Erősen markoltam a kezeim közt a fegyvert, miként a sötét sikátor utcáit róttam. A fülemben az adóvevő tisztán csengett, hallottam minden egyes lélegzetvételét a társamnak. Elfojtottan és halkan, mégis létező dologként. A sikátor végéhez közelítve, közelebb mentem a téglafal mentéhez. Erősen neki nyomtam a hátamat, ahogy mély levegőt vettem. Tudni akartam, hogyha csak egyet lépek is, mire számíthatok. Katonák, zsaruk, közellenségek..? Vajon mi rejtőzik a sötét rejtekben?
- Ne hezitálj, Blair. - Hallottam, ahogy szinte nyomatékosan suttogja, s mintha mégis fennhangon szólna. - Annál rosszabb, annál összeszedetlenebb vagy... - Próbált bátorítani, ahogy mindig is tette. Igaz, a távolból, de igyekezett. Ő egy gép mögül figyelte az egészet, mintha egy részletes betörést készítettünk volna elő, de erről szó sem volt. Csak.. végeztük, amit kell. Tisztítani a város korruptságát. Erre esküdnek fel a szövetségiek, nem igaz? - Menj, és csináld! - Megremegett a hangja, ahogy kimondta. Valami nincs rendben, valami nem stimmel... Mélyen szívtam a tüdőmbe az oxigént, ahogy a következő pillanatban az ujjam a ravaszra került, s már fordultam is jobbra.
Sikoly...
Mintha a dobhártyám megsüketülése nem lenne elég, mintha...
Késő volt.
Kiléptem a rejtekhelyemről, és öt ember kapásból el is indult felém. De az adóvevő elnémult.
Sikoly, éles női hang, melyet egy recsegés követett, majdan a tökéletes némaság.
A fenébe!
Nem volt időm gondolkozni, cselekednem kellett. Az eredeti küldetés szerint haladtam. Pár lövés, és néhányan már holtan hullottak a macskaköves felületre. Újabb léptek, valaki hátulról megragadott, és a falnak vágott. A kezemből kiesett a fegyver, miként megtámaszkodtam a téglákon. Bár nem sok időm volt szusszanni, ugyanis éppen lecsapni készült rám, ez ellen pedig sikeresen kitértem. Néhány ütés, egy nagyobb rúgás, majd kitörtem a nyakát.
- Menj a pokolba, te átkozott. - Sziszegtem a fogaim közt, ahogy a zsebében turkáltam, de nem találtam semmit. Tovább haladtam, futóléptekkel szelve át azt a néhány métert, ami a végső ponttól választott el. Ám, nem sokkal később dermedten álltam meg. A főcélpont a karjai közt tartotta a nőt -, a társamat.
- Csak nem gyenge pont? - Röhögött, ahogy egyre szorosabban tartotta őt a nyakától.
- Jess, nem lesz gond, oké? - Hazugság. Tudtam, hogy hazugság, és mégis kimondtam.
- Oh, szóval... Jess?! - Mosolygott rá, majd röhögve nézett rám. - Bonyolult ez a kapcsolati szint... mindenesetre, ha szeretnéd, hogy lélegezzen, nos tedd le szépen azt a fegyvert.
- Engedje el! - Feszülten, guggoltam le, de nem tettem még le az eszközt. Ez az egyetlen esélyem.
- Na gyerünk! - S én ledobtam, abban a hitben, hogy elengedi. - Állj fel, és rúgd ide. - Megtettem, amit kért.
- Most engedje el... - Sziszegtem a fogaim között, ahogy közelebb léptem.
- Sajnos... sose bízz egy ilyen emberben, mint én. - Kitörte egy csuklómozdulattal a nyakát, és mire megmozdult volna, hogy rám szegezze a fegyvert, addigra egy dobócsillaggal nyakon találtam.
- Te pedig ne hidd azt, hogy egyetlen fegyverrel érkezem. - Felkaptam a pisztolyt, majd háromszorosan is lyukat lőttem a tüdejébe, csak ezt követően néztem meg Jesst.
Tudtam, hogy nincs jól... Tudtam...
- Kérlek... térj magadhoz.. - Aznap este könyörögtem utoljára, s kértem akármit is. Akkor folytak utoljára könnyek az arcomon, s ekkor voltak érzéseim is..
Megtanultam a valódi leckét egy életre, azóta pedig egyedül dolgozom. Kivéve...
Oh, azt hitted elárulom?!
Csak vicceltem, aranyom!