Nem éreztem semmit. Ez valahogy még a fájdalomnál is ijesztőbb volt, de nyilván az elmém így próbált meg védeni engem. A túl erős fizikai fájdalomtól elájul az ember, a lelkitől pedig... egyszer csak kisülnek az érzelmei, amíg nem csillapodnak.
Larissa kérdezősködhetett volna, még tanácsot is adhatott volna, rá jellemzően, mégsem tette. Pontosan tudta, mire van szükségem. Mégiscsak ismert, csak épp nem úgy, ahogy azt én gondoltam. Talán nem feltétlenül kell mindent tudnod a másikról, hogy ismerd.
- Köszönöm, de... ha bármi hírt kaptok róla, tudnom kell. Bármennyire is szeretném homokba dugni a fejemet, nem tehetem meg. - Egy furcsa mosolyszerű valami került az arcomra, egy halvány, szomorkás görbület, amit szinte bűn volt mosolynak nevezni.
Azegész helyzet abszurd volt, és én tehettem mindenről. Nem véletlenül zárkóztam el mindenkitől, nem véletlenül zártam el az érzéseimet. Mégis mit gondoltam? Egy nő miatt mindent eldobtam, az elveimet, a szabályaimat, mintha nem is léteztek volna. Titkon annyira vágytam a megértésre, egy társra, hogy egy pillanat alatt sutba vágtam mindent.
Borzasztóan örültem, hogy végül nem kérdezett rá a bátyámra, képtelen lettem volna róla beszélni, túl sok volt... csak túl sok volt minden. A világom a feje tetejére állt, s fogalmam sem volt, hogyan állítsak vissza mindent a régi kerékvágásba. Valószínűleg sok időbe fog telni, mire újra a régi lesz minden, én magam is.
- Szerintem nem tévedtél. Emlékszel arra az estére a bárban, Isaackel? Azt mondtam, a vérszerinti családok sem normálisak. - sóhajtottam. A hangom még engem is meglepett, olyan volt, mintha nem lenne benne élet. - A legtöbb ember azt hiszi, a családok tökéletesek. Főleg azok, akiknek nem adatott meg. Valójában sokkal több az elcseszett család, mint a normális. - Így nem volt az sem furcsa, hogy a csapatunkra családként gondolt. Hazel halála után kifejezetten nem tartottam furcsának. Nagyon is emlékeztetett az én széthullott, elcseszett családomra.
Megittam a poharam tartalmát, s örültem, hogy Laránál van az üveg, különben újabb nagy adagot töltök ki, aminek nem lett volna jó vége. Azt már rég tudtam, semmilyen negatív érzelmet nem lehet megfullasztani alkohollal.
- Talán sosem tudjuk meg. De tényleg ennyire számít, miért? - Oké, abban a pillanatban tényleg nem érdekelt, ahogyan semmi más sem. Plusz úgysem tudtuk kitalálni, akkor minek firtatni? További szavaira inkább nem reagáltam, mert én mindig is így gondoltam magamra. Sőt. Nem voltam elátkozva, én magam voltam az átok, így nem csoda, ha ennyi rossz dolog történt a testvériségnél, mikor én a tagja voltam. Az egész banda halálra lett ítélve abban a pillanatban, ahogy a kard kiválasztott engem.
Végül nem bántam meg, hogy újratöltötte a poharamat, azonnal bele is kortyoltam. Tudtam, hogy nem kellene, de egyelőre még nem tudtam alkohol nélkül létezni, valahogy tompítanom kellett az ürességet, ami valahogy elsöprőbb volt minden fájdalomnál.
Nem igazán tudtam mit felelni a szavaira, gondolkodtam, mivel rukkoljak elő, de az agyam is tompa volt, akárcsak én. Mindenkinél jobban tudtam, milyen elveszíteni valakit, bár... nem én voltam az egyetlen, aki tele volt tüskékkel. Elcseszettek voltunk mind.
- Bárcsak azt mondhatnám, idővel könnyebb lesz, de... csak egyre rosszabb. - újra kiittam a poharamban lévő italt, majd a poharat letettem oda, ahonnan nemrég felvettem. Nem gondoltam, hogy valaha átélem azt a fájdalmat, amit már átéltem a bátyáim, majd a szüleim halálakor. Skyler nem is halt meg, de ugyanúgy gyászoltam, a veszteség pedig nem volt könnyebb így sem.

words: 546 ❖ empty space ❖ note: remélem elfogadható ❖ kredit

Mindannyiunkat átejtett, jött volna a válasz reflexből a nyelvemre, mégis visszafogtam. Volt valami Reg viselkedésében, ami nem állt össze - legalábbis valahányszor összeraktam volna, egészen más képet adott ki, mint amit gondoltam volna. Olyat, amivel jobbnak láttam óvatosnak lenni. Hosszú évek óta ismertem őt, és még sosem láttam senkit hosszú időre és komolyabb aspektusban mellette ragadni. Márpedig az elsőkkel az ember könnyen megüti a bokáját, így hát csendben emésztettem és próbáltam eldönteni, hogyan kéne értenem a szavait és miféle választ adjak rájuk. Végül lesütöttem a szemem és a padlóra meredtem kettőnk között.
- Nem kell itt lenned. Fedezem a hátad. - Nem kellett megtudnia a többieknek, Reg miért nem veszi ki a részét az áruló utáni nyomozásból; nem akartam olyasmit ráerőltetni, ami láthatóan rosszul esett neki. Ha ki akarta vonni magát az egész alól és a saját dolgaival foglalkozni, szerettem volna, ha tudja, hogy támogatom ebben; függetlenül attól, mi rá az oka és milyen kapcsolatban volt Skylerrel.
- Hű - Csak ennyit nyögtem ki meglepetten a válasza hallatán, mert mindegy, mennyire erősen próbáltam megmenteni a hangulatot, Reg egyetlen mondattal, hibátlan precizitással újra a mélybe rántotta azt. Sosem láttam még ennyire mélyen, és ez egy röpke pillanatra megijesztett. Nagyokat pislogva figyeltem, hogyan támadja be az italt, és amint úgy éreztem, visszatér az erő a lábamba, lassan követtem őt. Elvettem mellőle a whiskey-t és közvetlenül az üvegből meghúztam. Az alkohol jólesőn végigmarta a torkom, erőt és melegséget öntve a végtagjaimba. Óvatos oldalpillantást vetettem Regre, aztán vissza is pillantottam magam elé.
- Mindig úgy tekintettem magunkra, mint egy nagy családra. Kinek az első, kinek a második... De szerettem volna, ha idővel mindenkinek, akit befogadunk, otthonává válik a Testvériség. Kezdem azt hinni, borzasztó naiv voltam. - Elgondolkodva lötyögtettem az italt az üvegben, mielőtt újabbat kortyoltam volna belőle. Iz szerint nem szabadott ennyire negatívnak lennem, de nehéz volt magasan tartanom az állam, amikor a szeretteim sorban hulltak térdre körülöttem.
- Miért választott ki minket a kard? Tényleg azért, hogy cukormázas hősökké váljunk és kézen fogva harcoljunk a csúnya és gonosz világ ellen? - Gúnyos mosollyal, kétkedőn ingattam a fejem, enyhén csücsörítve bámultam magam elé közben. - Kezdem úgy érezni, ez inkább egy büntetés és el vagyunk átkozva. - Vállat vontam, mintha semmit sem tehetnénk ez ellen, vagy csak egy ártatlan felvetés lett volna, aztán töltöttem a whisky-ből Reg poharába, bármennyi is volt benne, mielőtt újra a palack szájára tapadtam volna. Lassan megfordultam és én is az asztalnak támaszkodtam, hogy egy irányba nézzünk. Az ágyamon szétterített papírokat figyeltem. A számhoz emeltem az üveget, de nem ittam bele.
- Nem akarom, hogy bárki más meghaljon körülöttem. Egyszerűen képtelen vagyok még egyszer elveszíteni valakit. - motyogtam magam elé félhangosan, az üveget lassan leeresztve, és oldalra pillantottam Regre, csendben és várakozón fürkészve őt.

:<3:

@

Ahogy bólintott, a tüdőm úgy mondta fel a szolgálatot, legalábbis ideiglenesen. A levegő először bent rekedt, majd sípoló hang kíséretében szökött ki belőlem, ezt követően is túl gyorsan emelkedett, majd süllyedt a mellkasom, mintha nem jutottam volna oxigénhez. Nem értettem semmit. Abban kezdtem teljesen biztos lenni, hogy nem is érzett irántam semmit, nem csoda, hogy annyira megértő volt. Az egész kamu volt, biztosan... hülyeség volt az ellenkezőjét gondolnom.
Az ölelés jól esett, kifejezetten szükségem is volt rá most először, s hiába szoktam meg Larissától a hasonló dolgokat, ez most más volt. A támaszom volt, anélkül hogy tudta volna mi történik velem, miért viselkedek furán, miért nézek ki pokolian. Végül majdnem leléptem, s lehet, jobban tettem volna, de maradtam. Megtorpantam az ajtóban, ujjaim lassan csúsztak le a kilincsről, egy részem még mindig menni akart. Féltem bevallani neki az igazat, vagy attól, mit fog reagálni, ha rájön. Vagy talán már rég tudta, ő jobban kiismerte az embereket, mint bárki más. Még engem is, pedig nem is ismert úgy igazán.
- Nem akarom megtalálni. Épp ez a lényeg. Azt hiszem... nem tudnék a szemébe nézni többé. Nem csak Hazel halálához van köze. Engem is átejtett. - egy furcsa hang tört elő belőlem, ami valahol a horkantás és a nevetés között volt, egy halk, elégedetlen hang, mégis benne volt minden, amit éreztem. Ezt először mondtam ki hangosan, s általa be is vallottam, hogy volt köztünk valami. Nem mondtam ugyan ki, ráadásul háttal álltam a nőnek, de a hangomból kihallhatta, az átejtést nem a szakmai kapcsolatunkra értem. Amiatt nem is lettem volna annyira dühös, csalódott és... nem is igazán tudtam mit érzek.
A kifakadása után lassan fordultam meg. Oké, ebben igaza volt, ő mindig itt volt nekem, én pedig sokszor olyan elutasító voltam vele. Rosszul éreztem magam emiatt, pedig Skylernek még a mi kapcsolatunkról is meséltem, hogy... Lara olyan számomra, mint egy testvér. Mégsem bántam úgy vele. Elmosolyodtam, nem érdekelt, hogy fájdalom nyilallt a hátamba, végigfutva a gerincem mentén. Legalább éreztem valamit, s meg is érdemeltem az ütést. Azt is megértettem volna, ha behúz nekem egyet.
- Igazad van, sajnálom. - erőtlen volt a hangom, mintha nem is lennék életben. Nem is éreztem magam élőnek, csak egy porhüvelynek, amit kiszipolyoztak. - Te nem. Helyette megtette a bátyám, majd Skyler. Hazel pedig meghalt. - néztem félre, túl sok mindent vallottam be neki egyszerre, bár a társunk halála annyira nem érintett meg, s ettől csak még szarabbul éreztem magam. Ralt nem is akartam ebbe belekeverni, az már csak kicsúszott a számon, hiszen a nő azt sem tudta, hogy visszatért, vagy egyáltalán életben van. Sőt. Abban sem voltam biztos, a haláláról tud-e. Nyilván nem, senkinek sem mondtam.
Meg sem rökönyödtem azon, amit mondott, hogy menjek az ágyába. Amúgy sem úgy értette, de ha magamnál vagyok, cukkolom vele, vagy zavarba jövök. Nem érdekelt, semmi sem érdekelt. Odavonszoltam magam az italhoz, amiről beszélt, kitöltöttem magamnak egy dupla adagot, vagy talán triplát? Szükségem volt az alkoholra, hogy tompítsa a fájdalmamat, nem bírtam már ki a saját társaságomat. Belekortyoltam az italba, sőt, két nagy kortyot is leküldtem belőle, a felét el is fogyasztottam is, de nem ültem le sehová, az ágy közelébe sem mentem, helyette az asztalnak, vagy éjjeliszekrénynek támaszkodtam, amin a whisky is volt, nem figyeltem arra sem, milyen bútor.

words: 539 ❖ empty space ❖ note: remélem elfogadható ❖ kredit

Lett volna pár ötletem arra, Skyler miért döntött úgy, hogy nem megy el a városból, ám ezek pusztán spekulációk lettek volna, Reg ábrázata láttán pedig úgy voltam vele, inkább meghagyom a kérdését retorikainak. Furcsa volt, hogy nem sejtette, hiszen ő töltötte a legtöbb időt a lánnyal, neki kellett volna ismernie a legjobban... De aztán emlékeztettem magam, hogy a férfiak már csak ilyenek, főleg, ha a másik nemről van szó. Sokszor nem látják a fától az erdőt. Nem igazán volt kedvem belefolyni a témába, főleg, hogy a saját szerelmi életemmel is épp eléggé hadilábon álltam ahhoz, hogy másokét találgassam, így csak aprót biccentettem, jelezve, jól hallotta: a lány még a városban van.
A legtöbb, amit tehettem érte, hogy megöleltem, jó szorosan, hogy érezze, nincs egyedül, és nem is lesz soha, amíg engem lát! Ugyan Hazelt nem hozhattam vissza, ám semmi sem állíthatott meg abban, hogy összekaparjam a családunkat és megállítsam azokat, akik az életünkre törtek.
Arcjátékom érdeklődővé vált, ahogy megszólalt. Egy rövid pillanatra azt hittem, vallani fog és beigazolja a teóriámat, ám végül félbehagyta és elfordult tőlem, ezzel összezavarva, hogy talán mégis rosszul gondoltam. Két kezem tétován siklott le a válláról, lázasan kutattam a fejemben, próbáltam elképzelni, a régi Larissa mit mondana, hogyan nyugtatná meg, bár azt sem igazán értettem, pontosan mi a problémája... Hazel viselte meg ennyire, vagy Skyler árulása? Az egész túl gyanús volt. Mindenesetre a régi hangom mélyen hallgatott bennem. Túlságosan mélyre temette bennem a gyász, a harag, a bosszúvágy és a fájdalom. Viszont ahogy Reg hátát figyeltem, hogyan magasodik a kilincs fölé indulásra készen, még csak megállítani sem volt elég erőm, a mellkasom valahogy erősebben kezdett szúrni. A fájdalma mintha felébresztett volna bennem valamit, amiről azt hittem, végleg kikapcsoltam már, halk kérdése hallatán pedig nehéz sóhaj szakadt fel belőlem.
- Reg... - Halkan, óvatosan húzódtam mögé. Apró, gyengéd puszit nyomtam a vállára, mielőtt átkaroltam volna. Karjaimat átbújtattam a karjai alatt, arcomat a lapockájába temettem és szorosan átöleltem, ezúttal nem várva viszonzást. Beértem azzal, hogy erőt önthetek belé. - Minden rendben lesz. Megtaláljuk, hazahozzuk és megfizet azért, amit tett - Mi másért lett volna ennyire feldúlt, ha nem Hazel halála miatt? Elhessegettem a gondolatot, homlokomat letámasztottam egy pillanatra még a férfi hátán, aztán lassan elhúzódtam tőle, csípőre vágva a kezem.
- Egyébként meg kösz! Én talán senki vagyok?! - lendítettem a jobb tenyerem és egy istenes ütést küldtem a hátára, a lapockái közé. Akkorát csaptam rá, reméltem, az egész gerince beleremegett! - Én mikor léptem le, hm?! - Felhúztam az egyik szemöldököm és játékosan fenyegető számonkéréssel bámultam rá egy darabig, majd ismét lendítettem a kezem, de ezúttal nem ütöttem meg, hanem gyengéden megérintettem és megpaskoltam a vállát, állammal az íróasztalom felé bökve.
- Ott találsz whiskey-t. Szolgáld ki magad, aztán gyere az ágyamba. Te vagy az első pasi, akit ruhástól is beengedek. - ugrattam, és a vállát eleresztve visszaindultam az ágyamhoz, hogy lehuppanjak rá. - Sok dolgunk van! - Folytatnom kellett a kutatómunkát. Nem zuhanhattam én is össze, muszáj volt a többiek kedvéért erősnek maradnom; ez motivált, hogy túllépjek a haragomon és a fájdalmon.

imádlak  :<3:

@

Éppen akkor rontottam be, mikor meghallottam a hangját az ajtó túlsó feléről, legalább tényleg kaptam engedélyt, nem csak rátörtem. Nem vettem észre, miféle dolgok hevernek a szobában szanaszét, az sem foglalkoztatott, mi fölé hajol az ágyon, vagy mit tart a kezében. Szinte észre sem vettem, mi zajlik körülöttem, annyira elmélyedtem a saját gondolataimban. Fuldokoltam bennük, s reméltem, Larissa lesz a mentőöv amire szükségem volt.
Ő is el lehetett foglalva valami fontossal, mert azt azért észrevettem, mennyire meglepődött, mikor rám nézett végre. Mosolya egyáltalán nem volt őszinte, ennyire szarul néztem ki? Nem érdekelt, mert a lány még mindig nem volt meg. Bele sem akartam gondolni, mit művelt, de ez elkerülhetetlen volt, valószínűleg mindannyian ugyanarra gondoltunk. Ekkora véletlenek nincsenek, ezt jól tudtuk.
- A városban van? - kaptam fel a fejemet, csak ekkor tűnt fel, hogy már elkezdett hozzám beszélni. Meghökkenve fordultam újra felé, mert egészen addig csak bámultam magam elé, mint egy idióta. - Miért? - suttogtam a kérdést, inkább saját magamtól kérdeztem, mintsem tőle. Mégis miért maradt? Nagyon meglepett a dolog, teljesen értelmetlen volt maradnia mindazok után...
Lara kezében egy inga volt, az ágyon egy térkép hevert, talán épp a lányt próbálta megtalálni minden erejével. Én képtelen lettem volna rá, nem voltam abban sem biztos, látni akarom újra, vagy rá tudok-e nézni. Pedig ha megtaláljuk... nem akartam arra gondolni, nekem kell majd kihallgatnom a nyamvadt képességem miatt!
Az ölelése meglepett, nem azért, mert máskor kevésbé közvetlen, csak épp teljesen máshol jártam. Megrándultam a közelségétől, de jobban esett, mint azt valaha gondoltam volna. Viszonoztam az ölelést, lassan, tétován a hátára csúsztattam az egyik kezemet, majd néhány másodperc múlva a másikat, s egyre szorosabban fogtam őt. Nagyot nyelve húzódtam el tőle végül, óvatosan eltolva őt magamtól. Zavarban voltam.
- Nem tudom, meg szeretném-e találni... - nyögtem fel halkan, megdörzsölve a homlokom. - Larissa, ő... Skyler... nem. Nekem ez nem megy. - Megfordultam, s elindultam az ajtó irányába. Megragadtam a kilincset, s megtorpantam. Hezitáltam, el akartam menni, semmi többet nem mondani, magam mögött hagyva mindent, de ezúttal képtelen voltam rá. Nagyot sóhajtottam, végül lehajtott fejjel szólaltam meg újra, még mindig háttal.
- Miért lép le mindenki mellőlem? - suttogtam, hangosan nem bírtam volna feltenni a kérdést.

words: 363 ❖ empty space ❖ note: remélem elfogadható ❖ kredit

Készre sütött és melegen tálalt káosszá vált az életünk. Castiel egy merő káoszkupac volt. Isaackel a kapcsolatunk káosz volt. Reg olyan hevesen került = káosz. Káosz mindenhol, káosz mindenkivel, káosz mindenkiben. Márpedig semmi sem dühített fel annál jobban, mintha bántják a családomat, így miután nagy nehezen sikerült összekaparnom magam a gyászból, eldöntöttem, hogy megkeresem a felelősöket és igenis igazságot fogok rajtuk szolgáltatni. Természetesen az áruló vadászunkkal kezdtem, mivel a vele dolgozó boszorkányról nem sokat lehetett tudni. Hiába próbáltam azonban bemérni őt, egyelőre ügyesen rejtőzködött előlünk, ami csak tovább növelte az elszántságomat és az iránta táplált gyűlöletemet. Kétségbe azonban a legkevésbé sem ejtett, az Ötök erejét egyetlen beavatottunk sem szárnyalhatta túl. Sokáig és büntetlenül legalábbis nem.
- Bújj be! - Megemelt hanggal szóltam ki az ajtó túloldalán ácsorgónak anélkül, hogy felnéztem volna. A mágikus térképeinket és az összes boszorkányingát, amit csak a bázison találtam, összegyűjtöttem és kipakoltam magam elé az ágyamon. Amikor nem fértem el, átköltöztem a földre, de most épp az ágyon ültem, az egyik kristályt az elém kiterített térkép felett mozgatva. Csak amikor meghallottam az ismerős tónust, akkor néztem fel a munkából. A látvány a bordáim közé ütött, erősebben ahhoz, hogy a mosolyom őszintének hasson. Le is olvadt szép lassan a kérdése hallatán, de azért, hogy egyértelműsítsem, megráztam a fejem.
- Még semmi, de csak idő kérdése. Nem hagyta el a várost. - Ennyit ki tudtam deríteni, bár nem igazán értettem a miértjét. Ha a helyében lettem volna, én olyan messzire menekülök azoktól, akiket elárultam, amennyire csak bírok. Ő viszont maradt, ami sehogyan sem fért a fejembe.
Egy darabig fürkésztem Reget az ágyról, aztán halk sóhajjal félretettem a térképet, ledobtam rá az ingát és felkeltem a matracról. Megkerültem az ágyamat, hogy a férfi elé lépve, enyhén lábujjhegyre tolva magam átölelhessem. Ha nem húzódott el, átfogtam a nyakát és szorosan megöleltem, orrom a vállába temetve, bal tenyeremmel a hátát simogatva. Addig lógtam rajta, míg engedte, vagy míg úgy nem éreztem, ideje elhúzódni, de a kezem akkor is megpihent a vállán néhány hosszú pillanatra, míg felnéztem rá. Néma, aggódó pillantással igyekeztem felmérni az állapotát, mintha azt kérdezném, jól van-e, aztán lassan elengedtem és a földön szétszórt, Denvert ábrázoló térképekhez léptem.
- Segíthetsz keresni, ha gondolod. Te jobban ismerted nálunk. - Egyszerű ténymegállapítás, hiszen főként egymással edzettek, az én segítségemre kifejezetten ritkán volt csak szükség. Nem is emlékszem, hogy ha kettesben is voltunk valaha Skylerrel, bármiről is beszélgettünk volna.

imádlak  :<3:

@

Nem volt jogos mindaz, amit éreztem a lány eltűnése óta. Nem voltam őszinte sem vele, sem a társaimmal, mégis pokoli érzés volt ráeszmélni, hogy szó nélkül lelépett. A körülmények ráadásul kifejezetten gyanúsak voltak, így inkább bele sem gondoltam. Napok teltek el, talán hetek is, én pedig újra és újra végigjátszottam a fejemben mindazt, amiket egymásnak mondtunk. Az érintéseket, a csókokat. Az ígéretet, amit megszegett. Senkivel nem beszéltem azóta, csak biccentettem, ha bárkivel is összefutottam. Ha valaki beszélni is akart volna velem, nem voltam rá vevő, mert bárkibe is botlottam, azonnal köddé váltam. Nagyrészt az edzésekkel vezettem le az érzéseimet, igyekeztem újra eltompítani mindent, érzéketlenné váltam, de ez valahogy nem ment. Nem tudtam, azelőtt hogyan csináltam, amitől csak még ingerültebbé váltam. Ha nem a gyakorlótermekben tartózkodtam, odakint futottam, vagy járőröztem és kevésbé veszélyes természetfeletti lényeket irtottam, mint a démonok. Mikor egy-egy vámpír szívét döftem át, kicsit lecsillapodtam, ami nem tartott sokáig. Igyekeztem annyira kifárasztani magam, hogy esténként csak bedőljek az ágyba, és álomba ájuljak, de jóformán minden éjszaka izzadtságban fürödve ébredtem a rémálmaim miatt. Egy roncs voltam, viszont kész arra, hogy valakivel beszéljek erről.
Egyből tudtam, kihez forduljak, s ahogy a szobája felé tartottam, próbáltam elnyomni az érzéseim legalább annyira, hogy ne üljön ki egyből az arcomra, nem sok sikerrel. Ki akartam találni mit mondjak, de még akkor sem tudtam, mikor az ajtóhoz értem. Néhány erőteljes kopogás után - ami lehet, hogy dörömbölés volt, nem igazán érzékeltem, mit is csinálok - várakoztam, épp eleget ahhoz, hogy akár az ajtóhoz lépjen és beengedjen, vagy fogadni tudjon, így amennyiben nem engedett be, én magam nyitottam be. Tudtam, hogy nem sikerült semmit sem elrejtenem előle, egyenesen az arcomra volt írva az a feldúltság, amit éreztem, s ami miatt legszívesebben szétvertem volna a saját lakrészemet, hogy aztán magam mögött hagyjak mindent. Még sosem voltam ilyen heves, azóta nem, hogy bekerültem közéjük, sőt, már előtte se nagyon volt hasonló. Beengedtem valakit az életembe, aki aztán pont úgy hagyott el, mint a tulajdon testvérem, s ez esetben is azt gondoltam, az én hibám. Mégis ki akarna mellettem maradni, már a saját társaimon kívül, akik akaratuk ellenére vannak hozzám kötve? Felsóhajtottam, miközben a szemem ide-oda járt a szobában, még véletlenül sem néztem a szoba tulajdonosára.
- Sky azóta sincs meg, igaz? - kérdeztem aztán, ám ezt is olyan dühösen, hogy még engem is  meglepett a saját hangom. Azzal már nem is törődtem, hogy a lány beceneve csúszott ki a számon, rövidesen amúgy is egyértelmű lesz Lara számára is, mi történt köztünk.

words: 413 ❖ empty space ❖ note: remélem elfogadható ❖ kredit

A csengőhangos megjegyzésére lágyan felkacagok, a testemben szétáradó boldogsághormonnak köszönhetően teljes eufóriában érzem magam. Lebegek és minden tökéletes; a társasága, az érzelmeink, a jelen, a múlt, a jövő. Persze a rózsaszín felleg idővel felemelkedik, megvillantva előttem a helyzetünk komolyságát és sötétebb sarkait, de a belső békém valahogy megmarad. Jane-nel együtt azt is visszakaptam.
- Akkor tégy úgy. Gyakorlás teszi a mestert - somolygok, de abba nem megyek bele, kit válasszon partneréül, hiszen teljes mértékben rajta áll. Tőlem csak a bevezető leckét kapja. Az lenne a legjobb, ha utána felfedezne más testeket, más nőket, más kalandokat, hogy el tudja dönteni, a több millió ember közül a bolygón tényleg engem akar-e. Így, hogy csak velem volt, nincs viszonyítási alapja, én pedig sosem fosztanám meg a boldogságtól. - Azt hitted, pihenünk? Azt bármikor lehet - incselkedve veszem birtokba a testét, persze ügyelve a rezzenéseire, hogy időben lássam, ha valami nem tetszik neki. Átadja magát az irányításomnak, így hamar sikerül beollóznom magam a combjai közé. Nem mondom, hogy rutinos mozdulattal esek neki, hiszen minden együttlét más és más (senkivel sem volt még olyan különleges, mint vele), de van egy kis gyakorlatom, tudom, hol és milyen szögben érintsem úgy, hogy működjön a mozdulat.
Bár azt kérem, figyeljen, én képtelen vagyok koncentrálni. Olyan jó érzés vele lenni, hogy a légzésem újból kapkodóvá válik már néhány mozdulat után, és ahogy ölünket ritmikusan mozgatom egymáson, érzem, hogy elveszítem a fejem. A vallomása megmozdít bennem valamit, a lábát félrehajtva hajolok fölé, hogy csókba fojthassam a válaszom. Mohón falom az ajkát, hosszú, érzéki csókokat szívva telt puhaságairól.
- Én is téged... - suttogom, belesürítve minden kimondatlan, kusza, kavargó és robbanni vágyó érzelmem ebbe a néhány szóba. Kezem a hajába fut, ujjaim közt morzsolgatom puha tincseit, miközben csípőm egy pillanatra sem áll le ritmikus mozgásával. - Jane... Mit szeretnél? - Az ő kedve szerint folytatnám, figyelembe véve, mire vágyik most és hogyan szeretné megkapni azt. Ha engedi, a dereka alá simítva ülésbe húzom, lábaink összegabalyodva, testünk szinte egy.