A fürdőkád vize lassan kihűlt, a szobát gőz árasztotta el, amitől a gondolataim csak még zavarosabbak lettek. A migrénem még mindig nem múlt el, de a kialvatlanság számlájára írtam - egész éjszaka le se hunytam a szemem.
Csak bámultam az ablakot, arra várva, mikor bukkan fel Ő, de nem jött. Újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy én kértem tőle, hogy adjon egy napot, ne hívjon, ne lopózzon be a lakásba, ne keressen semmilyen formában. Mégis vártam, mint a messiást, és rendesen csalódott voltam, mikor nem jött.
Az a huszonnégy óra viszont letelt, és tudtam, hogy ő odakint van, az ablak előtt áll merev testtartással, és kifelé bámul, vagy a konyhapultnak támaszkodik, esetleg az ajtófélfát támasztja a nappaliban. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy kimerészkedjek, pedig kezdtem fázni a vízben, és volt egy sejtésem, hogy holnap az ágyat fogom nyomni emiatt, magas lázzal, de nem számított. Egy mély lélegzet után erőt vettem magamon, kiszálltam, megtörülköztem, és köntösbe bújtam, mint egy átlagos napon. Ez a nap azonban a legborzalmasabb napjaim toplistáján szerepelt már most, pedig még a nehezén nem voltam túl.
Természetesen ott állt, bőrdzsekiben, aminek az illatát bármikor fel tudtam volna idézni, nekem háttal, s kifelé bámult az ablakon. - Szia. - ennyit tudtam kinyögni, de ahogy megfordult, a szavak, amiket még mondani akartam, a torkomra fagytak. Rideg pillantással illetett, de én láttam azt, amit más talán észre sem vett volna. A szomorúság ott bujkált az ismerős szemekben, és tisztán látszott az arcán, hogy tudja, miként döntöttem. - Nem akarok vámpír lenni. - buktak ki belőlem a szavak mindenféle körítés nélkül, és azt hiszem, ez bőven elég volt neki. Csókot nyomott a homlokomra, a fülembe súgta, hogy "Megértem", és a következő pillanatban egyedül álltam a szoba közepén.


Átváltozásom óta csak Őrá tudtam gondolni, de soha, még csak fel sem merült bennem, hogy felkeressem. Hoztam egy döntést, az életet, egy emberi jövőt választottam helyette. Valamit elé helyeztem, valamit, amiről azt gondoltam, nem akarom, és nem is fogom elveszíteni. A döntésemen nem változtathat egy baleset. Megbántottam, átgázoltam rajta, összetörtem a szívét, képtelen voltam az örökkévalóságot ígérni neki. Hibának éreztem, óriási hibának, de tudtam, ha visszapörgethetném az időt, ugyanígy döntenék.
Vér borította az aszfaltot, egy valódi hulla hevert a lábaim előtt, és én csak sírtam. Rengeteget, folyót lehetett volna rekeszteni a könnyeimből, amiket elsírtam az elmúlt hetekben, de nem tudtam megállj parancsolni nekik. Szégyenérzetnek kellett volna elöntenie, undornak, én mégis csak egyetlen érzelmet éreztem: szomorúságot. Sajnáltattam magam, ezen nincs mit szépíteni. Sajnáltam az életet, a jövőt, amit elképzeltem magamnak, azt az énemet, amit az ismeretlen vámpír elvett tőlem azon az estén, a bolt előtti sötét utcán. Emlékeztem rá, hogy Ő miket mesélt nekem az érzelmekről, az emlékezés pedig újabb könnyeket váltott ki belőlem. Gyűlöltem a sírást, a szomorúságot, és akkor hirtelen egy új érzelemre tudtam fókuszálni. A harag olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy képes lettem volna falvakat elpusztítani, mégsem tettem. Mert végre nem sírtam, ha vért láttam, vagy egy halott láttán, sőt. Szépen lassan megtanultam uralkodni magamon. Ettem, mindig csak egy keveset, igéztem, és tovább álltam. Egy bizonyos pontig bevált, aztán jött Larissa. És én ismét a mélybe zuhantam.

Larissa más volt, mint a többi ember, akikkel valaha is találkoztam. Erős, makacs, vad, és gyönyörű. Persze eleinte féltem tőle, az életem szó szerint a kezében volt, valamiért mégis megkímélte azt. Egy spicli lettem, olyasfajta áruló, akit a többi vámpír minimum keresztre feszítene, de úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek az emberekért, és amit tehetek a bosszúm érdekében. Gyűlöltem a vámpírokat, annak ellenére is, hogy önmagammal többé-kevésbé megbékéltem. A gyűlölet segített felejteni, a bosszú segített ehalványítani a fájdalmat, amit az Ő távozása váltott ki belőlem.
A Larissával töltött esték elterelték a figyelmemet, és baromira jól estek. Nem szerettem őt, de úgy éreztem, képtelen lennék valaha is szeretni mást. Nem kerestem a szerelmet, nem akartam a szerelmet - nem volt rá szükségem. Vámpírokat árultam el, ágybabújtam egy vadásszal, úgy tűnt, mintha ugyanazon hibákat ismételgetném újra, meg újra, ám valamit le se tagadhattam volna. Hogy élvezem mindezt, mert a bosszú hidegen tálalva az igazi.
Vágytam rá, hogy minden vámpír szenvedjen, valahol, titkon rettegtem, hogy Ő is meghal. Ám voltak pillanatok, mikor azt kívántam, szenvedjen ő is, mert ha fáj neki, nem felejt el. Józanabb pillanataimban persze az ellenkezőjét akartam neki, boldog életet, valaki mással, aki nem én vagyok. Mert tudtam, hogy ha tudomást szerezne arról, mi vált belőlem, vagy arról, mit művelek hónapok óta, megvetne. Nem gondolhattam többet rá, és ahogy megpróbáltam egyre kevesebbet gondolni rá, Larissa egyre inkább belopta magát a szívembe. Másképp, mint Ő, de határozottan volt köztünk valami, ami több, mint az elején volt. És ez nekem már éppen elég volt ahhoz, hogy kicsit visszataláljak önmagamhoz.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.