Különösebb gond nélkül a behatoló nyomára akadok. Vagy nem tudja, hogy rejtőzködnie kéne, vagy nem ismeri a módját, de akár az is lehet, hogy szarik bele. Bár ez utóbbit viszonylag nagy eséllyel elvethetjük. Akkor sokkal nyugodtabb lenne, kicsit olyan nincs vesztenivalóm típus. De azért aggódik, nagyon is túl akarja ezt élni. Kár, hogy nem fogja… csak vicceltem, egy percig nem sajnálom.

Unom a rizsát, a tettek mezejére lépek. Nem bírok a véremmel, bár nem ártana infót kiszedni belőle, mégis azt érzem, ezt ma elengedem és belefojtom a szuszt. Kezdetben csak puszta megjelenésemmel forrasztom torkára a szavakat. Édes kis házikedvencként törleszkedem hasadt elméjű játszópajtásomhoz, érzem a belőle áradó vibrálást és tudom, hogy ezzel egy picit azért ráteszek egy lapáttal az elkattanására. Ahogy gügyögni kezd, halkan rámorgok, épp csak finoman figyelmeztetem, hogy most a játék kedvéért elmegy, de bármikor máskor elfelejtheti, hogy ezt megússza. Lassúnak ítélem az eseményeket, szétterítem hát a farkaimat, és fürdőzöm a félelem és rettegés vad hullámaiban, amik az eltévelyedett kis halandónk felől érkeznek. Egy röpke pillanatra rávillantom éles, hófehér fogsoromat a leendő áldozatomra, megerősítve a démon/kedves öreg remete szavait. Nagyot nyel, de teste a sokktól le van fagyva, nem engedelmeskednek az izmai, érzem a vergődését, hogy fusson vagy higgyen az öregnek, és remélje, hogy tényleg segít neki. Kedvem lenne felkacagni. Ostoba halandó. Csúnya, rossz cica! – korholom magamat, és kezdem azt gondolni, lassan az én eszem is elmegy. Ölnöm kell, hogy lehiggadjak, túl sok volt az impulzus túl rövid idő alatt.
Megremeg a test, a halálfélelem savanyú szaga csapja meg az orrom, ahogy elhangzik a „démon” szó. Kezd tudatosulni ebben a kis szarkupacban, hogy nagyon nagyon csúnyán elkottázta ezt a dolgot. Tágra nyílt szemekkel mered a párosunkra, orrlyukai kitágulnak, és minden izma ugrásra kész, de mégsem mozdul. Még nem. Felborzolom a bundám, és mélyen morogni kezdek. Tapsra vár, vagy mi az ördög? Esotephres végül megadja a jelet, ellövi a startot, a szerencsétlen emberi nyúl pedig egy tizedmásodperc alatt feleszmél, sarkon fordul, és rohanni kezd. Az életéért fut, és ezt tudja is. Hagyok neki pár másodperc előnyt, mielőtt füleimet a tarkómhoz szorítva utána erednék. Direkt zajt csapva követem, szökkenek, megközelítem, majd lemaradok; játszom vele, és élvezem. Az adrenalintól más lesz a vére íze, a fokozott pulzustól durvábban, hevesebben fog a számba robbanni, amikor átharapom a torkát. Időnként hátrales a válla fölött, és az egyik ilyen pillanatot választom, hogy a hátának ugorjak, kibillentsem az egyensúlyából, és a földre taszítsam. Gurul egy kicsit, mielőtt a mellkasára ülhetnék, minden erőmre szükségem van, hogy ott tartsam. Róka testem nem túl nagy, emberi alakban most nagyobb hatásom lenne rá, de akkor meg nem tudnám kitépni a torkát a helyéről. Még utoljára a szemébe nézek, kitágult pupillái rettegésről regélnek. Megnyalom a szám szélét, majd egyetlen hirtelen mozdulattal a torkába mélyesztem a tűéles fogaimat. A nyaki ütőér szétrobban a szemfogam alatt, vérének fémes íze szétárad a számban, gyors ütemben pumpálja a szíve a számba az édes nedűt, és én nagyokat nyelve szorítom a nyakát, záródik az állkapcsom, majd egyetlen határozott mozdulattal kitépek egy jó darabot a nyakából. Szemében értetlenség és félelem vívja harcát az utolsó pillanatokban, gurgulázva tör fel belőle valami hangfoszlány, habzó vér buggyan ki a száján, ráng még egy párat, aztán a tekintete üvegessé válik, szíve egy utolsó, erőtlen lökéssel kikényszerít még egy pár decit a vörös mannából a nyaki seben át, aztán már csak a gravitáció hatására csordogál rajta mindenfelé. Lenyalogatom a szája körüli vért, bundámra is jutott, de azzal majd később foglalkozom. Még mindig a mellkasán ülök, amikor Esotephres megjelenik, szám széléről tüntetem el épp a kihűlőben lévő nyomokat. Egykedvűen hallgatom a dorgálását, persze van abban igazság, amit mond, de igazából nekem kicsit mindegy, hogy miért volt itt. Nem kellett volna ide merészkednie és kész. Az ösztöneimet hagytam felülkerekedni, és nem bánom. Élveztem ezt a kis rögtönzött vadászatot, és a szabályszegő meglakolt. Mindenki jól járt.

Beszélgetésünk, mely egymás óvatos kerülgetéséből indult, halványan meglegyintette a szarkazmus viharos és veszélyes tengerét, most döglődni látszik a bájcsevej langyos pocsolyájában. Előbb utóbb mindig ide jutunk, szinte megjósolható – jó vicc, csak előre kellett volna tekernem a filmet – vagy ha izgalmakra vágynánk, köthetnénk fogadásokat, hogy mikor következik be az elkerülhetetlen. Beleáshatnám magam a felkínált témába, faggathatnám, de igazából nincs sok értelme. Vagyis egyelőre nem érzem a késztetést.

Semmi más dolgom nincs, mint kívül tartani azokat, akinek nincs itt helyük, és bent azokat, akik nem tehetik ki a lábukat. A kiskapukat ugyanúgy használom, mint bárki más, és ezért nem fogok senki orrára koppintani, amennyiben időben visszaér. Olyan ez, mint Hamupipőke meséje, ha elkondul a harang éjfélkor… Isten óvja a tilosban kóborlót. Vagy az sem, mint ahogy ma is hiába fog fohászkodni ez az ostoba félnótás, bárkiben is hisz. Élvezem eredeti testem adta lehetőségeimet, ösztöneim átveszik az irányítást és állatias vérszomjat érzek. Nem mintha nagyon ellen akarnék állni ennek. Ugyanolyan óvatosan lavírozok az elméjében, mint ahogy ide osontam. Ha hátranézne a jobb válla fölött, és tudná, kit keressen, talán észrevehetne. De nem fog, meredten előre néz, az öregember lámpása amúgy is arra készteti, hogy hunyorogjon, ha látni akarja, ki van a fény mögött. Felnevetnék, ha más testben lennék, ahogy Esotephres ecseteli, kit is alakít. A kis bolond meg nem is tudja, higgye vagy sem, amit hall. Hát kicsit rásegítek, hogy meggyőzze magát, a legendák jóságos segítője mégiscsak létezik. De ugyanmár! Itt sem kéne lennie! Senkinek semmi dolga itt, ha csak nem ez a végzete, akkor meg nincs szüksége kalauzra. Ostoba. Mind a kilenc farkamat egyetlen brutál dús végtagnak álcázva összefonom és előszökkenek a rejtekemből, kecsesen elsétálok a száját tátó hívatlan vendégünk mellett és a Veszett Révész lábának dörgölőzöm, mint egy kedves kis házi cica. Ezt már amúgy is meg akartam tenni. „Kisgazdám” mesterien játssza a szerepét, a túlságosan élő pokoljáró pedig nagyokat nyeldekelve hallgatja, mik a lehetőségei. Játszótársam lábánál ülve méregetem az embert, akinek nem kéne itt lennie. Bal mellső mancsomat nyalogatom, tisztogatom, de közben nem veszem le róla a szemem.
- Mi… mi lenne az ára? – dadogja idegesen, a félelem kezd eluralkodni rajta. A bundám szálanként égnek áll, ahogy borzongatja a testem a jóleső érzés, hogy elönti a rettegés. Aggódik, fél, és én ezt élvezem. Szétterítem farkaimat, elkerekednek a szemei. Sosem látott még hozzám foghatót, nem is érti. Ezt úgy szeretem! Egy tudatlan kis senki. Igazán élvezetes lesz megölni.

Megmosolyogtat az őszintesége, nem tudom, mennyire tudatosan, de csak kibukik belőle az igazság. Meg is értem, nem lehet egyszerű évszázadokon át kibírni. És még mennyi van hátra! Ha nem ment volna el az esze eleve, hát ebbe tuti beleőrült volna. Így meg… veszett fejsze nyele, hogy szépen fogalmazzak.
- Még nem haraptad át a torkom, szóval azt hiszem, nincs okom azt mondani, hogy nem. – vigyorgok rá egy ezer wattos mosollyal, ami csak egy hajszálnyit különbözik egy fenyegető vicsorgástól, apró jeleként annak, hogy eszébe se jusson megpróbálni. Barátok? Nekem nincsenek barátaim. Testvéreim vannak, meg olyanok, akik valahol valahogy a hasznomra vannak vagy lesznek. A barátságot túlértékelik, csak megnehezíti a dolgot, ha valakihez túl szorosan kötődsz érzelmileg, akihez nem muszáj. Véges kapcsolatok az idő végtelenjében.

Kérdésére kérdéssel felelek, mielőtt adnék neki némi információ morzsát. Heves tagadásról szó sincs részéről, inkább csak ködösít, nem lesz baj, ha nyitva tartjuk a szemünket, és szétnézünk a démonok háza táján. Csak egy kis finom szaglászás, semmi több, csakcsupán felkészültségünk miatt.
- Hogy számítasz vagy sem, és ha igen, kinek, az részletkérdés. Katherine ül a trónon és irányít, ahogyan. Amíg nem borul fel teljesen a rend, engem nem érdekel, mekkora kuplerájt rendez maga körül. – vonom meg egykedvűen a vállam, de azért ez így túl szép, hogy igaz legyen. Sok melóval jár, hogy randalírozik, több időm volt a magam szórakoztatására, míg Arcadius fogta a gyeplőt, de nem érte el az ingerküszöbömet eddig a dolog. Majd megszokom, hogy más a munkarend, ahogy mindig is beleszoktam az új helyzetekbe. Mióta világ a világ, és mióta az eszemet tudom, mindig voltak trónkövetelők, lázadók és eretnekek, pártiak és ellenpártiak. Sosem fog elmúlni, valaki mindig elégedetlen lesz az aktuális főnökkel. Nem lehet mindenkinek jót tenni, hiszen az egyetlen állandó dolog ebben a nyamvadt világban a változás. Aki mást mond, hazudik. Vagy ostoba. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
- Mi számít támogatásnak? – húzom fel a szemöldököm. Felettébb kíváncsi, ahhoz képest, hogy elég régóta mellettünk él, és ezek elég egyértelmű dolgok lehettek volna az elmúlt századokban. Sosem kardoskodtunk senki mellett. Minek is tennénk? Persze én csak a magam nevében beszélhetnék, a királyi többest nézzétek el nekem, hajlamos vagyok rá.

Róka testem kellemes, kényelmes érzéssel tölt el. Végignyalok szám jobb szélén, kivillannak a fogaim. Jó érzés tappancsaim alatt érezni Indra talaját, szinte összeolvadok a tájjal, összekapcsolódok a világom rezgéseivel és keresem azt, ami idegen. Észlelem, hogy Esotephres is alakot vált, de nem pillantok rá, a behatoló úgy vonzza magához a fókuszomat, mint egy erős mágnes. Settenkedek, ahogy egy ragadozóhoz illik, míg társam a bajban a látszólag nyíltlapos játékot részesíti előnyben. Hagyom kibontakozni, kíváncsi vagyok, hogyan tréfálja meg az eltévedt lelkeket. Recsegő hangja betölti a teret, a levegőben enyhe félelem szaga árad. Még nem tökéletes, még nem elég, de alakul. Jó kezdet. Meg kell találnom ezt a beteg hülyét, aki az életével játszik, hogy megkavarjam a kis gondolatvilágát. A szagot követem, lopakodok egyik kőhalomtól a másikig, mígnem a látóterembe kerül a kis nyomorult. Egészen bátor, még nem akar belehalni a félelembe. Ezen könnyen segíthetünk; kíváncsiságát felhasználva ráveszem, hogy előlépjen rejtekéből, finoman lökdösöm a gondolatait abba az irányba, hogy csak jó lenne megnézni az öregembert a lámpással. A Veszett Kutya érdemel egy elismerő morrantást a választott formáért. Remegő térdekkel lép ki a takarásból, nem őszinte, kezdi érezni, hogy valami nem stimmel, hogy nincs teljes kontroll, megugrik a pulzusa, és hideg veríték veri ki a testét. Imádom! Mélyen beszívom a félelme illatát és szinte érzem a fogaim közt a puha, meleg húsát. Összefut a nyál a számban. Hamarosan, barátom, hamarosan!
- Ki vagy te? – kérdezi elcsukló hangon. Nagyon nem másztam a fejébe, a szájába nem adok semmit, csak a gondolatait tekergetem, kifacsarom. A pokolban van, nem baj, ha gyanakszik, az csak növeli a félelmét. – Egy lelket keresek… kérdéseim lennének. – felizzik a rémülete, ahogy olyan szavakat mondd ki, amiket el akart hallgatni. Imádom! Ahogy tudatosul bennük, hogy nincsenek önmaguk felett kontrollban. Ahogy felismerik, hogy valami, vagy valaki hatalmába kerítette őket. Fürdőzöm a bizonytalanságában és a rettegésében. Minden szőrszálam égnek áll, farkaimmal csapkodok, várom a megfelelő pillanatot, hogy előlépjek, de nem egyedül vagyok, most társas játék van. Várnom kell. De már nem sokat!

Csalódott vagyok, hogy valahol elcsúsztunk egymás mellett. Persze, egy ennyire eltorzult lelkű lény, mint amilyen Esotephres, könnyedén változhat mondatról mondatra, attól függően, hogy éppen melyik hang kerekedik felül benne, és mire buzdítja. Mégis, valahogy abba a hitbe ringattam magam, hogy a kezdeti közös hullámhossz megmarad, és élvezi annyira egymás agyának húzását, hogy megmaradunk ebben egy jó darabig. Most csak faarccal állok, és hallgatom, hogy mennyivel több és nagyobb bűnöm lehet, mint neki, és hogy mennyire más szabályok vonatkoznak rám. Hát ez utóbbiban igaza van, én a Pokol gyermeke vagyok, nem büntetésből vagyok itt, hanem ez az otthonom. Felszalad a szemöldököm, amikor gátlástalanul megszólítja a melleimet. Ez már nem játék. Mármint dehogynem, de én azt élvezem, amikor csak sejtelem van, amit még egy kellemes körmondattal hazugság nélkül ártatlanná lehet magyarázni. Ezt már nem lehet.
- Te aztán szereted hallani a hangod. – elismerően biccentek, ajkam lebiggyesztem, ahogy levegőt vesz, és van lehetőségem megszólalni. Egész pofás kis prezentációt vágott le arról, mi lenne, ha valamelyikünknek elmenne az esze. Csakhogy nem érdekel a világ meghódítása, a hatalom nem vonz minket, mint a méhet a nektár – legalábbis gyárilag nem. Halálos lenne ránk nézve, akárcsak a molylepkére a gyertya lángja.

Változatlanul elvonja a figyelmét testi adottságaim nyak alatti területe, és erős a késztetés, hogy szóvá tegyem, de nem lenne sok értelme. Emberi alakom olyan, amilyen; gyakran előnyömre válik, máskor meg nem, ezzel együtt tudok élni.
- Ha a romantika azt hozza ki belőled, hogy torkokat harapsz át, nem erőltetem. – nevetem el magam, hiába zavar, hogy a melleimet fixírozza. A hódítás kifinomult játéka kezd elveszni a vágya vad hullámai között. Inkább képeket festünk egymás lelki szemei elé, ez már sokkal jobban hasonlít arra a típusú játékra, ami fellelkesít. Nem egyszerű dolog egy ilyen bomlott elmében lavírozni, évszázados rutinommal azonban egész megbízhatóan tudok csukott szemmel átkelni egy Esotephreshez hasonló őrült tudatának aknamezején. A lényeg, hogy ne vigyek magammal semmit abból a sötét hangulatból, ami ott uralkodik, bár ez nem könnyű. A felbolydulás, amit okozok, mosolyt csal az arcomra. Konkrét gondolatokat igyekszem nem elcsípni, inkább csak az érzések, hangulatok jutnak el hozzám, de ez is épp elég, már menekülök is kifelé, mielőtt én is megkattanok.

Már éppen fizikai síkra terelnénk a dolgokat, amikor az élet közbeszól. Lehet ilyet mondani a pokol szívében? Mindenesetre hiszem, hogy semmi sem véletlen, és talán ez is egy jel, hogy hibát készülök elkövetni. Nem ez lenne az első a nap folyamán… Mély, gyomorból induló torokhangja elér ugyan a tudatomig, de annyira a behatoló köti le az agyam és minden figyelmem, hogy szinte figyelmen kívül hagyom a cipzár hangját. Szinte. Mosolyom futó, ha nem kapcsoltam volna át hivatástudatosba, bizonyára jobban értékelném azt, ahogy reagál a közelségemre.
- Túl gyors… - morgom magam elé. Játszani akarok vele, érezni, hogy fél. Az adja a fűszert a halál édes megkönnyebbüléséhez. Őrült társam vadul ektivitizik, mutogatja a metódust, és talán a végén eljuthatunk oda, hogy feltálalom neki a vacsorát.
- Menjünk, nézzük meg, kit sodort erre a kárhozat szele. – pillantok rá, de igazából nem számít, hogy jön-e vagy sem. Dolgom van, és egyedül is el tudom végezni, csak hát ha jön, úgy sokkal viccesebb is lehet a történet. A kiszámíthatatlansági faktor nagyban megugrik, ha bevonok egy kettyós démont, akit nehéz, ha nem lehetetlen irányítani.
- Érdekes kérdéseket feszegetsz. Csak nem forgatsz a fejedben trónfosztásos gondolatokat? Mi hasznod származna belőle? Vagy inkább; miért bánt, hogy Katherine magához ragadta az uralmat? – kérdőn nézek rá, valami nem stimmel, de még nem tudom eldönteni, hogy mi piszkálja az ösztöneimet – Hogy a te kérdéseidre is válaszoljak: mi azért vagyunk, hogy rendet tartsunk. Hogy ki ül a kormánynál, halálosan érdektelen számunkra. A rend pedig… nos, képlékeny fogalom. – a szabályokat pedig igazán könnyű úgy forgatni, értelmezni, ahogy a mi érdekeinket szolgálja, de ezt véletlenül sem kötném az orrára – A könnyebb átjárás csak több munkát jelent, semmi többet. Eddig is el lehetett hagyni a poklot. Persze nem örökre, és nem hosszú időre, de ne mondd nekem, hogy eddig senki nem járt a felszínen, akinek a pokolban lenne a helye… Azon kívül nem szeretjük, ha olyan lépi át a kapukat, akinek semmi keresnivalója nincs itt, ezért is fog ez a behatoló ma itt csúnya halált halni. Elegem van, hogy azt hiszik, csak úgy ide lehet kirándulni, körülnézni, aztán bűntetlenül lehet is távozni, mintha itt sem lettek volna soha. – nagyot fújok, ritkán beszélek egyszerre ennyit, megtorpanok, és a mélyen beleszagolok a levegőbe. Felmordulok, és gondolkodás nélkül változtatom meg a megjelenési formám: róka testem otthonosabb számomra a vadászathoz. Orromat a levegőbe tartom füleim a szokatlan hangok forrását keresik, belső radarjaim a rezgéseket fogják és elemzik. Amint megvan az irány, ráfókuszálok és suhanva szökkenek az adott irányba. Megbújok egy kőhalom mögött, és csendben figyelek. Tudnom kéne, miért van itt. Bele kéne másznom a fejébe. De eldöntöttem, hogy halál lesz a jutalma, innentől kezdve pont leszarom, miért fogja a lelke Esotephres vacsorájaként végezni.

Szóba állni egy démonnal, pláne játszadozni velük akkor sem veszélytelen, ha éppenséggel csak egy átlagos példányról beszélgetünk. Na de az, hogy éppen a pokol legelfajzottabbjával vágok bele egy ilyen kalandba, az mégiscsak arról árulkodik, hogy nem teljesen vagyok épelméjű. Ugyanakkor több ezer évvel a hátam mögött már igazán kitolódott az ingerküszöböm, és nem véletlen, hogy vadabbnál vadabb helyzetek piszkálják már csak fel az érdeklődésemet. Ez nem rutin feladat, nem egy egyszerű, sablon helyzet. Itt és most valóban szükségem lesz minden erőmre és értelmi képességemre, hogy megfelelően járjam a táncot azon a bizonyos hajszálvékony mezsgyén.
- Egy szóval sem említettem, hogy bűntelen lennék. – felszalad a szemöldököm, és egymáshoz préselődnek a fogaim. Végtelenül elszomorít, amikor nem értik a szarkazmusom. Már nem bosszant, abból kinőttem egy pár száz éve, de nem hittem volna, hogy egy ilyen régi pokolfajzat még nem fejlesztette ki ezen képességét. Talán mást nem szórakoztat úgy, mint engem, ki tudja? Grimaszba fordul a mosolyom, ahogy reagál rám, a poros kupacra, amire az imént rányitott, hangos csattanással zárom vissza az ajtót. Nem mintha valaha is komolyan gondoltam volna, hogy a közelébe engedem, de legalább messziről nézegethette volna, abban még igazán nem lett volna semmi rossz. Nem tagadom, hogy szavai kellemesen simogatnak, dicsérete jól esik, ugyanakkor az agyamat egy pillanatra sem hagyja el a fenyegető vörös sziréna fénye, hiszen mégiscsak a Veszett Kutya áll előttem. Talán a becézgetésével túlléptem egy határt, változni látom, szemében hideg fény villan. A bicska kinyílt, és kellemetlenül combon szúrta, és talán egy kicsit ez is volt a célom. Semmiképp sem kívánom felbőszíteni, azért teljesen nem ment el az eszem, de egy kis erőfitogtatásban még semmi rossz nincsen. Persze volt már, aki belehalt, de ez nem érinti meg a lelkem.
- Valóban. És mikre lehetnék képes veszett róka képében? Csak azt ne mondd, hogy nem játszottál még el a gondolattal… - vigyorodom el ismét, mert bár fenyegetésnek is vehetném szavait, nem kívánok vele vérre menő csatába kezdeni. Semmi értelme nem lenne, és még azelőtt véget vetne a játéknak, hogy igazán elkezdődhetne. A magam ellensége meg sosem voltam, hát nem most áll szándékomban a mártíromság köpenyét magamra ölteni. Kimozdítottam a komfort zónájából, és egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ez nekem most jó, vagy kezdem nagyon rossz irányba terelni a kapcsolatunkat. Óvatosnak kell lennem, és halk morgása még csak egy apró jel, hogy vigyázzak magamra. Mit van mit tenni, engem ez éltet, az ilyen helyzetekben érzem, hogy pezseg a vérem.

Tudatosítani kívánom benne, hogy nem vagyok egy gyenge virágszál, sugalljon bármilyen lágyságot is a nevem, bár túl régóta ismerjük már egymást, hogy ezt a tévedést megengedné magának. Azért csak nem árt emlékeztetni, hogy kinek is csapja most a szelet.
- Mit vártál? Hogy a pokol tüzének kellemes fényénél, egy romantikus kettesben töltött vacsora után szenvedélyesen megadom magam? – nevetek, mert ezt még kimondani is émelyítő. Ugyanakkor nem vártam tőle mást, mint ahogy reagál, ki is lógna a lóláb. Bókjai már nem érnek el úgy hozzám, mint korábban, hét lakatra zártam az ajtót pár perce, de attól még igazán kedves tőle, hogy továbbra is igyekszik, mégiscsak én kértem, hogy ne hagyja abba a hazugságait, a mérge csepegtetését fülembe, csak hát valahogy nem így értettem. Mindennek van egy határa, és a jóból is megárt a sok. Mégiscsak elmondja, mire vágyik, és mik a szándékai, már csak annyi kérdés maradt, hogy milyen hosszúra tervezi az előjátékot, mielőtt megszerez magának. Vagy én szerzem meg őt? Nincs lefutva még ez a kör, de Ördög látja a lelkem, nem én leszek itt a zsákmány. A távolságot, ami közénk állítottam, gyorsan csökkenti, szavaival ostromol, képzeletemre hat velük, és nem tagadhatom, hogy ébren tartja érdeklődésemet, ugyanakkor, ha arra számít, hogy hatalmas, férfias megnyilvánulása és ellentmondást nem tűrő közeledése hátrálásra fog késztetni, erősen téved. Aki hátrál, az megadja magát, alárendelődik, és ez távolról sem jellemző rám. Ajkaimon kéjes mosoly játszik, ahogy megjelennek előttem az általa lefestett képek, káosz sújtotta elméjébe túrok, és pingálni kezdek a falára, mire is számíthat; határozott mozdulattal kerekedek fölé, körmeim a bőrébe vájnak, ahogy ujjaim a testén kalandoznak, a harapásom nyomát nyelvem játéka enyhíti, míg fel nem szakad belőle az első nyögés. Vagy a sokadik…
Kimászom a fejéből, tekintetünk találkozik, mélyen fúródunk egymásba. Sötét vágyat látok benne lobogni, tetszik, hogy játszhatok vele, hogy úgy reagál, ahogy arra számítottam. Nem okoz csalódást.
- De hisz, már most is táncolunk, kedvesem. Hát nem vetted észre? – ártatlan arcot vágok, csodálkozva nézek fel rá, naivitásom mímelt, de talán nem túl bántóan. Tenyerem a mellkasára fektetem, tekintetem az ajkára siklik. Minden metakommunikációs trükköt bevetek, játszom vele, évezredek alatt bőven volt időm kifejleszteni ezeket az apró, de annál fontosabb lépéseket. Finoman beharapom az ajkam, amikor riadót fújnak a fejemben; oldalra kapom a fejem, válla fölött a távolba fúrom a tekintetem, fülelek. Valami nem stimmel, zavart rezgések jutnak el hozzám, testem minden porcikája megfeszül. Valaki van itt, aki bajt keverni jött. Velem született ösztönömnek nem lehet, és nem is akarok ellenállni, azért vagyok, hogy a rendre ügyeljek. Önző vagyok, de annyira nem, hogy saját játékom előrébb való legyen, mint a Pokol rendje.
- Érezted ezt? – lépek egyet oldalra, és mélyen beszívom Indra kínoktól terhes levegőjét. Agyam azonnal átkapcsol, a Rend Őrzője vagyok, teljes valómban, és csak az érdekel, hogy a felbolydulásnak vége szakadjon, a bűnöst pedig megbüntessem. Keményen. Ezúttal a halál súlyos leplével zárom le ezt a nézeteltérést, bárkiről is legyen szó. Ma már egyszer kegyes voltam, ez még egyszer nem fordul elő!

Nem tudok parancsolni a testemnek, hangom érdesebb, mint szeretném, ugyanakkor azt érzem, hasonló cipőben jár a semmiből előbukkanó ősi gonosz is. Hát micsoda móka kerekedik abból, amikor két ilyen vén teremtmény, mint amilyenek mi vagyunk, összeakad! Már csak türelemre van szükség, és a szabályok egyedi értelmezésére, hogy igazán kellemes esténk legyen.
Érintésem nem hagyja hidegen, szinte dorombol ujjaim alatt, ahogy válaszol, még mindig róka képében. Nem tudok ellenállni, álla alá csúsztatom a tenyerem, és megemelem a fejét, ami valójában nem is az övé, csupán egy kép, mégis oly valóságos. Szemében ravaszság csillog, az enyém a játék izgalmától ragyog. Összeolvadni látom magunkat ebben az átkozott illúzióban, és figyelmeztetnem kell magamat arra, hogy ez nem a valóság, csupán egy parádés trükk.
- Hát nem a hótiszta erkölcseidért járod Indra sötét vidékét, annyi szent. – vigyorgok le rá, és begörbítem ujjaimat, hogy érezzem az alsó állkapocs közepén azt a puha részt, ahol nincs csont, csak izmok és kötőszövetek, és ahol olyan egyszerűen átdöfhetném a koponyát… nyilván nem teszem meg, de a tudat, hogy megtehetném újabb kanna olajat önt a bensőmben lángoló tűzre. – Hazudj még, olyan jól esik hallani! – nevetem el magam, és ha képes lennék hazugságra, sem tagadnám, hogy szavai valahol hátul, agyam egy eldugott, poros kis szegletében meglegyintenek valamit, amit valaha érzelmeknek hívtak. Rongyos kupacban, elfeledve fekszenek ott, évszázadok óta nem találta őket senki, mélyre temettem, csak legyengítenek. Keveset tartottam meg belőlük napi használatra, csak olyanokat, amik erővel bírnak, amik segítenek elvégezni a munkám, és amik szükségleteim kielégítéséhez elengedhetetlenek.
A romos falnak támaszkodva bárkit és akárkit megtévesztene, hogy ő tulajdonképpen egy tisztességes démon. De ki látott már olyat? Tekintete fel s alá jár rajtam, méreget, mintha azt saccolná, mekkora erő lakozik bennem, de nem fog bántani. Tekintete nem úgy sötét, mint aki gyilkolni készül. Szavai hallatán tudatosul csak bennem, mekkora hibát is vétettem. Nem is egyet; előszőr akkor, amikor Megumi hívására reagálva csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam őket, azután akkor, amikor hagytam, hogy a játék heve elragadjon, majd végül akkor, amikor magamba révedve vakon bóklászni indultam a Pokol legsötétebb sarkában egy csillagtalan éjszakán. Hová tettem az eszem, amikor nem szimatoltam bele a levegőbe, nem pásztáztam körbe magam körül, csak nekivágtam a vidéknek?
- Szóval követtél. Kiskutya… - ravasz mosoly terül szét az arcomon, becézésem egyszerre kedves és bicskanyitogató. Bár valljuk be, inkább az utóbbi. Tudom, hogy hibáztam, hogy ezer alkalma lett volna, hogy megtámadjon, ugyanakkor mégsem tette. Másra fáj a foga, és egyre égetőbb a vágy, hogy lássam, mi lehet az. Megengedek magamnak egy apró bepillantást. Semmi részlet, csak a nagy vonalak, tényleg. Felszegem az állam, ahogy ittléte felől érdeklődöm, és ezzel egy időben megnyitom magam előtt elméjét. Csupán résnyire. A sötétségen kívül van még ott valami… bujaság. Hirtelen szívom be a levegőt, bent tartom, visszazárom az ajtót. Nem kell többet tudnom. Még nem.
Kacaja visszaverődik a romokról, a hideg kövek közt úgy pattog, mint egy megvadult gömbvillám, ha nem látnám magam előtt, nem tudnám eldönteni, hol van a hang forrása. Pupillám összeszűkül, érzem, ahogy ösztöneim ugrásra készen feszítik meg minden izmomat. Kiszámíthatatlan, őrült, démon. Csak ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, mígnem egy sokat sejtető pillantás után eltűnik. Újabb vízióval állok szemben, magamat látom. Érdeklődéssel figyelem, ahogy a fejében játszódó film egy jelenetét elém vetíti. Minek ide gondolatolvasás, amikor önszántából is beavat? Megjelenik mögöttem, önkéntelenül fordítom oldalra a fejem, hogy a perifériás látásommal meggyőződjek róla, valójában nincs ott. A testem úgy reagál, mintha érezném, amit csak látok. Borzongás fut végig a gerincem mentén és a csontjaimat égető tűz magasabb fokozatra kapcsol. Megmosolyogtat, hogy szerinte hagynám, hogy a hátam mögé kerüljön. Hogy ennyire alárendelném magam neki. Édes pofa. Amikor az illúzió mélyen a szemembe néz, valami megrándul bennem. Nem tudom megmagyarázni, de nagyon zavaró érzés. Aztán jönnek a szavak, amiről eszembe jut a kis fiatal, törékeny boszorkány. Hogy szeretett volna egy démon karjaiban elkárhozni! Nem is tudta, milyen közel járt ehhez… Szertefoszlik a tükörképem, ott áll helyette ő, a veszedelmes őrült, akit mindenki kerül, és mesébe kezd. Érzem benne a bosszúságot, ugyanakkor azt is, pontosan tudja, sokkal kellemesebb alternatívát tudok cserébe felajánlani. Mint már oly sokszor említettem: semmi sem történik véletlenül.
Nem kell nagy távolságot megtennem, hogy olyan közel álljak meg előtte, hogy mellkasunk szinte összeér. Egyetlen gyors mozdulattal fúródnak ujjaim tarkóján a hajába. A tincseket szorosan ujjaim közt tartva kissé hátra húzom a fejét.
- Bizonyosan állíthatom, hogy nem úgy, ahogy a tükröd mutatta. – morgom a torkára a szavakat. Magasabb nálam, de alulról felnézve találkozik a tekintetünk. – Sosem adom meg magam ennyire könnyen. – teszem hozzé egy csábító mosollyal, majd ugyanolyan fürgén, ahogy ott teremtem, ismét eltávolodok tőle. Azt lesheti, hogy egyetlen füttyentésére engedelmes, betanított kiskutyaként fogom körbe ugrálni. Mint valami ócska pincsi. Na még mit nem! De ő sem az a típus, aki csak úgy kiengedi a kezéből az irányítást. Mozgatja a fantáziámat, és máris nem a halál meg az ölés van a középpontban, mint eddig. Bár valamilyen furcsa, kicsavart gondolatmenettel csak eljutok odáig is, hogy megnézném, ahogy öl. Talán megadatik, talán nem. Az idő eldönti, hogy kell lennie.