Az utca csendes volt és még nyirkos a pár órával ezelőtti esőtől. A vékonyka sikátorban egy férfi várakozott, a lélegzete apró fehér gomolyokban szállt az ég felé. Odafent egy csillag sem látszott, az ég még borús volt. A távolban felvillant az ég. Jött a vihar.
A férfi csak remélni tudta hogy az ügyfele ideér még a vihar előtt. A vékony kabát nems egített túl sokat és az alatta levő pénz olyan könnyen elázna. Az ügyfele nem örülne.
Ezeket persze nem mondta ki hangosan. De egy ilyen ostoba férfi fejében annyira könnyű olvasni. Még csak a közelében sem voltam, csak egy egyszerű varázslattal a fejébe másztam. Mint egy kietlen sivatag. Üres, rideg és ostoba.
A hangok a fejemben elégedetten doromboltak az ölés gondolatára. Már olyan rég érte vér a kezeimet. Szinte hiányoztak.
A távolban felugatott egy kutya, a férfi pedig arra kapta a fejét. Mintha érzett volna valamit. Hiába ezek a hitvány varázsnélküli emberek is csak olyanok mint az állatok. AZ ösztöneik kiéleződnek, és az élni akarásuk tartja őket távol a haláltól. Bosszantó.
A hangok, több száz... talán ezer is felkuncogtak a gondolattól. Nehéz volt őket szétválasztani. Egyre többen lettek, egyre zavarosabb lett.
Egy pillanatra lehunytam a szemem hogy elcsitítsam őket. Egyetlen mozdulattal és egy halk pukkanással, mintha csak valaki leejtett volna valamit a főutcán jelentem meg a szomszédos sikátorban. Egyre élesebben, egyre hangosabban hallottam a férfi gondolatait.
Fázott. Elege volt. Haza akart menni.
Lassú léptekkel sétáltam ki a főutcára, a talpam finoman csattant a betonon. A lehelletem apró gomolyként szökött ki az ajkaim között és lassan szállt az ég felé. A vihar egyre közeledett, a szél erősödött, belekapott a bőrdzsekimbe. Ha ember lettem volna, igazi ember, biztosan fáznék.
Egy nő aki elhaladt mellettem rám nézett, a tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Nem aggódtam. ALig fél perc múlva elfelejti az arcomat.
Na nem mintha olyan feledhető arcom lenne. Gondosan választottam amgamnak új testet a "halálom" után... Túlságosan jóképű lettem ahhoz hogy olyan könnyen elfelejtsen bárki.
Egy ujjmozdulattal töröltem ki a rólam szóló emlékeit, mielőtt befordultam volna a sikátorba.
A férfi aki már türelmetlenül dobogott a lábával észre sem vett, mire lebiggyesztettem az ajkam. Fordulj már ide! Látni akarom ahogy kihuny a szemedben az élet! GYERÜNK!
A düh egy pillanat alatt öntött el, és a nyugalom ami eddig uralta a testem elszivárgott. Gyilkos düh öntötte el az elmém, a hangjaim ordítani és tombolni kezdtek odabent. Azt akarták hogy tépjem apró darabokra a testét. Hogy fessem vörösre a sikátor, sötétszürke falait, és macskahúgy szagú járdáját a vérével. A belei karácsonyfadíszként lógnának rácson a sikátor másik felén. Nem a legjobb találkozási pont. Ha valami baj történik... nem tud elmenekülni. Na nem mintha előlem eltudna.
Ha kell újra megtalálom. És akkor ölöm meg.
Aztán a cipőm halkan megcsikordult a nedves betonon, mire a férfi idegesen kapta felém a fejét. Ápolatlan borostájában még látszott a vacsorája maradéka, az arcára ráncok barázdáit húzta a cigaretta. Az orra vöröses volt, bár nem tudom hogy a hidegtől vagy a rengeteg alkoholtól ami legurult már a torkán.
- Késett - mondta nekem ellenségesen, mire a szám sarkába apró mosoly csúszott. Azt hiszi én vagyok az ügyfele. Bájos. A dühöm nem csillapodott mégis jeges nyugalom lett úrrá rajtam. Nem én voltam az akit várt... mégis számított rám.
Ahogy beléptem a fénysugárba amit az itteni lámpa árasztott magából és meglátta az arcom, az övéből kiszaladt a vér. Az ajkai remegni kezdtek, akárcsak a térdei. Hátralépett egyet mintha menekülhetne előlem.
- Te...? - a hangja már a közelében sem volt a korábbi ellenséges, rekedt hangnak. Mint riadt kisegér cincogott én pedig felemelt állal lassan sétáltam fel. Úgy éreztem magam mint egy vadászó nagymacska.
- Mondtam neked hogy a Halál rád talál... - szinte énekeltem neki. A düh helyét vad öröm vette át, szinte táncolni akartam. Egy pillantás alatt jelentem meg előtte, a kezem vasmarokként ölelte át a torkát.
A halk, mégis gyomorforgató reccsenés ahogy eltörtem a nyakát ujjongást eredményezett a fejembe.
Ö̦̦̤̥̺L̮T̳̗͔̲̤Ü͚͞N͏K̗͙͎̜ÖL͚̖̘͜TÜ̗͟Ņ̪̪̖̭̖͉̮K͈̦̹̮̱̭Ö͚̲̪̘Ĺ͚̲͎̯͔̺TṴ͖̤͖̈̀Ń͕K̪Ö̤̙̼̼͝L̸̤͕T̝̖̬̤̱Ü̡̳͍͕͉͖̟͖N̡͓̼̱̳̠̞̜K̵̟͙̯Ö͓̥L̘̤͕̘̜̮̕T̩̬Ü̴̼̬̱̰̦N̼K̺̻̹̲̮̖͇Ǫ̈L͓͙̺T̗̲͞Ü̮̼͇̗͡N̤̳̮̖̲K̢Ö̹͍̬̗̖̤̳LT̪͚ǗN̡̖ͅK̵̳̤̬̺Ö̭ͅḼ̙͢T͇͖Ü͚̻̖Ṋ̻͉̟͡KÖ͎̤̞͈͟L͢T̪̰̝̲̻Ü̠̪̲̟̩͇̲Ņ̮K̝̲̟̥̙͕̞
A férfi üres szemekkel hullot a koszos, nedves betonra. Nem volt benne élet. A kabátja alá nyúltam és kivettem a pénzzel teli borítékot. Nagyszerű mind megvan. Mocskos tolvaj.
M̴̳ȩ̣̫͙̯͈ͅn̸̺̺̩̥͇̰j̛̬ü҉͙͈̳̤̝n̹̬͚̤͈k̯̟͇̣̲ ̥̱̜͙̜h͔̯a͖̭͕̳͇ẓ̰̱̰͈a̜̯͈.͈̞̞̣͚.̪̭̮͔͟. ͍̭͉h̦̜͓̫̗͕a҉̬̗͇͕͔̫z̫̦͕̠̼̮a̞̺͙̠͍̭̝ ̶̬h͖a̮̖͞z̢̩̩͎̹̮̫a̷̰͓̣͇̯̣ ̥̩̠͈̫͙h҉̗̜̱̦̱͖̺a̜̭͎̹̼͕͚z͡a̛ ҉̯̣̖̰͎̙h̞͚ͅa̷͔̰̫̪͈͍ͅz̗̘̣̦̟̀a̰ͅͅ
Sarkon fordultam a saját kabátom zsebébe süllyesztve a pénzt. Az utcáról nem látszott a sikátorban fekvő hulla. Kell majd pár nap hogy megtalálják.
A dühöm lecsendesedett. Ismét nyugodt voltam. Kiegyensúlyozott. Csak ölnöm kellett hogy rendbejöjjön a világ.
Meg vissza kellett szereznem a pénzem.
A dörgés ami a következő villámot követte már szinte a fejünk felől szólt. Az eső nagy, kövér cseppekben kezdett el hullani. Az emberek az utcán előkapdosták az ernyőiket vagy fedezékbe vonultak a hirtelen jött hideg eső elől.
A férfi a sikátorban már megúszta az esőt... hiába nem érkezett meg az ügyfele a vihar előtt. Ki tudja... talán el se ment. Lehet hogy ő is meghalt. Ezekben a körökben úgy hullanak az emberek akár a legyek.
Egy piros esernyő volt nála. Nagy, de az egyik végéről letört a tartó pöcök és felhajlott.
Az a lány... Nem tudom mi volt benne mégis megtorpantam ahogy megláttam. Egy pillanatra találkozott a szeme az enyémmel. Utánafordultam ahogy elhaladt mellettem.
Akartam. Nem tudom mi volt ez az érzés de akartam őt.
Követni akartam, tudni hol lakik, tudni ki ő. Ki ez a lány...?
H̳̫̀A̹̝̗͠Ẓ̵Ą͚̻͔̞̟͉̳ ͏L̖͇̺͚̼E͇̩̝̲̮͇̟͟I̳̗̩͡G̦̝͇̬̣̫͈H̨̗͍̻̠͓̘ ̛̦ͅH̢̱̙̯͔̝ͅA̠̟̱̣̰̣Z҉͍̘ͅA̮͙̦̥̬ H̩̭͕̠̦̪̜A̟͈̩͖͖̗Z̩͈̦͖͙͟A͏̜͕͔̟͎͔ͅ ͡H̭͚̯͚͝A̗͇͍̟ŹA̼ ͍̳̹̹H͖͉̮͞A̢͔Z͙͉̱̟A̳̬̞̻̟̪̘͝
Nem volt választásom... Csak remélni tudtam hogy látom még.