A pentagram felizzott, ahogy elkezdtem formálni az ősi szavakat. Egész héten, éjjel-nappal ezt a félig latin - félig istentudja milyen mondókát gyakoroltam és memorizáltam, és ahogy láttam, hogy szavaim életre keltik az ősi mágiát, berezeltem. A jelek közepén heverő Chrisre nézve azonban tudtam, hogy nem szabad megállnom. Feltámadt a szél és örvényleni kezdett körülöttünk, így két kézzel kellett megkapaszkodnom a papírlapban, nehogy kirepüljön a kezeim közül. Ahogy egyre mélyebbre értem a varázslatban, Chris vergődni kezdett a földön. Aggódva figyeltem, hogyan akad fenn a szeme, és a láncok, melyeknél fogva kikötöztem, meg-megfeszültek, szabadulni próbált. Igyekeztem felgyorsítani a szavakat és egyre hangosabban, egyre nagyobb igyekezettel kántáltam, már nem is a lejegyzett sorokat, hanem az egyre hevesebben gyötrődő barátomat figyelve. A démon, ami megszállta Christ, felüvöltött; a pentagram mentén nagyot robbant valami, méterekkel hátrébb sodort. A hátamra estem, kiterültem az oldalamon és tehetetlenül figyeltem, hogyan kap lángra a beton, gyűrűbe zárva a fogolyként vergődő démont. Sötét, gomolygó aura tört fel Chris testéből, de látszott rajta, hogy a lény foggal-körömmel ragaszkodik a gazdatestéhez.
A láncok éles csattanással elpattantak. A démon győzedelmeskedni látszott, Chris lassan ülésbe tornázta magát. Négykézlábra toltam magam és folytattam a kántálást, mire az ősi erő ismét a földhöz szegezte a férfi testét és ismét felhangzott az a hátborzongató, fülsértő üvöltés. Azért imádkoztam, hogy legyen már vége; minden izmom reszketett és el-elhomályosult a látásom. Olyan mértékű fáradtság zuhant rám, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem.


Érezvén, hogy veszíteni fog a démon más taktikához folyamodott. Láttam, hogy Chris, dacolva a benne tomboló erővel, gépiesen felemeli a kezét, majd az erős ujjak hirtelen önnön torkára martak. Fuldokolni kezdett. A démon végezni akart vele.
- Chris! Ne! - elöntött a jeges rémület. A véremben szétáradó adrenalin elég energiát adott ahhoz, hogy talpra ugorjak. Áttörtem a tűzgyűrűn, át a pentagram festett vonalain és a legjobb barátomra vetettem magam. Nem érdekelt, mekkora kárt teszek benne vagy magamban, csak az, hogy megmentsem. A mellkasára térdeltem és a csuklójára marva megpróbáltam leszorítani a karját. Esélyem sem volt Chrisszel szemben, az én nyurga izomkezdeményeim fel sem értek az ő kidolgozott erejéhez, de ekkor újra kántálni kezdtem a szavakat, a démon pedig üvöltött. Éreztem, hogy az izmok ellazulnak alattam, így le tudtam fejteni Chris kezét a torkáról és a földhöz szegeztem azt. - Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire... - Minden erőmet beleadtam, hogy lefogjam az alattam vergődő testet. A sötét aura Chris száján, fülén, orrán keresztül tört elő, szeme fennakadt.
- Te rogamus, audi nos! Tűnj a pokolba és vissza se gyere! - üvöltöttem az utolsó szavakat, mire a pentagram ismét robbant körülöttünk. A fekete felhő nekem rontott, áthasított rajtam, mintha jeges szél csapott volna keresztül a mellkasomon. Elakadt a lélegzetem, nem kaptam levegőt, nem éreztem néhány pillanatig semmit, csak mérhetetlen sötétséget és ürességet. Chris teste teljesen elernyedt alattam, de nem láttam belőle semmit. A démon üvöltése a fejemben visszhangzott, a haragja az ereimben lüktetett. Nem szabadott volna átlépned a pentagramon, kicsi fiú... sziszegte egy nem emberi, karcos hang, aztán a lángok kialudtak körülöttünk és a sötétség egyetlen szívdobbanás alatt semmivé foszlott.
Csak ültem ott, Chris törzsén, megrökönyödve és kimerülten. Levegőért kapkodva próbáltam feldolgozni a történteket, mikor a mozdulatlan húsdarab alattam ébredezni kezdett.
- Cal...? - Az ismerős hang távolinak tűnt, túlságosan távolinak. Tudatom mélyéről, a körbeölelő sötétségből kinyújtóztam felé, aztán zuhanni kezdtem, bele a mélységbe, bele az ürességbe. Eszméletlenül terültem el Chris mellett, és napokig magamhoz sem tértem - de a démon álmomban végig ott kísértett.

- Biztos, hogy jól vagy?
Órák óta a jegyzetek és térképek felett görnyedtünk. Mindkettőnk bögréje üresen árválkodott az asztalon, az enyém kerek kávélenyomatot hagyott az egyik papíron. Fel sem tűnt, hogy a tarkómat masszírozom, mint az utóbbi napokban mindig, amikor rám tört a fejfájás és az a kellemetlen ürességérzet.
Elsőre meg sem hallottam Chris kérdését, csak mikor feltűnt, hogy egy ideje már várakozón bámul rám.
- Bocs, mi? Ja, persze. Csak elgondolkodtam. Azon töprengtem, hogy talán ki kéne mennünk ezekre a helyekre vizsgálódni. - A tollam végével az imént tanulmányozott helyszínekre böktem. Mindegyiken furcsa természetfeletti jelenségnek voltak szemtanúi, és Chrisszel épp próbáltuk elkülöníteni a többi furcsaságot attól az egytől, amit már jól ismertünk: a démonoktól. Észrevettem azonban, hogy a barátom a térképek helyett még mindig engem néz.
- Ennyi elég lesz mára. Pihenjünk. - Ennyivel lezártnak is tekintette a megbeszélést és készült felállni a székéből. Hitetlenkedve pislogtam rá az asztal túlfeléről.
- Mondom, hogy jól vagyok! - dacoltam, de meggyőzőnek szánt érvelésem gyerekes nyafogásnak tűnt az ő acélozott elszántságával szemben. Egyetlen szigorú pillantással belém fojtotta a szót.
- Pihenünk. - ismételte olyan nyomatékkal, hogy nyelnem kellett. Oké, ezzel a Chrisszel nem feleselünk. Szótlanul figyeltem, hogyan kerüli meg az asztalt és kapja fel mellőlem a bögrémet. Elhúzódtam, de késő volt, mert a hajamba kócolt, ahogy elment mellettem. Morogva túrtam bongyor fürtjeim közé, és a következő pillanatban megéreztem - azt a pillanatnyi akadást a lélegzetvételemben, a szívem kihagyó ütemét, a hideg karmokat a gerincem mentén. Az üresség nőni kezdett bennem, az egész szoba kicsinek és nyomorultnak tűnt.
Nem. Én éreztem magam annak.
Felhúztam a térdemet és összekuporodtam, homlokomat mélyen a karomba fúrtam. Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok. Lélegezz - suttogtam magam elé. Eltompultak körülöttem a zajok, nem hallottam a konyhában ténykedő Christ, a kint süvítő szelet, sem pedig a falióra kattogását, csupán a borzongató nevetést, melyekből csak néhány ismétlődő szót tudtam csak kivenni: