... Várj... Emlékszel rá, hogy alig egy fél órája vettél fel, ugye? Idegen vagyok. Nem mintha magam alatt szeretném vágni a fát, de... Nyugtass meg, hogy ugye nem adod oda gyakran a lakáskulcsod stopposoknak? Mert akkor el kell majd beszélgetnünk néhány dologról... - megcsóválom a fejem, és kissé bizonytalanul, de átveszem tőle a kulcsot. Szokatlan számomra ez a nagy bizalom, és tudom, hogy nem fogok visszaélni vele, de attól még ijesztő kicsit. Vagy ennyire biztos benne, hogy nem tehetek kárt a lakásán, vagy ennyire naiv. Vagy most fog feldarabolni és én leszek a jövő hónapra való kajája. - Köszönöm... - teszem hozzá sietve, a mellkasomhoz szorítva a kulcsot, mintha attól félnék, bárki kiveszi a kezemből.
- Várj! Melyik a te lakásod? - érdeklődöm, mielőtt még elhajtana, mert azt azért jó lenne tudni, mégis merre keresgéljek, nehogy arra érjen vissza, hogy még mindig a zárakat próbálgatom, melyikbe illik a kulcs. Vagy mielőtt az egyik szomszéd kihívja rám a rendőrséget... Ha elmondta, akkor kissé félénken intek neki, búcsú gyanánt. Egészen eddig eljöttem egymagam, de most, hogy tíz percre magamra hagy, máris gyámoltalannak érzem magam.
Szerencsére gond nélkül bejutok a lakásba, bár hosszú percekig álldogálok a lábtörlőn, azon merengve, hogy itt illendő lenne megvárnom őt... Aztán a fáradtság győz és beljebb merészkedek. Felkapcsolok néhány villanyt, és leteszem a táskámat a kanapé lábához. Nem merek semmihez nyúlni, inkább csak messziről nézelődöm. A kabátomat is csak akkor veszem le, amikor kellemesen átmelegedtem már a lakás melegében. Magamhoz ölelem, mintha takaró lenne, és az oldalamra fekve eldőlök a kanapén, lelógatva róla a lábam. Behunyom a szemem és így pihenek, élvezve a csendet és a nyugalmat, a biztonságot.
Csak akkor rebbenek fel, ha meghallom nyílni az ajtót. Hirtelen nem tudom, mégis mit kéne csinálnom, aztán a józan eszem végül erőt vesz rajtam, és felpattanok a kanapéról, hogy Dylan elé siessek, segíteni elvenni a szatyrot, szatyrokat.
- Hát... Üdv itthon, vagy mifene! - mosolygok rá, és a kezem nyújtom, jelezve, adja ide a szatyrot, amíg levetkőzik. Ha átadta, a konyhába indulok vele, hogy kipakoljak belőle és ellenőrizzem, miket vett. - Szép lakásod van. Egyedül élsz itt?
Miért hangzott ez úgy, mintha a barátnője felől puhatolóznék?