Gyermeki éveim meglehetősen korán értek véget, mivel a kis település, ahová születtem, rossz helyen volt és így földel tették egyenlővé. Így lett hát, hogy egy 12 éves kölyök egyedül próbált életben maradni, miután kimászott a romos házuk alól és elindult az ismeretlenbe. Átkoztam azokat, akik ezt tették és azokat, akik elrendelték. Miért is ne tettem volna? Elvették tőlem minden fontosat, de mellette megtanítottak valamit, az emberekben nem szabad bízni és mindegyikük csak saját érdekeiket nézi. Ezzel a keserű haraggal nőttem fel, miközben faluból faluba és városból városba jártam. Megtanultam ezt és azt, míg végül mégis megütött a szerelem idióta szele és letelepedtem.

Démon, amikor még ember voltam féltem ezt a szót és azt a jelentést, amit hordozott. Semmi jót nem kecsegtet és csak kárhozást, rosszat hoz a fejedre. S közben az emberekre sokkal inkább igazak ezek. Békés faluból, vérben és tűzben égő testek kupacát alkották meg, amivel olyan haragra gyújtottak, mint soha senki. Amikor ott álltam a halott családom vérben úszó maradványai fölött, eltört bennem az, ami akkor még embernek mondott. Egy cél lebegett előttem, hogy végezzek azzal, aki ezt tette. Így hát el is indultam ezen az úton és megkerestem azt, akinek ezt köszönhetem, de nem kezdtem kapásból bele. Azt akartam, hogy szenvedjen, mielőtt az utolsó döfést kapná. A tervem nem volt gyors, de annál több szenvedést hozott arra a királyra, aki elrendelte a falu megsemmisítését. Elsőnek közelébe kerültem, majd szépen lassan és fokozaton csepegtettem a mérget számára. A családját tettem tönkre elsőre, elhitetve vele, hogy a lányát jó embernek adja, aki végül semmibe sem vette őt. Majd első szülött fiát egy olyan csatába küldtettem vele, amiben csak veszteni tudott, így a fejét kapta ajándékba. Végül jött a felesége, egy szép nő, akit a velejéig megrontottam. Aztán amikor a trónján ült teljesen összetörve, elé álltam, hogy emlékszik-e a kis falura. Majd amikor a várt nemleges válasz jött, egy széles mosoly kíséretében elmondtam neki, hogy én annak a falunak vagyok az egyik lakója. Ezután közelebb léptem és elmeséltem neki, hogy mit tettem, hogy miképp álltam bosszút rajta. Az arca, az a kétségbeesés és a fájdalom, iszonyat módon feldobott és még inkább növelte a mosolyom. Öröm és elégedettség részegítő érzése keveredett bennem ekkor és kacaj hagyta el a számat. Olyan ördögi és felszabadult kacaj, ami azóta sem fordult elő. Ám csak ekkor jött a következő lépés. Egy elegáns mozdulat és a királyi belső az ölébe került. Nevetésem még hangosabb, ahogy a kétségbeesés még inkább eluralkodik rajta és akkor, az őrök berontanak és ledöbbennek. Kihúzom az emberi roncsból a kardot és akár egy megőrült, nekiesek azoknak, akik bejöttek. Egészen jól is harcoltam, ám persze nem éltem túl, s habár a király meghalt, haragom a halálom pillanatában mégsem aludt ki. Tovább égett és tombolt bennem és ekkor jött Arcadius, aki ajánlott egy lehetőséget, amit boldogan elfogadtam.

Ennek már ki tudja hány éve már és közben egyre csak szereztem a tapasztalatokat démonként. Teszteltem az erőm és tanultam, hogy miképp vallják jobbá. Évek teltek el, majd évtizedek, századok és tanácsos vált belőlem Arcadius oldalán. Meghallgatta amit mondtam neki, ahogy én is, amit ő mondott. Parancsait követtem és nem kérdeztem okot, mert tudtam, hogy miért is teszi mindazt, amit tesz. Mindennek célja van, még annak is, hogy belőlem démon lett, majd tanácsos, fődémon. Pedig egyszerű ember voltam életemben és tudom, hogy ez más, más fajból lett démonnak nem tetszett. Ám ezt nem sokáig tudták mondogatni, mivel nem éltek sokáig. S mivel az elsők közt születtem meg Arcadius világában, tiszteletben tartottak azok, akik újként jelentek meg és hallgatnak rám. Próbálnák nem ezt tenni. Ám az első uramat újjá köré csavarta a mostani uralkodó, így leváltotta őt, ezáltal megváltozott a hatalmi rend, aminek meg is lettek az eredményei. Harcok és belső viszályok, de sokak figyelme rám szegeződött. Mihez fog kezdeni az egyik legöregebb démon most? Mihez? Szolgálja az új urát és megbünteti azokat, akik másképp tesznek. Nem riadok vissza semmitől, ha a céljaim eléréséről van szó, ahogy más démonok kivégzésétől sem, amit örömmel és mosollyal hajtottam végre.

Mostanra ismét rend és fegyelem van a pokolban, ám Arcadius helyett, másokra hárult a feladat, hogy új démonokat teremtsenek. Hogy új magvakat vessenek el, amikből erős fák nőnek, erős gyökerekkel. Olyan fák, amiket használni tudunk, ha kell és nem félek használni őket, ha úgy hozza a sors. Hiszen démon vagyok, aki élvezi a szenvedést, fájdalmat az emberek szívében, mert nincs ezeknél édesebb bor ezen a világon.