Csak a szemeimet forgattam és bár lett volna mit mondanom, nem akartam neki megadni azt az örömöt, hogy tovább fitogtathassa a jelen állás szerinti erejét, vagyis hatalmát. Hiszen ez csupán pillanatnyi helyzet volt, s ez könnyedén változhatott a későbbiekben, akár az én javamra, vagy épp… nos, volt néhány ellensége a méhkirálynőnek, ami azt illeti. Nem egy, nem kettő, hanem sok-sok több ezer éves démon. Bizony ám, szóval, mint olyan… nem menekülhet ő sem az örökkévalóságig. Főként, ha maga Arcadius is legyőzésre került, miért olyan naiv fruska, hogy azt higgye, neki majd sikerül túlélnie bármit? Persze-persze, tudom, „Katherine Pierce, egy igazi túlélő”, na de meddig? Egészen addig, ameddig ki nem derül, mivel pusztítható el ő maga. Azt már tudjuk, hogy a csontjainak maradványaiból készített tőrrel csak vissza tudják ide küldeni, de itt tartani képtelenek… bár mint olyan, érdekes, hogy a néger kopaszt le lehetett ilyen módon győzni. Fura, fölöttébb… fura. Talán Arcadius több hatalmat hagyott Kitkatre, mint azt gondoltam… - Sámli, mi? – Ekkortájt tértem észhez, s kezdtem figyelni újfent a szavaira. Elnevettem magamat, majd alig láthatóan megvontam a vállamat. – Értékelem ezt a kedvességet, Kitty… vagy Katie… - Eltöprengtem egy fél pillanatra, hogy is hívják, legalábbis úgy tettem, mint aki elmélázik rajta. – A sámlit tartsd meg. Ha a trónt átadod, megengedem, hogy az ölembe ülj. – Vontam fel a szemöldökömet, de én magam is meglepődtem azon, hogy mit ejtettem ki a számon. Hamar korrigáltam magamat, miközben felnevettem. – Oh, na persze… nem mintha osztoznék a helyen. Nem-nem, kizárt. Ha egyszer enyém lesz a trón, úgy te… lehetsz a kis ölebem, ahogyan te kívánod ezt tőlem. – Ezzel csupán arra próbáltam utalni, hogy hasonló bánásmódban részesülne, mint amilyen ő részesít engem. Közel sem voltam hűséges kis ölebe, de tudtam, hogy ezt várja tőlem. Vagyis valamit biztosan várt, ha eddig nem ölt meg, nem? Förtelmes? Egy pillanatra lefagytam, visszaidéződött bennem, hányszor hallottam ilyesmit a saját családomtól. Aztán megráztam a fejemet. - Nem bánom, ha elrontom. Sőt, nekem az az élvezet, ha szenvedsz. Vagy legalábbis elrontom a kedved. Ehhez értek. Meg a gyilkoláshoz. – Magyaráztam tovább, miközben őt fürkésztem. A továbbiakra megnyaltam a szám szélét és így néztem őt pár pillanatig, majd vettem egy mély levegőt. - Mondhatod, hogy nincs gyengepontod, de mindenkinek van… - Még nekem is, akkor is, ha fogalmam sem volt róla, jelen pillanatban mi. Hiszen kötődni nem kötődtem túlzottan senkihez, maximum a… nem. Elvenni tőlem aligha tudtak bármit is, szóval… maradt gyengepontnak maga Kath, miszerint ő volt az egyetlen, aki képes volt megölni. Nagyjából ez volt az én listám. A halhatatlanságban a halandóság. Röviden és tömören, dióhéjban és cukormázban… azaz… beszélek itt hülyeségeket. Nem tagadtam, hogy amit ezek után mondott, nos, volt bennük igazság. Nem értettem ezekhez a baromságokhoz. Egykor biztosan… talán halványan derengett, milyen voltam gyerekként, mikor még nem ítélt el mindenki… akkor voltak érzéseim. Talán még volt is mellettem valaki, aki… De ennek már vége volt. Ez lettem, aki vagyok és egyáltalán nem bántam. - Az érzelmek túl vannak értékelve. Én tökéletesen megvagyok így, ahogyan vagyok – Tártam ki a karjaimat néhány pillanatra, majd visszaengedtem őket a testem mellé. Néha úgy éreztem, analizálni próbál, de gyanítottam, hogy nem jár sikerrel. Rajtam nem lehetett kiigazodni; egyszer ilyen voltam, máskor olyan… tomboltam, pusztítottam, máskor nevettem, meg csak szórakoztam. Sosem volt egyértelmű, éppen mit fogok tenni. - Hát keress magadnak valakit! Nem is értem, ezt miért nekem mondod… vagy talán velem akarnád kiélni a szexuális vágyaidat? – Nevettem. Őszintén szólva, én… az ördögbe, sosem volt kapcsolatom nőkkel az ágyban, hiszen lehetőségem sem volt rá. De igazából igényem sem. Mindig lekötött más… például a bosszú. Figyeltem, hogyan távolodik el tőlem, de annyira nem bántam. Bár fura volt, mintha valami kezdett volna megváltozni… úgy értem, a légkör közöttünk. Elkezdett fojtogató lenni a társasága. - Már megint ezek a kétértelmű kifejezések… na, halljuk, mégis mivel foglaljam le a számat, drága Királynőm? – Még fejet is hajtottam neki, aztán a szemeimet forgattam. Nem tudom, mégis mi járt a fejében, de nem is értettem ezt az egészet. Nem reagáltam. Nem szándékosan provokáltam, csak egyszer így, máskor úgy állt hozzám és talán zavart, hogy… jó, hagyjuk is az egészet a francba. Nem volt szükségem sem rá, sem másra és nem kellett, hogy megérintsen, sem az, hogy egyáltalán hozzám szóljon. Nem érdekelt. Feszülten néztem félre, majd a kérdésére vissza. Már megint… ezt nem hiszem el! - Nem fogok veled lefeküdni. Nem leszek Stefan vagy Damon Salvatore, akit az ágyadba csábíthatsz egy-egy menetre… engem nem befolyásolsz, honey – Ejtettem ki végre nyíltan és kertelés nélkül a szavakat. Nem akartam senki pótléka lenni, vagyis… öhm, pótlék? Miért is lettem volna az? Nem is értem, honnan jönnek ezek a gondolatok. Kezdek tényleg megőrülni! Hátrébb léptem, majd azon kezdtem törni a fejem, mivel tereljem el a saját gondolataimat. Oké, Kai, csak higgadtan. Nem is érdekel ez a nő, szóval nem is kell vele törődnöd. Ennyi, kész, nem tovább. - Nincs velem baj? – Elnevettem magamat, ekkor fordultam vissza felé. Mi a baja? – Ezzel a kijelentéseddel 100-ból 1 ember se értene egyet, drága Kath… - Megcsóváltam a fejemet. – Tehát, ha tudod, milyen vagyok… miért is bízol bennem? Most is azt pedzegettem, hogy a gyengepontjaidra vagyok kíváncsi és a trónodra fáj a fogam… és a többi. Nem veszel komolyan, Miss Pierce? Tudod, ez nagyon nagy hiba. De előbb-utóbb majd belátod. – Mosolyogtam ezúttal, összeszedve magamat és az előbbi gondolatokat is teljesen elfelejtettem. Hogy én meg ő… meg pótlék… meg a francokat. Amúgy sem akartam részt venni a szerelmi sokszögében, amit a Salvatore srácokkal és Elenával vívott. Az ő csatája volt, amiből ki akartam maradni. Megvolt a saját célom, a saját motivációm egy másik történetben, amiben nem keresztezem az ő sztoriját. Legalábbis nem nagy mértékben… engem csakis az ikrek érdekeltek, meg Alaric, legfőképp. Bár a többiekre is mérges voltam, különösen Bonbonra, aki képes volt újból bezárni abba a rohadék börtönvilágba. De… mindegy is. Ő is a listán szerepelt, de csak Josie és Lizzie után. Most viszont Katherinere kellett koncentrálnom.
Szavaira csak vállat vontam, egy különös mosoly ült ajkaimon. Nem mondtam semmit, pedig... tényleg úgy gondoltam, hogy nem szerezheti meg. Nem, amíg én azt nem mondom. S enyém volt az utolsó szó, ha a legközelebbi fogadásnál úgy gondolom, átverem őt, ahogy ő is engem, nos, megtehetem. S talán meg is fogom tenni, nem kell kétszer mondania senkinek. Nem mintha bárki is megmondhatná, mit csináljak, ez volt ebben a szép. Nálam volt a gyeplő, én irányítottam, s attól, mert sokaknak ez nem tetszett, csak még inkább élveztem. - Én sem veszítek soha, s egyelőre én csücsülök a trónon, amit kiszúrtál magadnak. - vontam fel szemöldökeimet, úgy néztem vissza rá, majd az ajkamba haraptam, így próbáltam elfojtani a kuncogásomat. - Talán valamit mégis tehetek érted. Mondjuk a trón mellé teszek egy sámlit csak neked, drága démonom. - vigyorogtam, majd az az apró nevetés csak kicsúszott a számon. Imádtam húzni az agyát, mondhatni ez volt az egyik dolog, ami éltetett, még halálomban is. Viccesnek találtam kicsit, miként vámpírként, majd démonként sokkal élőbbnek éreztem magam, mint emberként valaha is. A sorsom megpecsételődött abban a "szent" pillanatban, ahogy megfogant a lányom, utána csak ennek a sorsnak a terhét cipeltem a vállaimon. Vámpírként ugyan sokszor féltem, s állandóan menekülnöm kellett, mégsem unatkoztam, s legalább bejárhattam az egész világot. Ráadásul olyan érzések támadtak fel bennem, amiket emberként soha nem is éreztem. - Ugyan, mit tudsz te?! - förmedtem rá játékosan, némi felháborodást mímelve. - Bár igazad lehet. Nem vagy édes, sőt, förtelmes vagy. Te aztán tudod, hogy rontsd el egy lány kedvét. - fintorogtam, bár valójában egész jól szórakoztam rajta. Vitatkozni nem vitatkoztam vele, hiszen... valóban jóképű volt, sőt, sokkal több is volt benne, amit ő nem vett észre. Hogy én miért vettem észre mást, azt nem tudom, mindenesetre igyekeztem nem foglalkozni vele. - Ó! - hirtelen csak ennyi csúszott ki a számon, majd egy nevetés is kibukott belőlem. A szám elé kaptam a kezemet. - Hát hajrá! Nyugodtan derítsd ki, mi, vagy ki a gyengepontom. Utána áruld el nekem is! - forgattam a szemeimet. Nem gondolkodtam még ezen. Mi volna az a pont, amit rejtegetnem kellene, amitől félnem kellene, hogy bárki rájön. Személyt nem igazán tudtam volna mondani, vagy bármit, amire vigyáznom kellene. Biztos volt valami, bár az elpusztításomhoz nem elég valami apróság. Ráadásul olyan dolgot kellett keresnie, ami csak és kizárólag nekem árt, a többi démonnak nem. Különben sem gondoltam, hogy ez volna a célja, az elpusztításom, igaz, belőle még azt is kinézném. Talán épp emiatt bíztam benne egy kicsit, tudtam, hogy mikre képes, meddig megy el, őszintén szólva ebben tényleg hasonlított rám. - Tényleg? Mert olyan profi vagy az érzelmekben, huh? Igen. Valószínű. Fogadjunk, hogy ha felsorolnék neked öt érzelmet, egyhez sem tudnál emléket társítani. Csak a rosszat ismered. Árulás, magány, bosszúvágy. Bár valójában az utolsó egész kellemes. - nevettem könnyedén, kezdett elmúlni a rossz kedvem, a felhők lassan tova úsztak a fejem fölül. Nem gondoltam, miszerint gyengéd érzelmeket táplál irántam, én sem éreztem hasonlót iránta. De nem akartam elhinni, hogy nem kdvel egy kicsit sem. Nem, azt nem. Tudtam, élvezi a társaságom, s azt is, miszerint ezt még magának sem ismerné be, sőt. Bizonyára fel sem fogta mindezt. - Ne aggódj, Kai! Csak tudod, egy nőnek vannak szükségletei. Jó ideje nem éltem már ki magam, valószínűleg ezért rajtad vezetem ki a szexuális feszültséget, ami keletkezett bennem az évek alatt. - vigyorogtam kajánul, bár ez tényleg igaz volt. Ré volt már, mikor úgy igazán átadtam volna magam az élvezeteknek. Lassan ki kell szemelnem majd valakit, aki alkalmas erre, mielőtt még elfelejtem, mi is az a szex. - Te ezt úgysem érted! - vágtam rá rögtön, s arrébb sétáltam egy kicsit, el tőle. Kezdtem megőrülni, hiszen... oké. Eddig is láttam, mennyire vonzó, de sosem vonzott ennyire. Nagyot sóhajtottam, ahogy tovább beszélt hozzám. Nem igazodtam ki rajta. Nem bízik bennem, mégis elég gyakran volt a közelemben. Valószínűleg tényleg a trón miatt volt az egész, mégis furcsálltam a dolgot. - Undok vagy! - vágtam rá, újfent duzzogva, hiszen újra és újra elrontotta a játékomat. Nem ment bele a dolgokba, ahogy általában senki sem szokott. Kissé unatkoztam idelent, már alig vártam, miképp odafönt is megjelenhessek. Csak kellett valaki, aki a távollétemben felügyeli a poklot. Esetleg Sierra, vagy Drezath, bár őt nem szívesen hoztam volna le emberi testében. Ki tudja, miféle károkat okoztak volna benne a fajtársai, csak emrt egy halandó porhüvelyben ragadt. Jobban járt, ha nem jár idelent nélkülem. - Neked az nem mindegy? Hiszen utálod, ha bárki is megzavarja a magányodat, vagy megérint. Tudom, ezt még mondanod sem kell. Bár a szádat imádod jártatni, nem igaz? Azt pedig magadban nem tudod, bár végül is... De tudod, nekem lenne néhány ötletem, mivel foglald le a szádat. - Már rég túl voltunk azon, hogy finomkodnom kelljen a szavakkal, nem is tettem. Rázúdítottam az összes gondolatom, még az ilyen kaliberüeket is. - Ugyan már! Most mi bajod? Te provokáltál! - emeltem fel egyik mutatóujjamat, majd nagyot nyeltem. Egykis távolságra volt szükségem, hátat fordítottam neki, és elsétáltam a padig, ahol azelőtt is ültem, mielőtt megérkezett volna. Megálltam előtte, majd lassan leültem, a halántékom masszírozva. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Különös volt, hogy épp most ébredtek bennem ezek a vágyak, egészen eddig miért nem jelentkeztek? Igaz, mostanság kezdtem el bízni a férfiben, mostanság kezdtem több időt tölteni vele. Rendben, akkor csak... kevesebb időt kell mellette töltenem. Távolságot tartok majd, s akkor majd észhez térek. Miközben ezen gondolkodtam, szavait is ízlelgettem. Nem bírtam ki, hogy ne szúrjak oda megint. - Nincs fogalmad róla, miképp kell egy nőt boldoggá tenni, mi? - válaszoltam a mindenki nyugodtan alhat kijelentésére. Aha! Majd biztosan nyugodtan fogok aludni ezekkel a gondolatokkal! Enyhén oldalra döntöttem a fejem, közben hunyorogva néztem végig rajta. Valamiért szerettem volna birtokolni őt, bizonyára azért, mert ez teljesen esélytelen volt. Amit pedig nem kaphatok meg... hmm. Arra jobban vágyom. Stefan is ilyen volt egykor, most pedig... nem. Kai nem lesz ilyen. - És miért ne bízhatnék egy magadfajtában? Nincs veled semmi baj. Ráadásul benned jobban bízom, mert tudom, hogy bármire képes vagy. Letagadhatod, de ebben legalább hasonlítunk. - vontam vállat, s tényleg nem értettem, mégis mire utalt ezzel a kifejezéssel. Magafajta. Nem, nem tudtam, hogyna is érti. Jobban mondva tudtam, ő mire gondol, de ennek nem volt semmi értelme. Ostobaság volt, nonszensz gondolat. Épp ezért bízhatnék benne, amilyen.
words: 1042 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
Nem bírtam elfojtani a mosolyomat a magabiztos szavait hallván. Nem volt gondja az önbizalommal, de megvolt ennek a maga múltja, avagy oka, nem igaz? Ő sem az a fajta volt, aki képes lett volna veszíteni. Elérte, amit akart, de… ezúttal emberére, avagy démonára akadt. Hiszen én is mindig győztem. Megszereztem, amit akartam. A pokolért való küzdelem pedig túl kecsegtető volt, hogy csak úgy elsétáljak. - Soha ne mondd, hogy „soha”, drága királynőm – Színpadiasan még fejet is hajtottam előtte, sőt, kissé meg is hajoltam, aztán nevetve léptem hátrébb, kitárva a karjaimat. – Velem állsz szemben, Kitty-Kat. Én sosem veszítek. Még ellened sem – Mutattam végig rajta, de továbbra is jókedvű voltam. Nem tudom, szórakoztatott az egész helyzet, azaz ez a nő maga. A továbbiakra már-már megrándult egy arcizmom. Esküszöm, ha még egyszer lecukiz, kitépem a nyelvét… Kb. ilyesmik jártak a fejemben, mikor másik két szóval illetett. Abból az egyiknek volt realitás alapja, míg a másik ismét csak sértőnek volt mondható. - Nem tagadom, hogy jóképű volnék, Miss… de hogy édes…? – Felvontam a szemöldökömet, miközben őt vizslattam egy fura mosollyal. Nem vitatkoztam vele, nem tudtam, mi a célja ezekkel a szavakkal az irányomba. De ki akartam várni, míg a tudtomra adja. Csak ingattam a fejemet a „csúnya” tekintetére. Mintha bármennyire is megijesztett volna vele vagy valami. Inkább vicces volt, hogy ilyen komoly fejet akar vágni. - Pedig félhetnél. Ha rájönnek a gyengepontjaidra, véged van… tudod, talán én is ezért vagyok itt. Mármint, hogy kiszedjem belőled, mi árt neked… vagy épp ki – Magyaráztam komolyan, közelebb lépve hozzá, komoly fejjel, majd újból megjelent egy mosoly az arcomon. Bizalom, mi? Ez csak egy ócska szó, amit azok találtak ki, akik mérhetetlenül magányosak voltak és magukhoz akartak láncolni másokat, akik szintén baromi magányosak voltak… hogy aztán egymás mellett lehessenek azok. Sóhajtottam egy nagyobbat, mindenfélét visszaszólva Kathnek, kifejtve ezáltla a véleményemet, de amikor azzal „vádolt”, hogy én sem vagyok közömbös az irányába, némileg frusztrálttá váltam. Mégis honnan a pokolból szedte ezt? Téved. Nagyot téved. - Az, hogy itt vagyok, közel sem jelenti azt, hogy érdekelnél… szórakozok. Játszok. Ennyi az egész! Nem kell többet látni a dolgok mögé. Avagy, mondhatnám úgyis, hogy ne erőltesd meg a fejed, megárt a gondolkodás a koronádnak – Újabb vigyort intéztem felé, ahogy a saját fejem fölé mutattam, mintegy jelképezve a korona virtuális helyét. A visszakérdezésére egyszerűen kinevettem. Nem méltattam még csak válaszra sem, hiszen ez a feltételezés abszurd volt. Én csak fel akartam nyársalni azt a szerencsétlent… bár magam sem tudtam, miért. - Oh, csodás, felfogtad a dolgok jelentőségét! Csupán 10 percedbe került az örökkétartó életedből! Igazán kár érte. Sokkal hasznosabban is eltölthetted volna ezeket az értékes pillanatokat – A fejemet csóváltam, szomorú pillantást vetve rá. Aztán mire észbe kaptam, már ott állt előttem és majdnem megérintett. Nem húzódtam volna ezúttal félre, de ő maga megállt az utolsó pillanatban. Nos, ez valójában mindent megmagyarázott. Még csak szavak sem kellettek hozzá. Kikerültem őt, hogy kissé távolabb kerüljek tőle, majd végül visszafordultam felé. Őt kezdtem fürkészni, majd a tekintetébe fúrtam a magamét, mikor gúnyolódni próbált. Elmosolyodtam. Lehet, igaza volt egy-két dologban, azonban… - Nem hittem, hogy félsz tőlem vagy az erőmtől – Nevettem. Szavaiból ugyanis arra is következtethettem, hogy attól fél, tényleg eltörm a kezét, vagy egyéb ilyen heves tevékenység. – De vajon ez-e a valódi oka annak, hogy tartod a távolságot? Nem mintha lényeges lenne. Te is csak egy olyan virágszál vagy, mint amit nem rég letéptem és porrá égettem – Pillantottam el a virág maradványai, azaz a hamu felé a földön. Ékes bizonyítéka volt annak, hogy aki az utamba kerül, elpusztítom. Ez alól pedig maga a királynő sem lehetett kivétel. Ismét ráemeltem a tekintetemet, de nem szándékoztam közelebb menni hozzá. Valami azt súgta, ideje lenne távozóra fogni. Ekkor lépett ő közelebb hozzám, így kissé felszegtem az állam. Most jön az a rész, hogy ő maga porlaszt el engem a pimaszságom kapcsán? - Mit akarsz? – Ejtettem ki nyersen a kérdést, ekkor érintette meg az arcomat. Feszülten néztem vele farkasszemet, majd lassan felemeltem a kezemet és félretoltam magamtól az övét vele. – Jó. Most már boldogan alhat mindkettőnk, vagy… - Hátrébb léptem tőle, felvéve egyfajta távolságot. Kellett a személyes terem! Vagy minek hívják ezt. Betolakodott oda, ahová nem szabadna nemhogy neki, de másnak sem. Feszülten szívtam magamba a levegőt, majd el-elpillantottam arra, amerről jöttem. Talán távoznom kellene olyan szépen, mint ahogyan idejöttem. - Ja… - Eszembe jutott, hogy egy kérdését lazán figyelmen kívül hagytam. Nem mintha bármiféle választ is megérdemelt volna, de lassan újra ránéztem. – A „magamfajta” szócska jelentését meg te magad is tudod, nem hiszem, hogy kell hozzá értelemző kéziszótár – Vontam vállat lazán, majd visszatért az arcomra az a fura mosoly, ami általában ott díszelgett.
Szemeimet forgattam a szavaira, meg sem lepett. Mi mást is kérne, ha nem a Pokol felét... Túl egyértelmű volt. Vigyora után azért egy kicsit én is elmosolyodtam, de óvatosan, nem olyan tenyérbemászóan, mint ő. Hiszen ez csak félig volt vicc, ő tényleg erre pályázott, ami nekem annyira nem volt ínyemre. Azért elgondolkodtató volt mégis, hogy miért nem végeztem vele, mikor a trónomra fáj a foga. Erre a kérdésre én magam sem tudtam felelni, nagyon zavaró volt. - Tudom, hogy nem adod fel, de én sem. Ha rajtam múlik, vért is izzadhatsz, akkor sem lesz a tiéd a trón. A fele sem! - emeltem fel a mutatóujjam, s vágtam egy fenyegető grimaszt. Újabb szemforgatás a szavaira, de ezúttal a mosolyom sokkal lágyabb volt, vagy talán inkább kislányosabb. Nem voltam benne biztos, hogy bármire is lehet a lágy szót használni velem kapcsolatban. Szerettem cukkolni, s tudtam, hogy nem tetszene neki, ha cukinak nevezném. Pont ezért szerettem hasonló jelzőkkel illetni, ezzel is az agyára akartam menni. - Nem tudom. Ez sértés volt? Mert ha igen, akkor többet kéne mondogatnom. Nem mellesleg jóképű is vagy, és édes. - vontam fel a szemöldököm, kíváncsi voltam, meddig mehetek el, mielőtt dühbe gurul, vagy mikor jön el az a pont, miszerint a képembe röhög, avagy nagyképűen kihúzza magát. Feszegettem a határokat, másképp elég nehéz volt őt megismerni, legalább azt tudjam, mi húzza fel a leginkább, vagy milyen reakciókra képes. Talán kissé túlzásba estem, de én sosem féltem kimondani azt, amit gondolok, mert hát... Kaira minden mondható volt, az viszont nem, hogy rusnya. Oké, édes és cuki nem volt, noha nekem mindig is tetszettek a rossz fiúk. Csúnyán néztem rá, bár igaza volt. Kevesen ismertek el királynőnek, ez engem mégsem tántorított el. - Nem ez a lényeg. Illetve... épp ezért kellenek szövetségesek, de engem néhány utálkozó alattvaló nem rémiszt meg. Sőt! Szeretem a kihívást, az egész életem az volt, hozzászoktam. - Vontam vállat hanyagul, mintha nem került volna semmi erőfeszítésembe, miképp eljussak idáig. Voltak időszakok, mikor elgyengültem, ám sosem adtam fel, még az érzéseimet sem kapcsoltam ki soha. Azok tettek erőssé, azok miatt tudtam terveket szőni. Minden fájdalom, minden kudarc, még a gyász is megerősített, ezt már senki sem veheti el tőlem. - Egy kicsit azért mégis. Mint mondtam, ha minimálisan sem bíznék, akkor nem beszélgetnénk most itt. - játszottam a duzzogó kislányt, még a fejemet is enyhén elfordítottam tőle. Tényleg zavart a viselkedése, de ezt próbáltam leplezni annyira, amennyire csak tőlem telt. Ráadásul igazat szóltam, ha kicsit sem bíztam volna benne, egész más viszonyunk lenne, nem mondanék el neki ilyen sok dolgot, s nem bíznék rá ennyi feladatot. Nem lóghatna állandóan odafönt, hogy az unokahúgaival, vagy mit bánom én, kikkel játsszon macska-egér játékot. Újabb csúnya pillantást küldtem felé, ha képes lettem volna a tekintetemmel ölni... Nos, igen, akkor már szétporladt volna. - Ó, ugyan! Nem kell a színjáték. Te sem vagy irányomba közömbös. Csak a csökött kis agyaddal képtelen vagy felfogni az érzéseket. - vágtam a fejéhez, de elég nyugodt voltam ahhoz, miképp ez ne hangozzon sértésnek. - Azt hajtogatod, te nem hajtasz fejet, s talán így is van, mégis küldetéseket teljesítesz nekem, gyakran keresed fel a társaságom, és... tudod mit? - meredtem rá kihívóan, s ezúttal nem távolodtam el, még a fejemet sem fordítottam el tőle. - Gondolj, amit akarsz! - Mindezt erélyesen, félig nevetve mondtam. Tudtam, ha győzködöm, azzal úgysem érek el semmit, ahogyan ész érvekkel sem. Elzárkózott az érzelmektől, ráadásul tényleg képtelen volt megérteni őket, bár erről inkább a családja tehetett, mintsem ő maga. Én nem vártam tőle el, hogy tiszteljen, vagy szeressen, ugyan, a valódi szeretetre még én sem voltam képes. Azt sem vártam el, hogy fejet hajtson, mégis... az zavart, hogy kicsit sem bízik bennem. Már ha ez egyáltalán igaz volt. Elkomorodtam, úgy néztem rá, mint egy sérült állatra, aszánakozást viszont sikerült hamar elűznöm magamtól. Nem sajnálom őt, miért is tenném? Megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, bár egy kicsit zavart, hogy karnyújtásnyira áll tőlem. Nem értettem, miért. - Mit takar pontosan a "magadfajta" kifejezés? - Kérdeztem, idézőjeleket rajzolva a levegőbe ujjaimmal. Oldalra billentett fejjel mértem végig újra, tényleg érdekelt, miként értette, halvány lila gőzömsem volt róla, mire is gondol. Volt egy sejtésem, de... bizonyára téves volt. Ami még jobban idegesített, a fura szavainál, és a bizalmam megkérdőjelezésében, az a kisugárzása, ami jelenleg gyászosabb volt bárminél is. Még a sikoltozó, környögő lelkeket is szívesebben hallgattam volna, minthogy az ő bánatos képét bámuljam. - Most féltékeny vagy? - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy nevessek, megtámaszkodtam térdeimen, s jó fél percig kacarásztam, csak azután egyenesedtem fel. Komoly arcot vágtam. - Miért érdekel? Nem bízol bennem, én se benned. Még csak a kedvencem sem lehetsz így. Majd... választok valaki mást! - csípőre tettem a kezemet. Elég változatos volt ez a beszélgetés, ha valaki meglesett volna minket, bizonyáracsak kapkodtam volna a fejét. Hol duzzogtunk,hol nevettünk, vagy épp egymást bombáztuk válogatott gúnyolódásokkal. Bevallom, néhol én is elveszítettem a fonalat. Szavaira nem is reagáltam, elengedtem a fülem mellett őket, olyannyira lekötött, hogy megállítsam magam a mozdulat közben. Nem is értettem, mi ütött belém, miért próbáltam az arca felé nyúlni. Talán tényleg elment az eszem az uralkodástól, ahogy arra korábban ő is utalt. Hunyorogva néztem rá, s ahogy kikerült, én felé mozdultam, de ezúttal nem mentem közel, sőt, el sem mozdultam a helyemről, csak a szememmel követtem a mozdulatait. - Talán a hízelgésem vette el az eszed, de néhány perccel ezelőtt a kezemet is el akartad törni, amiért hozzád értem. Most meg az a bajod, hogy nem teszem? Nagy baj lehet a csinos kis fejedben, Kai Parker. - Gúnyolódtam, próbáltam terelni, mindent elkövettem, hogy ne kerüljek még kínosabb helyzetbe. De csak azért, hogy bosszantsam, közelebb léptem hozzá, és megérintettem az arcát, amennyiben nem húzódott el azonnal. Az sem érdekelt, ha kárt tesz bennem, bár idelent nem sok mindent tehetett, megölni legalábbis nem tudott. Ajkaimon gonosz mosoly ült, hiszen tudtam, nem szereti, ha megérintik. Ha nem kezd el incselkedni velem, nem is érek hozzá, így viszont... kihagyhatatlan volt.
words: 989 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
- Oh, azt azért remélem tudod, hogy ezt ingyen nem vállalom! Ez túl sok munka egy magamfajtának, de tényszerű, miként megérné kipofozni a helyet. Szóval… állapodjunk meg a fizetségemben; mondjuk a királyságod feléért bármit megteszek – Magyaráztam tök komoly ábrázattal, majd elvigyorodtam. Habár jó alkunak tűnt, de nyilvánvaló volt, hogy nem fog belemenni. Sajnos. Pedig örömmel felégetem az egész kertet, ha cserébe kapok némi hatalmat. Mondjuk a pokoltűz feletti uralom… igencsak jól jönne néhány esetben. Néhány zavaró tényezőtől meg lehetne szabadulni, ha már Kitkat nem képes rá. Példának okáért a démon seregének a háromnegyede mehetne a levesbe. Kissé felvontam a szemöldökömet a szavaira. - Te most sértegetsz? – Még hogy „cuki”. Hát ilyet sem ebben az évszázadban mondtak rám, annyi szent. Sőt. Talán pólyás babaként sem kaptam efféle jelzőket, mert nyilván már akkor is gyűlölt a drágalátos kis családom. Vagy passz. Ingattam némileg a fejemet, majd látványosan elkezdtem számolgatni az ujjaimon, mígnem elértem a tízig, de aztán folytatódott volna még a sor. - Ami azt illeti… kábé mindegyik. Na jó, ott van az a félnótás tanácsadód. De rajta kívül… - Vállat vontam. Szövetség, huh? Valójában magam sem tudtam, miféle kapcsolat van köztem meg a méhkirálynő között. Sosem beszéltük meg, sosem lett kimondva, sosem mondtunk kisujj-esküt, hogy egy oldalon állunk és kitartunk egymás mellett, meg a többi marhaság. Szóval… meglepő volt, hogy ilyesféle módon emleget engem, mert hát, rólam beszélt, nem? De én nem bíztam benne. Senkiben sem bíztam, maximum szépen eljátszottam, hogy mégis, de… ennyi volt csupán. Láttam azt a röpke csalódottságot, ami kiült az arcára, de nem igazán értettem, miért bánja ezt. - Te sem bízol bennem, most miért vágsz ilyen savanyú képet? – S amikor folytatta, rájöttem, hogy ő bízik bennem. Legalábbis erre utalgatott, de ez akkor is nevetséges volt. Bennem bízni? Csak hülyít, ugye? Felnevettem. Sőt, egészen sokáig nevettem, mire képes voltam lecsitítani magamat. - Bocsánat, bocsánat, de… ez… te komolyan gondoltad? Bennem bízni? Elment az a maradék eszed is, ugye? A királynőség rossz hatással van rád, vagy mi a szösz? – Újfent fel kellett nevetnem. Habár egy kis részemnek tetszett, hogy ez a nő bizalmat szavazott nekem, de egyelőre képtelen voltam ép ésszel felfogni, sőt, inkább ellöktem volna magamtól. – Tény, hogy segédkeztem az Elcsi-show maradandó sikerében… de mindez elég lenne ahhoz, hogy őszintén mellém állj, Kitkat? – Már komolyan figyeltem őt, az arcvonásait, s próbáltam kiolvasni belőle bármit, ami a hasznomra válhat. Mi az ördög járhat a fejében? – Miért gondolod, hogy jó ötlet bíznod egy magamfajtában? – Kérdeztem egy fokkal halkabban és beugrott Zack is. Nem tudom, ő bízott-e bennem valaha. Az, hogy azt feltételezte, én is benne voltam az ő meggyilkolásában, arra engedett következtetni, hogy a bizalmát a szövetséggel nem kaptam meg. Ami végül is, pont így volt logikus. Egyébként sem tudtam, milyen, mikor valaki igazán bízik az emberben, s azt sem tudtam, az milyen érzés, ha én bízok valakiben. Összevontam a szemöldökömet, majd félrepillantottam. Morcos? Talán. Mert bár azt hangoztattam, nem számít, hogy oda egy szövetségem, valahol igenis zavart, hogy ez az egész így sikerült. De ezt eszem ágában sem volt elmondani neki. A szavainak a végére figyeltem fel, a szemem sarkából nézve rá. - Ki a másik? – Kérdeztem egyből, megvillantva egy őrült mosolyfélét, jelezve, hogy lekaszabolom a másik kedvencét ezer örömmel. Bólintottam egy aprót, de nem igazán reagáltam rá, hiszen nem akartam egy szót sem mondani arról az esetről. Másrészt pedig jobban lekötött a környezetem, meg az a nyavalyás virág, ami túlélte a pusztításom. Talán ez mindig így lesz, huh? Mindig lesz egy kicseszett túlélője a történetnek, aminek én vagyok a főszereplője. Bár, ez a virág szimbolizálhatna engem is, miként… elpusztíthatatlan vagyok. Hisz hány alkalommal akartak már eltenni láb alól, nem igaz? S lám csak, még mindig itt vagyok. Immár egy legyőzhetetlen faj egyik képviselőjeként. - Hű, ezen meddig gondolkodtál? - Értetlenül bámultam rá, de ekkor már ott állt közvetlenül előttem. Ahogy a kezével az arcom felé nyúlt, félrepillantottam, de még ígyis láttam, hogy félúton meggondolta magát. Ekkor néztem újra rá. – Na mi az, félsz, hogy elkapsz valami bacit tőlem? Nem mintha bármi bajod lehetne, meghalni úgysem tudsz – Nevettem rá, majd kikerültem őt, téve néhány lépést a kastély felé, mígnem megálltam. Igazság szerint valamiért frusztrált jelenleg, hogy ennyire körülöttem legyeskedik. Nem tudtam mit kezdeni vele és a helyzettel sem. Visszafordultam felé. Ami a kérdését illette, nos… „elfelejtettem” rá reagálni.
- Talán majd megbízlak téged. Ha rajtad múlna, ez a hely úgy nézne ki, ahogy az emberek elképzelik a poklot. - Rávicsorogtam, és a vállam mögé dobtam a hajamat. Tulajdonképpen egészen megkedveltem a mi kis civakodásainkat, bár néha tényleg az idegeimre tudott menni, ahogy... én is az övére. Oldalra billentett fejjel mosolyodtam el a szavait követően. Igen, volt egy erős megérzésem az alku kapcsán, szóval nem mondhattam, hogy átvert, ámbár nem is tartotta be az ígéretét. Én nyertem, ő pedig... nos, Kai. Kai Parker, aki nem hajt fejet senki előtt. - Ahjj... ha nem lennél ilyen cuki, letépném a csinos kis fejedet! - nevettem, s nem igazán tudtam eldönteni, hogy élvezem a viselkedését, vagy az őrületbe kerget vele. Talán egy kicsit mindkettő. Ő már csak ilyen volt, valaki, akin nem egészen tudtam kiigazodni. Saját magamon sem, ami azt illeti, ha róla volt szó. - Igazad van, szolgám van. De szerinted közülük hány akar holtan látni? Mármint, igazán holtan. - bosszankodtam. - Nekem... hm, mondjuk úgy, hogy szövetségesekre van szükségem, nem szolgákra. - Azt hiszem, sokkal okosabb lettem, mióta a királynősdit kell játszanom egy rakás démonnak. Vámpírként egyszer egy teljes várost megigéztem, most pedig lám, szövetségeseket keresek, nem bábokat. Sokkal kifizetődőbb, ha valaki tényleg hű hozzád, mintha kényszerítve lenne. Mint mondjuk, ason Lockwood annak idején. Az a bolond még az életét is képes volt eldobni értem! Ha! Pont erre van szükségem, bár talán nem ennyire drasztikusan. egy pillanatra kiült a csalódottság az arcomra, de azonnal fel is vettem egy álarcot. Szóval nem bízik bennem. Oké, igaz, hogy én sem bíztam benne teljes mértékben, mégis közel éreztem magamhoz, ám mindez talán hiba volt. Talán úgy engedtem közel magamhoz, hogy észre sem vettem, talán... mégsem jól érzékeltem a szövetségest benne. Jó csapat lehetnénk, ha hagyná, hogy bárki is közelebb kerüljön hozzá. Ugyanakkor ismertem az érzést, én sem szívesen bíztam rá az életem bárkire, sőt, senkire, túl sokszor elárultak, becsaptak, szövetkeztek ellenem, hogy elpuhuljak. Értettem őt, mégis zavart. - Mert olyan emberhez nem lehet közöm, akiben nem bízom. Egy birodalmat próbálok itt elvezetni, drága Kai. Szerinted rád bíznék ennyi feladatot, és ilyen sűrűn lennél a közelemben, ha kicsit sem bíznék benned? Ostoba vagy, ha ezt gondolod! - magyaráztam kissé hevesen. További szavaira csak vállat vontam, s elmosolyodtam. Valóban, megölhettem volna, de mégis miből gondolja, hogy nem teszem meg később? Ha elárul, vagy úgy ítélem meg, hogy nincs a hasznomra, végezhetek vele.Bármikor. A mosolyom talán tükrözte mindezt, ha pedig nem, idővel rájön. A bizalmam nem szól örökre. - Nagyon morcos vagy! - vetettem oda duzzogva, lebiggyesztett ajkakkal. - Nem hagysz játszani. Talán lazítanod kéne egy kicsit. Hiszen... mégis mi baja lehet egy erőteljes démonnak, aki a királynő egyik kedvence? -kérdeztem játékosan, ugyanakkor véresen komolyan. Tényleg nem értettem, miért ilyen feszült, bár talán a türelmetlenségéhez volt köze. Nem kapta meg azonnal, amit akart, s ettől morcos kisfiú vált belőle. Férfiak! - Ezt jó hallani. Később majd avass be a részletekbe is azért, biztos, ami biztos! - Szerettem tudni, mi történik odafent, hiszen mindent nem követhettem nyomon egymagam. Ennyi felé senki sem képes figyelni. Láttam Kai-on, hogy kissé vonakodik,mintha valamit eltitkolt volna, vagy talán inkább elhallgatott. Nem volt túl jó kedve, így nem is bolygattam, majd később. Néztem, ahogy eltávolodik tőlem, és letép egy virágot, ami valahogy nem égett porrá az erejének köszönhetően. Nem értettem, mit akar vele, így kissé összehúzott szemekkel, hunyorogva figyeltem a mozdulatait. - Mégis mi a pokoltól van ilyen világvége hangulatod, huh? - Egy kis szóvicc azért belefért, bár tényleg érdekelt, mi a problémája. Komolyan vettem, így komolyan is pillantottam rá, majd egy lépést tettem az irányába. Egyik kezemmel az arca után nyúltam, ám félúton leengedtem. Csak néztem az arcát, a szemét... próbáltam rájönni, mi a baja. Nem tetszett ez a hangulat, ez a viselkedés, teljesen elrontotta a kedvemet vele.
words: 627 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
A kérdésére pislogtam néhányat, majd megfordulva végigmutattam a művészi értékekkel bíró művemen. - Most miért? Szerintem királyul néz ki. Bár… mi tagadás. Fel kéne venned egy kertészt. Ugyanis a kert többi része… borzalmas. – Jegyeztem meg komolyan, visszafordulva hozzá, majd a témán tovább lendülve azt ezt követő szavaira kezdtem figyelni. Először is… a szemeimet forgattam, majd felnevettem. - Ugyan már, Kitkat… mindketten tudjuk, hogy sosem hajtok neked valójában fejet. S nem fogok behódolni sem, ahogyan a többi szánalmas kis talpnyaló. Mondjuk úgy: van elég szolgád itt, a pokolban, tehát én nem kellek már ehhez a repertoárhoz. – Sosem szándékoztam a szánalmas kis figurájává válni. Kai Parker nem az a fajta, aki alárendeli magát másnak, de nem ám! Katerina nagyon is idióta, ha azt gondolta, neki majd mégis. Sajnálom, ha csalódást okozok neki… Eggyel több vagy kevesebb, mit számít? A szemeit fürkésztem, ahogy beszélni kezdett. Meg kellett volna hatódnom a szavain, mégsem sikerült. Sőt, értékelhettem volna, hogy többre tart, mint itt bárkit, de az érzés nem volt kölcsönös. Senki sem érdekelt igazán. Minden egyes szánalmas tag csak pillanatnyilag érdekelt, addig, ameddig valami hasznot láttam belőle. Talán Zacket sem véletlenül hagytam végül ott. Már nem az volt, akire felfigyeltem. Ettől függetlenül az ellenségévé nem akartam válni, ami nálam nagy szó volt. - Miért kellene bíznod bennem, kedves méhkirálynő? Én sem bízok benned. – Nevettem az arcába, mit sem törődve azzal, hogy mit reagál rá ezek után, vagy hogyan esik neki. Szerintem pontosan tudta, hogy nem bízok benne. – Másrészt, ha csak a hatalmadat akarod fitogtatni felettem… ugyan már! Ha azt akarnád, hogy halott legyek, már égnék. Szóval, nem kell ez a műdráma, amit most művelsz. – Mutattam végig rajta, majd ahogy a mellkasomra csúsztatta a kezét, egyszerűen félreütöttem. Engem csak ne érintsen meg, sem ő, sem pedig más. - Húzd vissza az agaraidat, mielőtt letöröm. – Sziszegtem, hátrébb lépve tőle, majd a másik kérdésére bólintottam. - A lehető legnagyobb rendben. – Már ha az annak számít, hogy kiderült, a vadászom nem halt meg, csak testet váltott és ezzel szépen szembesültem, meg… a többi. Az egyik elégetett bokorhoz léptem, majd leguggoltam. Észrevettem, hogy volt egy aprócska kis túlélő az elégetett levelek közt; egy virág… azt téptem le, majd emeltem magamhoz, oldalra döntött fejjel. - Mindig van valami, vagy épp valaki, aki beleköp a számításaidba… - Valami ilyesmi jutott eszembe a szánalmas kis virágról, ami túlélte. Aztán pillanatokkal később lángra kapott a kezemben és elégett. - …de persze, könnyen ki lehet iktatni a zavaró tényezőket. – Mosolyodtam el lassacskán, majd felegyenesedtem és megköszörültem a torkom. Hol is tartottunk? A nőre emeltem a tekintetemet.
Szavait először figyelmen kívül hagytam, csak meredtem egyenesen a bokrok irányába, és összevont szemöldökkel néztem végig, ahogy lyukat égetett rá Kai. - Ez tényleg szükségszerű volt? - nyafogtam, mintha csakugyan ez lenne a legnagyobb promlémám. Azért mégis zavart, ahogy járt, kelt a birodalmamban, mintha legalább az övé lenne. Pedig nem volt így, szó sem volt ilyesmiről, elveszítette azt a bizonyos fogadást. Tudtam, hogy a közeljövőben hasonlóra lehetőséget sem adok neki, hacsak nem kecsegtet valami sokkal jobb ajánlattal. Grimaszolva fordultam vissza felé, kezem még mindig a csípőmön nyugodott. - Az alku úgy szólt - léptem egészen közel hozzá -, fejet hajtasz, ha én győzök. Ha netán amnéziád lenne. - tettem hozzá hűvösen, s egy ujjamat végighúztam az állán, amennyiben engedte. Egy kicsit helyre kellett raknom, muszáj volt emlékeztetnem arra, miszerint én vagyok az uralkodó, ő pedig egy allattvaló, s nem fordítva. Hiába emeltem fel a porból, hiába részesítettem különleges bánásmódban, én parancsoltam neki. Akkor is, ha ezt nem tudta elfogadni, s akkor is, ha majdnem megszerezte a birodalom felét. A hangsúly a majdnemen volt. - Nevezd magad annak, aminek akarod. A lényeg az, hogy téged többre tartalak, mint bárki mást. Viszont nem ismerlek olyan régóta, hogy teljesen megbízzak benned. Emiatt meg kell húznunk a határokat. Remélem megérted. - sóhajtottam, s úgy tettem, mintha érdekelne, mi a válasza. Valójában nem. Ha nem értette meg, az sem számított, nekem nem. Fontos volt nekem, és volt köztünk egyfajta kötelék, ugyanakkor igaz volt mindaz, amit mondtam. Nem bíztam senkiben, nem voltam olyan ostoba, hogy egy csinos pofinak bedőljek. Ám a célom nem csak az volt, hogy meghúzzam a határvonalat, vagy észhez térítsem. Szavaimmal szerettem volna kicsit kihozni a sodrából, hogy lássam azt a mérhetetlen haragot, ami olykor előtört belőle. Unatkoztam az elmúlt napokban, amíg távol volt, a többi démon pedig közel sem volt olyan érdekes, mint ő. Persze akadt köztük olyan, akit szívleltem, vagy akivel ugyanúgy el tudtam tölteni az időt, mint vele, de... Kaiban volt valami, ami jobban vonzott. Megmagyarázhatatlanul, őrjítően. - Ó! Lehet, hogy több kimenőt kellene adnom neked? - vontam fel a szemöldököm a megszólítás miatt, s ha azóta nem húzódott el tőlem, vagy sétált arrébb, kezemet a mellkasára csúsztattam. - Ugyanakkor... engem nem versz át. Ez nonszensz. - Megmarkoltam a feslőtestére simuló anyagot, majd ugyanazzal a lendülettel el is engedtem, majd hátrébb léptem tőle. Lassan végigmértem, oldalra billentett fejjel, végül úgy döntöttem nem szégyenítem meg, mert szükségem van rá. Ráadásul valami furcsa érzés ott bizsergett a bensőmben. Édesen elmosolyodtam, és tisztes távolságból pillantottam egyenesen a szemeibe. - Minden rendben ment? - Csupán ennyit kérdeztem, a részletekbe nem mentem bele, nem is számított. Csak az, hogy elintézte, ennyire pedig bíztam benne. Nem véletlenül őt küldtem.
words: 443 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
Imádtam szabályokat szegni; átléptem rajtuk, nem kötöttek le, nem érdekeltek. Még akkor sem, ha maga a pokolbéli királynőcske állított elém határokat, amiket nem léphettem volna át. Engedély kellett ahhoz, hogy elhagyhassam a poklot? Ugyan már! Mire való a képességem, ha leláncolnak holmi szabályocskák? Na ugye. Nem terveztem hűséges kiskutyaként lesni a kívánságait és úgy ugra-bugrálni, ahogyan fütyül. Akkor mentem és jöttem, amikor akartam; maximum nem kötöttem az orrára. Hiszen miért kérnék engedélyt rá? Ki ő nekem? Attól, hogy szövetségben állunk… hé, hát pont ez az. Ha akar tőlem valamit, akkor nem áll az utamba, nem igaz? A fogadásunk óta és azóta a nap óta, mikor elküldött Mystic Fallsba körülnézni, nos, jó pár nap eltelt már. Kiderült, hogy elvesztettem a pokol irányításának lehetőségét, valamint szembesültem a ténnyel, hogy egykori szövetségesem bizony nagyon is élő, a közhiedelemmel ellentétben. Jah, és … azok a könnyek. Mit kellett volna vele kezdenem? Sosem pátyolgattam senkit, ahogyan velem sem törődött senki, így hát… sajnálom, de lövésem sincs az emberi dolgokról. Érzések meg mindenféle baromság. Zacket látva viszont valami furcsa volt. Ha tudtam volna, hogyan segíthetek rajta, akkor… Miket gondolok? Ahogy a labirintusban császkáltam, kezdtem egyre jobban felidegelni magam. Hol a pokolban vagyok?! Oké, ez költői kérdés volt, szóval fogd be a szád, mielőtt valami nagyon nagy és egyszerű tényt közölnél velem! Én magam is tudom, hogy pontosan ott vagyok: a pokolban. De sokkal inkább az érdekelt, merre van a helyes út a kastélyig, mert… A pokolba már. A kezemet felemelve, az ujjaimat megmozgatva, s ajkaimmal szavakat formálva égettem fel néhány bokrot, ami az utamat állta, s lám csak, végre megpillanthattam a csodás kast—jah, magát a királynőcskét. Hát ez kissé a kedvemet szegte. Azt reméltem, néhány percig még nélkülözhetem a társaságát, de… hát, ez van. - Ennél valami jobban is előállhattál volna. – Vettem oda szárazon, a szemeimet forgatva, majd a továbbiakra mélyen szívtam magamba a levegőt. - Nekem nincs szükségem engedélyre, Miss Queen. A múltkori engedély kérésem csupán a formalitás kedvéért volt, de nem igazán gondoltam komolyan. – Nevettem fel szórakozottan, majd feszülten mértem végig. - Kedvenc, mint egy eldobható kis plüssfigura? Vagy kitömnivaló, díszecske a faladra? – Kérdeztem továbbra is szórakozottan, majd néhány pillanat múlva komolyra váltottam. Eltűnt az arcomról mindenféle mosoly, vagy jókedv, amit eddig esetleg látni vélhetett rajtam. – Ezúttal vesztettem. De ez nem lesz mindig így. A mi kis háborúnk még csak most kezdődik a pokolért, drága királynőm. – Ekkor villant meg egy röpke mosoly az ajkaimon, s még biccentettem is felé egy aprót, jelezve, hogy „tudom”, hol a helyem. Hiszen kimondtam, nem? Ő az én királynőm. Meg a fenéket. - Oh, amúgy a démonirtóval nem kell törődnöd többé. Elintéztem. – Tettem hozzá, hogy még véletlenül se ő akarjon kérdezősködni. Nem akartam túl sokat beszélni a Mystic Fallsban tett látogatásomról, sem pedig Zackről.
From: Kai Parker
456 words ❖ make you die ❖ hát helló, újfent, drága királynőm...
A kert volt az egyik legszebb része a kastélyomnak, amikor nem volt rengeteg dolgom, vagy nem épp azon agyaltam, még mivel tehetném tönkre a hasonmásom életét, gyakran jártam ki ide. Az utóbbi időben viszont nem jártam már itt, szükségem volt egy kis magányra, és csöndre. A legjobb ötleteim idekint születtek, ráadásul vártam Kai visszatértét is, a kastélyban tartózkodó démonok egyikét megkérve, juttassa el neki az információt, hol talál, ha esetleg megérkezne. A trónterem falaiból kicsit elegem volt, untam, hogy odabent ücsörgök, mint egy bálvány, hiszen... mi a jó a trón megszerzésében, ha folyton azon kell ülnöd? Én másra vágytam, többre, és tudtam, hogy előbb-utóbb fel fogok merészkedni a felszínre, az emberek közé. Egyelőre még nem mertem itt hagyni a birodalmam, ugyanakkor tudtam, hogy akár meg is tehetném, ha valaki a távollétemben tenne valamit, a kínok kínját élné át. A kert egy kicsit emlékeztetett az egykori Salvatore birtokra, viszont ennek a labirintusában eltévedhetett akárki, aki még soha nem járt benne azelőtt. Nem egy kínzást ihletett meg ez a labirintus, aki fél a szűk helyektől, vagy nem tájékozódik jól, igazi rémálom lehet számára egy ilyen hely. Főleg akkor, ha az elméjében lángok borítják. Legtöbbször persze a démonok intézték a kínzást, de néha én is bepiszkoltam a kezem, ráadásul minden kínzásról tudtam, hogy mi zajlik, és mit érez az adott személy. Az egyik padon foglaltam helyet, a labirintussal szemben, s magamba szívtam a forró levegőt, amihez már olyannyira hozzászoktam. Mikor néhány percen belül lépteket hallottam, még mindig ott ültem, az illetőnek háttal, behunyt szemekkel. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, ő az, s mielőtt még odaérhetett volna egészen közel, megszólítottam. - A tékozló fiú hazatért! - imitáltam hatalmas boldogságot, mintha nem is számítottam volna rá, hogy visszatér, holott... A fogadást tudtommal elveszítette. - Szóval, mesélj! Milyen volt odafönt? Remélem élvezted a szabadságot, mert... - Kinyitottam szemeimet, és lassú mozdulatokkal felálltam, majd felé kezdtem lépkedni, hogy félúton találkozzunk. - Továbbra is az engedélyemre van szükséged a kiruccanásaidhoz. - Szerettem volna leszögezni, hogy bizony, én nyertem, valamint a tudtára hozni, hogy nem fogok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ezt bizony még sokáig az orra alá fogom dörgölni, egyrészt, mert imádom dühösnek látni, nem csak szexi, de olyankor látszik, hogy mennyire határozott személyiség. Másrészt viszont tudnia kellett, hol a helyen, s hogy én tényleg mindig megkapom, amit akarok. Egy mosollyal álltam meg végül előtte, csípőre tett kézzel, oldalra billentett fejjel. - Azért még mindig te vagy a kedvencem. - tettem hozzá ajakmba harapva, kissé szórakozottan. Tudtam, hogy ez úgysem hatja most meg, ugyanakkor ez volt az igazság. Benne sem bíztam száz százalékig, a többi démonban viszont még annyira se, mint őbenne.
words: 436 ❖ note: Imádlak ám! Csak jól titkolom... vagy nem ❖
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Csak jól titkolom... 
