"Vannak sötétben bujkáló betegségek; és vannak angyalok, akik anyagtalan köntösbe burkolózva szállnak körülöttünk, s nem állnak szóba velünk, nem láthatjuk őket, de érezzük erejüket, és elveszünk a kardjuk által."


Soha sem féltem a sötétben. A legelső dolog, amit megtanultam már az előtt, hogy kimondtam volna az első szót, hogy a szörnyek nagyon is léteznek. Aki ennek a tudásnak a birtokában nő fel, az másképp látja a világot; az érzékei ráhangolódnak, látja, tudja és érti, mi az a nesz éjszaka, ami mintha a falakból jönne, és tudja, mit kezdjen vele. A félelemhez szükség van az ismeretlenre, mint tényező.
De néha, általában pont akkor, mikor a legmagabiztosabb vagy, mikor elhiszed, hogy mindent tudsz, a sors vagy nevezd ahogy akarod, úgy dönt, hogy beint neked. És az a legrosszabb az egészben, hogy nem okolhatod érte, mert a sors valójában marhaság.

Az a kevés ember, aki azt gondolta, ismeri a családomat – a tudatlan szomszédok, akik sosem láthattak be a színfalak mögé, nem tudhatták, hogy az a csinos nő a szomszédból nem a konditeremtől és a szigorú diétától ilyen fitt; hogy a férfi nem baseball ereklyéket gyűjt, hanem fegyvereket vámpírok, démonok, vérfarkasok és boszorkanyok ellen; hogy az ikerfiúk nem arra edzenek, hogy egy nap egy sportegyetem színeiben játszanak, hanem hogy levadászhassák azokat a lényeket, amikről a boldog, tudatlan kertvárosi emberek azt hiszik, mese; és hogy a kiafiú nem az élénk fantáziája miatt játszik szörnyvadászósat a kertben –, azt mondta, tragédia. Tragédia vitte el a bátyáimat. Tragédia volt, de nem baleset és betegség, nem gázmérgezés, ahogy arról pletykáltak. Olyan messze jártak az igazságtól, és olyan szívesen elmondtam volna nekik, hogy az egészről én tehetek, de senki sem hitt volna nekem. Azt is megtanultam, hogy az emberek furcsa képet vágnak, ha valaki szörnyekről magyaráz, főleg, ha egy gyászoló – majd később árva – kisfiú teszi. Így hallgattam. Hagytam, hogy mindenféle hazugsággal tömjék be a lyukakat, és néha magam is elhittem egy-egy gyenge pillanatban, hogy valóban csak baleset volt az egész, hogy nincsenek szörnyek. Szerettem volna, ha ez az igazság, de közben végig tudtam, hogy nem, emlékeztettek a rémálmok... és a szüleim. Bele kellett törődnöm, meg kellett tanulnom együtt élni azzal, amit tettem. És az ilyesmit az ember nem is meséli el az első randin. Sőt, egyiken sem. Nem mondhatod valakinek, hogy követve a kitaposott ösvényt, a halott családod nyomdokaiba lépve te is szörnyekre vadászol. Nem hadoválhatsz össze mindenfélét mágikus kardokról, titkos társaságról – ami nem is olyan titkos egyébként –, egyszóval nem avathatsz be senkit az életedbe anélkül, hogy őrültnek nézne. Akkor sem, ha már nem egy – árván maradt – kisfiú vagy. A hallgatás könnyebb. Az emberek így is, úgy is levonják a következtetést, ha beszélsz, ha nem. És ahogy akkor, a valóság most is sokkal rosszabb, mint amivel a lyukakat próbálják betömködni. Ez most úgy hangzik, mintha valami önkéntes száműzetésbe vonultam volna, pedig még egyszerűbb is volt zárkózottnak és szófukarnak lenni, mint folyton azon igyekezni, hogy mondjak valamit,  ha kérdeznek. Valamit, ami megállja a helyét. Ami nem fura. Az egyszavas válaszok praktikusak, egyértelműk és időtakarékosak, mégis folyton a képembe vágták, hogy bunkó, flegma vagy különc vagyok. Soha sem érdekelt.
Vagyis... inkább sokáig nem érdekelt. Míg valaki úgy nem döntött, hogy nem hagyja magát lerázni.
És akkor a sors megint felemelte azt a bizonyos ujját és sztoikus nyugalommal várta, hogy a bomba, amit kibiztosítottam a képedbe robbanjon. Mert ez fog történni, ha egyszer előkerülnek a csontok a szekrényemből. Van ott bőven, a felét még el sem mondtam és talán soha nem ia fogom.

Mindenki ismeri a villamosdilemmát. Azt, mikor neked kell eldöntened, hogy elgázoljon-e egy vonat öt embert, vagy megmented őket azzal, hogy meghúzod  a váltókart, ami elteri a vonatot egy másik vágányra, ahol csak egy ember hal meg. Ha nem teszel semmit, gyilkos vagy; a teszel, gyilkos vagy. Nincs jó döntés. Elméletben persze könnyű rávágni, hogy igen, hiszen öt ember megmenekül. Mi van ha azt mondom, az az egy, akit halálra ítélsz, egy ismerősöd? A társad. Ismered, minden nap látod, együtt végzitek a veszélyes munkátokat, időnként kihúz a bajból, fedez, ha kell. Így már nem is olyan könnyű, igaz? De tudom még fokozni. Tegyük fel, hogy ez nem feltételezés. Tegyük fel, hogy kissé kicsavarva, de nekem is egy ilyen döntést kellett meghoznom. Tegyük fel, hogy hagytam meghalni a társamat, és ezzel megmentettem tíz, húsz vagy harminc másik életét, akire a biztos halál várt volna, ha a segítségere küldöm. Tegyük fel, hogy nem bántam meg, hogy tudtam, mit csinálok, hogy racionálisan néztem a dolgokat. Még sem mondtam el senkinek. Egy léleknek sem. De valaki a válaszokat keresi. És az a valaki elég elszánt volt, hogy befurakodjon a a gondosan felepített páncélom mögé. Mi lesz ha megtuja az igazságot? Nem érdekel. Szeretném elhinni, hogy semmi sem érdekel.


℘ Képesség ℘ X szint ℘ Ide csak akkor írj, ha a canon leírásban szerepel adott szintképesség! Saját karakternek NEM adható meg plusz képesség az E szinten túl - csak megszerezheti a későbbiek folyamán!