A pultnál álltam, kezemben egy pohárral. Valójában már a negyedik vagy ötödik pohárkával ihattam meg, de nem zavart. Szerettem magamat elengedni és kiélvezni a parti minden egyes pillanatát, átlépve a határokat. Nos, már nem is igazán érzékeltem a határokat. Sőt, azt sem tudtam, előző körben mi a fenét ittam, de az biztos, hogy ütött. Ám nem zavart. A csajokra pillantottam egy mosollyal, nevetve, aztán koccintásra emeltük mindhárman a poharainkat. - Egészségünkre! – Mosolyogtam, aztán lehúztam az italt. Ők is követték a példámat, majd csacsogni kezdtünk mindenféléről, többek közt a fiúkról. Scott is szóba került. Ashley megbökte az oldalamat, mikor már nagyon belemerültünk az említett srác kivesézésébe és elmutatott Ő felé. - Ott jön… egyenesen feléd tart, Cara. – Nevetett rám, mire én elpillantottam Scott felé. Valóban felénk, azaz felém tartott, így a lányok egyszerűen szétszéledtek és magamra hagytak… mintha ezzel csak azt akarták volna sugallni felém, hogy én és Scott… de miket gondolnak? Ő a barátom. Ráadásul az egyik legközelebbi. Az üres poharamat leraktam a pultra, ezután fordultam felé. - Szia. – Széles mosolyt küldtem felé, de továbbra is a lányok hangja, mondatai visszhangoztak a fejemben. Azonban Scott szavaira pislognom kellett, majd végül elnevettem magam. – Csinosan vagyunk? Értem, Scott… …te is ittál már, ugye? – Fürkésztem őt, aztán a pult felé fordulva kikértem még egy kört, ezúttal nem csak magamnak, hanem neki is. Odanyújtottam, sőt, a kezébe nyomtam az egyik poharat. - Miért ne lenne minden rendben? Néha jó áthágni a szabályokat és lógni. Connie sem volt ma bent. Az nem tűnt fel? – Vontam fel a szemöldökömet, majd lehúztam az italomat koccintás nélkül. Ekkor csendült fel az egyik kedvenc zeném, így azonnal leraktam, mit leraktam? Levágtam a pultra a poharat. Félő volt, hogy össze nem törik a lendülettől, de végül semmi baja nem lett. Scott kezéből kikaptam a poharat, akár megitta, akár nem és az is a pulton landolt. - Most táncolsz velem. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, majd a kezét elkapva húztam a táncparkett azon részére, ahol némi helyünk is lehetett a táncra. A kezét elengedve kezdtem táncolni, mozogni a zene ritmusára. Hol a hajamat dobáltam, hol a csípőmmel játszottam, kezeimmel érintettem Scottot. Ha nem akaródzott táncolni, akkor lassacskán a karjait fogtam meg és húztam közelebb, majd kezdtem „mozgatni” őt, ritmusra. Mosolyogva fúrtam a tekintetem az övébe. Élveztem az estét, a partin, a kikapcsolódást. A lételemem volt.
Bár ma nehezen győztem meg magam, hogy jó ötlet kimozdulni otthonról, tekintve, hogy két nappal ezelőtt is egy felismerhetetlenségig eltorzult lakásba tértem vissza, hála a húgomnak, de bizonyára túl gyenge jellem vagyok, mert már azzal sikerült elhessegetnem a negatív gondolatokat, hogy eszembe jutott, Caralyn is ott lesz ezen a bulin. Sőt ha emlékem nem csal, ő hívott meg. Vagy csak képzeltem? Akkor mostanában jó sokszor hallucinálhatok, mert elég sok időt töltünk együtt már jó ideje. És szerencsére nem úgy tűnik, mint aki a pokolba kíván, szóval nem állok rosszul. Vajon elég jól nézek ki? Még van időm másik inget felvenni. - Ez miféle kölni? A sarki hajléktalan is kevésbé bűzlik. - A húgom áldott hangja. Végül is van még időm egy gyors zuhanyra is. - Na jó, kb. 20 perc múlva lépek, de ha arra érek haza, hogy tele a lakás idegenekkel, egy teljes hónapra a szobádba zárlak, a kulcsot pedig...lenyelem. - Ezt a mondatot még én sem vettem komolyan, nemhogy ő, de hirtelen nem jutott eszembe más. Mindegy, most egyébként is máshol járok agyban. Már Caralyn-t látom magam előtt a bizonyára gyönyörű ruhájában és a mesés szőke hajzuhatagával, amivel lehetetlen betelni. Hiába tudom, hogy nem kattantam meg, tényleg úgy hangzik néha a fejemben néhány gondolat, mintha legalábbis egy pszichopata zaklató lennék. Pedig egyszerűen csak egy kamaszfiú bárgyúan romantikus szintjén ragadtam. Egyszer majdcsak sikerül kinőnöm.
***
Oké, végre itt. A zene olyan hangos, hogy a saját gondolataimat sem hallom, szóval pont tökéletes. Ma úgysem akarok többet elmélkedni. Elég volt. Na, ott van Cara. Remek. Mindjárt odamegyek hozzá, csak előtte még követve az alkohol szagát, ledöntök egy-két felest, ami a bátorságért felel. Oké, most már sokkal jobb. Kellőképp szédülök, ergo a lazítás útjára léptem. - Szia! Nagyon sok vagy, és milyen csinosan vagyunk ma itt. Várj...mi? Úgy értem, csinos vagy, és sokan vagyunk. Basszus. - Legközelebb nem iszom, elvégre így is, úgy is hülyét csinálok magamból a jelek szerint, akkor meg nem mindegy? Bár így legalább foghatom az alkoholra a pillanatnyi elmezavart. - Ma nem láttalak a Whitmore-on. Minden oké? - Igen, épp ebben a percben szűri le, hogy minden kétséget kizáróan egy megszállott srác vagyok, aki egész nap azt figyeli, ő éppen merre tartózkodik. De ki hibáztatná ezért? Elvégre éppen úgy viselkedem. De hát mit lehet tenni, ha ilyen hatást vált ki belőlem? Mindenesetre igyekszem menteni a helyzetet egy kedves mosollyal. Jó, hogy itt nincsenek tükrök, mert szerintem inkább hasonlít egy ostoba grimaszra vagy stroke-ra, amit jelenleg az arcommal produkálok. A legrosszabb esetben is maximum faképnél hagy, ezzel az önérzetemet a porba tiporva, de legalább elmondhatom, hogy próbálkoztam.
Kezdőlap
