"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Once upon a time I didn't give a damn, but now here we are.
Sem előzékenységnek, sem udvariaskodásnak nem volt helye, ma nem. Az átélt trauma, ami fekete gyászlepelként borult a bázis fölé, semleges területté nyilvánította ezt a helyet; úgy éreztem, ma mindent szabad, ma bármi megtörténhet, ráérek majd holnap bocsánatot kérni a tetteim miatt. Így hát határozottságot erőltetve magamra elindultam Castiellel, megmakacsolódva azt illetően, hogy nem hagyom magára ma este, bármennyire is tiltakozik vagy ellenkezik majd. El sem érjük a szobáját, máris rákezd, hangja esetlensége azonban akkorát facsar a szívemen, hogy hirtelen fogalmam sincs, mit mondhatnék. Épp csak egy erőtlen, biztatónak és kedvesnek szánt mosolyt vagyok képes hátraküldeni rá a vállam felett, sajnálatom azonban átüt rajta. Egy pillanatig sem őt szánom, csupán osztozom a fájdalmán és megvisel, hogy ilyen nagy terheket kell cipelnie. Ha tehetném, átvállalnék belőle annyit, amennyit csak elbírok, ám attól félek, a kettőnk közt épülgető híd, az épp csak bimbódzó érzelmek nem viselnék el egy ilyen önző tett súlyát. - Nem szeretnék. - bököm ki végül. A folyosók kihaltnak hatnak, ahogy a szőnyeg tompítja lépteinket. Pontosan tudom, melyik az ő szobája, pedig nem sokszor jártam erre, mégis rutinosan elvezetem odáig. Az ajtó előtt megtorpanok, egyrészt mert még ebben a helyzetben sem tartom illendőnek, hogy az engedélye nélkül betörjek a személyes szférájába, másrészt meg nem tudom, miféle kulccsal vagy varázslattal védi. Szembefordulok vele, tekintetem egy pillanatra magára vonja ujjaink egymásba fonódó, gyengéd kapcsa, de aztán a szembogara köré festett színeket számolom már. - Veled maradok. - Az érzelmek sokszínűsége, amit ebbe az egyszerű kijelentésbe sikerül zsúfolnom, egészen meglep. Egyszerre kérdő és kérő, mintha nem lennék biztos benne, ő is ezt szeretné-e, ám ettől függetlenül próbálnám meggyőzni az igazamról, miközben egy oktávnyit mélyülő komolysággal és elhatározással adom a tudtára, nem fogok engedni ebből, ugyanakkor reménykedem is, hogy nem kell, hogy ő is szeretné, ha... Rajta múlik, enged-e, és ha igen, türelmesen megvárom, hogy ajtót nyisson - ha nyitva van és nincs hozzá lelki ereje, szívesen megteszem én. Akárhogyan is jutunk be a szobába, nem hagyom, hogy megilletődjek a berendezés és a kellemes légkör okozta sokkon. Egy férfi szobájában járok, na és, nagy szó... A férfi szobájában járok. N-na és... - Az ott a fürdő? - Kíváncsian és kizárásos alapon a szobában lévő egyetlen ajtóra bökök - a bejáratin kívül -, és bármennyire is ébreszt elsőre kétes gondolatokat bennem, afelé húzom Castielt, ha hajlandó még mindig velem jönni. Csak a küszöbön engedem el a kezét, hogy önhatalmúlag befoglalhassam a helyiséget: langyos vizet engedek a mosdókagylóba és tiszta törölközőt keresek a polcokon, szekrényajtók mögött, igyekezvén a tudatom egy hátsó zugába zárni a gondolatot, hogy ő is itt van. - Vedd le a pólód, kérlek. - Ahogy a makulátlannak ható csempék fényében rápillantok, ismét elszorul a bensőm a látványtól. Annak tudatában, mi minden történhetett velük odakint, a rátapadt vér és kosz valahogy megráz, mielőbb le akarom mosni róla, ezért is sürgetem meg kicsit, miközben bevizezem az egyik szivacsát - ha engedi és nem küld el maga mellől közben.
Félrehúzódva hallgatom, ahogy kérdések záporoznak, de egyik sem jut el a tudatomig, mintha egy üvegfal szorult volna közém és a világ közé. Lehajtom a fejem, hogy még véletlenül se akarjon senki megszólítani, de a pólómra Hazel vére száradt, amitől megint rám törnek a barlangban történtek emlékei, méghozzá nagyon is intenzíven. Valószínűleg a képességem erős szerepet játszik ebben. Most a pokolba kívánom az egészet jobban, mint valaha. Szeretnék elszabadulni, lemosni magamról mindent, hogy legalább kívül tiszta legyek, ha már a lelkiismeretem nem az, de úgy tűnik sosem lesz vége ennek a faggatózásnak. Nem mintha bárkit is hibáztatnék azért, hogy tudni akarja, mi történt… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy mindenki ujjal mutogat rám, pedig nincs így. Az egyetlen, aki engem hibáztat, az én vagyok. De ők a felét sem tudják annak, ami ott, a bányában lejátszódott bennem, hogy megint inkább menekültem volna, mint hogy… hogy Hazel sorsára jussak. Ha valakinek, hát nekem kellett volna meghalnom. Mert gyáva vagyok. Hazel nem volt az, egy percig sem… Érzékelem, hogy valaki gyengéden az ajtó felé taszít, talán Lara… Nem tudom, de kapva kapok az alkalmon és néhány pillanat múlva már a lépcső felé igyekszem. Kettesével szedem a fokokat, aztán a fordulóban kénytelen vagyok megtorpanni. Heather ül a lépcső tetején. Egy kicsit meglepődöm, hogy nem odalent van, de abból, ahogy rám néz, tudom, hogy azért, mert engem várt. És fogalmam sincs, hogy ennek örülök-e vagy sem. Innen még elég jól kivehető az, amiről lent folyik a beszélgetés, szóval gyanítom, hogy nem kell mindent elismételnem, ami némi megkönnyebbülést ad. Feljebb megyek, és a kérdést próbálom a lehető legkevésbé nyersen megfogalmazni, de most egyszerűen képtelen vagyok olyan szavakat összekaparni, amibe nem vegyül a bennem dúló rengeteg érzelem. Ám még mielőtt ezt megtenném – és milyen szerencse hogy nem teszem – , a lány felpattan, és a következő pillanatban már ölel is. Váratlanul ér. Annyira, hogy mire egyáltalán érdemleges reakcióra tudom ösztökélni magam, már el is húzódik, de a kezeit a vállaimon felejti. És azt mondja, menjek vele. Én pedig nem tiltakozom, hagyom, hogy szelíden húzni kezdjen. Ismerős folyosók következnek, amiből azonnal tudom, hogy hova is megyünk, így az egyetlen kérdés, ami az eszembe jut teljesen feleslegesnek bizonyul. - Jól vagyok – préselem ki magamból szánalmasan gyengén, és azonnal meg is bánom, hogy kinyitottam a számat. – Nyugodtan menj lefeküdni, Heather. – Nem akarom lerázni csak nem akarom, hogy úgy érezze, hogy kötelessége az ágyam mellett ülni, míg el nem alszom. Valahol persze abban reménykedem, hogy ebben is olyan makacs, mint minden másban és nem hagy magamra, de a világért se vallanám ezt be még magamnak sem. Nem akarok ennél is szánni valóbbnak tűnni.
430 words ❖ youtube ❖ bocsánat, hogy megvárattalak
Once upon a time I didn't give a damn, but now here we are.
Mint szülei elől bujkáló gyermek, aki rossz fát tett a tűzre, úgy ücsörögtem felhúzott térdekkel a lépcsősor tetején, hátam a falnak vetve, és csendben hallgattam a lentről felszűrődő hangokat, a beavatott vadászok gondterhelt faggatózását és az Ötök tömör, fáradt, megviselt válaszait. Bár minden porcikám örült annak, hogy négyen épségben visszatértek, gyászoltam azt, aki hátramaradt. Jól tudtam, milyen érzés elveszíteni egy családtagot és azt is tudtam, hogy ha én lennék a helyükben, utálnám a felhajtást, utálnám, hogy nem hagynak feljutni a szobámba, hogy jól kibőghessem magam. Úgyhogy nem csatlakoztam hozzájuk, ellenálltam a kísértésnek, hogy a saját szememmel győződjek meg Castiel épségéről, inkább megvártam, hogy a lenti nyüzsgés csituljon, hogy utat tudjon törni magának az emeletre. Lesben álltam és felkészültem arra, mit akarok mondani. Felidéztem és csokorba szedtem az összes vigasztaló, együtt érző dolgot, amit annak idején suta hátbaveregetések és ölelések közepette lenyomtak a torkomon. Ahogy megpillantottam - mintha a semmiből bukkant volna fel -, a torkomra fagyott minden szó. Az arckifejezése láttán képtelen voltam megszólalni, csak ültem ott megtörten, szerencsétlenül, bármiféle vigasztalásra alkalmatlanul, míg valahogy rá nem vettem magam, hogy legalább a földről felkeljek. Aztán egyik gondolat követte a másikat, odasiettem hozzá és átöleltem, mielőtt még túlságosan intimnek bélyegezhettem volna meg a gesztust és lett volna időm visszakozni. Nem tudtam, megsérült-e, és ha igen, mennyire, így nem mertem túl szorosan, sem pedig túl sokáig ölelni. Néhány szívdobbanás múlva elhúzódtam tőle annyira, hogy ránézhessek, feltéve, hogy nem tolt el addigra magától, de a két tenyerem a vállán hagytam. Kerestem a szavakat, mit mondhatnék, mivel mélyíteném tovább a lelki sebeit és mi lehetne gyógyír számára, majd inkább összezártam az ajkaim, melyekkel eddig tanácstalanul hápogtam csupán, és a vállát elengedve, határozottan kézen fogtam. - Gyere velem! A szobája felé húztam. Az Ötök lakrésze máshol volt, mint a miénk; más esetben talán meg kellett volna kérdeznem, csatlakozhatok-e, kíván-e társaságot maga mellé, vagy jobb szeretne egyedül lenni... Most azonban speciális indíttatásom volt mellette maradni, így nem igazán törődtem vele, ha ellenkezett is. Feltett szándékom volt elkísérni a szobájába, a kezét fogva, magam után vezetve.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
