+18
Lassan nyílnak ki a szemhéjaim, hiszen még mindig sajog a fejem. Az, miszerint egészen hazáig rángatott a kórházból a hajamtól fogva, majd megvert a nadrágszíjjal kellő mértékben maradandó nyomott hagyott rajtam. Élesen hasít a fény az íriszeimbe, ahogy erősen hunyorgok.. A jéghideg fém, amin fekszem... az élesen vakító lámpa a mennyezeten.. Mégis.. hol vagyok? Rémülten nézek körbe, s ülnék ezáltal fel, de a csuklóimra erősített láncok nem engednek. A fájdalomra felszisszenek, miként léptek egyhangú érkezését hallom. Ő... ő az, aki ezt tette velem.. Remegek, szinte erősen rántok újabbat magamon, de a vas nem enged. Már túl késő... ebből nem szabadulhatok. Zihálok, oldalra döntve a fejemet, ekként figyelve a lépcső irányát. Lassan kirajzolódik az alakja. Látszik a járásán, hogy ittas... érződik a pia töm kellege róla, ahogy lassacskán mellém ér. Méreget, majd még közelebb jön... egészen közel, ahogy morogni kezd.
- A te hibád, Isaac távozása... - Sziszegi gyűlölettel az irányomba. - A tiéd, hogy elment és nem maradt itt, miként azt kapja meg, amit érdemel.. - Folytatja, ahogy körbe sétál. - Persze, nem is csodálom... ő mentette magát, te meg itt maradtál egyedül, Kislány. Ennyit jelent bármit is a fiamnak akárki... az anyját is megölte... akkor miért ne végezne.... a húgával is?! Hiszen mondhatni az vagy, nem igaz? Vagy csak voltál, mert a kis Gyilkos lelépett.. De te... te drágám megkeserülöd, amiért nincs itt... - Simítja az ujjait a hajfürtjeimbe, majd erősen belemarkolva, megrántja -, mondhatni: cibálja.
- Nem... nem csináltam semmit... - Igyekszem nem kimutatni a fájdalmat, de az eleve szerencsésen túlélt majdnem halálesetem után, és azt követően, miként elnáspángolt a kedvenc szíjával, nos nem éppen vagyok a legjobb állapotban ahhoz, hogy ne érezzek semmit... Már csak egy mozdulat is ezernyi szenvedés ötvözettel jár.
- Bár... - Mászik fel arra az asztalra, amelyen én is vagyok. - ...kiegyenlíthetjük úgy is a számlát... - Kicsatolja az övét, ahogy rám mászik. - ...hogy kielégíted a vágyaim. - Nevet, miközben dől belőle az ital hányingert keltő illata. Rántok egy újabbat a láncon, kiakarok jutni innen... nem engedhetem, hogy ezt tegye.
- Ne csináld ezt... - Ellenkezek, miközben erőszakkal lop magának egy csókot az ajkaimról, aztán egy újabbat nyom a nyakamra.
- Élvezni fogom... igen rég volt már... - Letépi rólam a ruhát, miközben egyre inkább vergődöm... De mindez hiába, nem enged el, sőt nem is menekülhetek. Minél inkább erőlködöm annál rosszabb, és fájóbb, miközben ő... ő elveszi azt, amit akar, és kiélvezve a pillanatot a magáévá avanzsál. Én pedig könnyeket ejtek, sikoltok, de a segítségemre senki sem siet..
Nem hallják mások a szenvedésemet, csupán csak a falak a fültanúk, s az, ami történik hármunk közt marad..
Nála, aki megteszi, de senkinek sem említi...
Nálam, aki nem büszkélkedik e történettel..
S náluk, kik magukba fojtják a hangot.

Napok teltek el szinte azóta, s én még mindig egy nyavalyás láncon sínylődöm. Csak akkor jön le, ha valami kell neki... Ha én kellek neki.
Fájdalmasan zárom be a szemhéjaim, ahogy nagyot nyelek. A 'majdnem' halálom pillanatára gondolok, arra, hogy lelépett és ott hagyott. De miért?!
Miért könyvelte el biztos halálomnak a balesetet...?
Miért nem segített?!
Rángatni kezdem a kezemet, de hiába... ugyanis csak még inkább a húsomba váj a lánc vonulata. A fájdalomtól üvölteni tudnék, de... nem teszem. Tűrök csendesen, ahogy újból könnyeket ejtek.
Joggal gyűlölöm ezt a helyet...
S őt, amiért lelépett...
Ezt hagyva nekem..