- Scotty, ma is későn érsz haza? - Már a megszólításnál nekiálltam forgatni a szemem, mire elérkeztünk a kérdőjelig, majdnem kifordultak a tengelyükből.
- Nem, szóval eszedbe se jusson házibulit tartani, mert még egyszer nem fogok vadidegen részeg félmeztelen csávókat kirugdosni az ajtón. Ugyanis ezúttal húgocskám, az ablakon át fognak távozni. - Megijedt? Igen, szerintem egy kicsit elrettent a hallottaktól. Helyes. Csak így tovább, megy ez nekem. Amúgy nem olyan rossz együtt élni Sabrinával, na meg legalább a családi titok miatt nem kell aggódnom, hiszen ő is már egész korán be lett avatva. Még olykor a segítségemre is van, ha épp nem sértődött meg valamin. Tehát igazság szerint 2-3 havonta megkönyörül rajtam, és például megerősíti a láncaimat vagy... nem is tudom, megdob néhány falattal meg egy kis vízzel. Aztán érdekesmód másnap mindig tiszta kupi a lakás, de a kis húgom bizonyára úgy érzi, rászolgált a szociális életének megalapozására egy aprócska kis káosszerű bulival, csak mert lekötözött és nem hagyott éhen pusztulni. Mindegy, elvégre tökre ráérek utána takarítani. Nem vagyok a csicskája, erről szó sincs, viszont anno próbáltam vele takaríttatni, és hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem megy neki. Mintha arra lenne beprogramozva, hogy minél több koszt hagyjon és ezzel mit sem törődjön. Ellenben nekem van egyfajta tisztaságmániám, szóval lényegében önmagam miatt váltottam át egyszemélyes takarítóbrigád üzemmódba. Viszont hogy ne csak alázzam szerencsétlent, beismerem, hogy egész jól tud főzni. Egy nap majd remek feleség lesz belőle. Majd ha betöltötte a 40-et, és találtam neki megfelelő, hozzá méltó úriembert. Nincs minden remény veszve, állítólag van élet más bolygókon is.


Hosszú nap volt ez is. Végül csak nem sikerült sötétedés előtt hazavánszorognom. Az a baj, hogy ha én egyszer beülök a könyvtárba, egyrészt megszűnik az időérzékem, másrészt az istennek sem lehet elrángatni onnan. És már megint rá gondoltam. Hogy milyen gyönyörű. Meg arra a szép, hosszú szőke hajára, ami olyan finoman omlik rá a vállaira és a hátára. Jesszus, ez még a fejemben is hátborzongatónak hat. Pedig eskü, nem vagyok elmebeteg zaklató. Caralynnal már jó ideje nem is találkoztam... nos, konkrétan az ominózus éjszaka óta, ami örökre megváltoztatta az életemet. Bizonyára túl sok volt neki, azért hagyott hátra mindent. Csak a fenébe is, nekem hiányzik. Nagyon. És sokszor eszembe jut, bár nyilván ő már azt sem tudja, ki vagyok. Továbblépett, lettek új barátai...meg pasija. Ez engem meg miért foglalkoztat? Hidegen kéne hagynia. El kell fogadnom, hogy soha többé nem látom.
- Nahát, méltóztattál hazaérni? Van lasagne a hűtőben. A mikró megint nem működik. - Ajajj, Sabrina, a tini boszorkány egy kicsit dühösnek tűnik. Azonban én akarva-akaratlanul is elvigyorodom ezen, ami meg jól láthatóan rohadtul idegesíti.
- Megint beültem a könyvtárba, mert meg kell írnom egy esszét, de nem untatlak a részletekkel. A kaját köszönöm, a mikrót pedig csak be kell dugni. - Nem tudom, hogy a dühtől rohant-e be a szobájába és vágta be maga mögött az ajtót vagy inkább mert zavarba jött a mikrós dolog miatt, de mindegy is. Imádom őt, de jelen pillanatban egyedül szeretnék lenni a gondolataimmal. Bár legtöbb esetben a humoros, folyton ironizáló srác vagyok, de olykor nekem is kell az egyedüllét, hogy egy kicsit begubózzak és ha szükséges, hagyjam magam elárasztani a felgyülemlett gondokkal és érzésekkel. Most pedig pont ez kell nekem. Hogy egy kicsit hanyagoljam a mosolygást.