Család:
Habár édesanyja meghalt, amikor Caleb még kicsi volt, a családjában mégis a nők dominálnak. Apjával,
Edward Plancharttal igyekeznek ugyan tartani a tesztoszteron-frontot otthon, de esélyük sincs Caleb négy lány testvére mellett. A Planchart-nővérek élén a zsarnok és diktátor
Alishia áll, őt követi a néhány évvel fiatalabb
Melanie. A família legkisebbjei az ikerlányok,
Natasha és
Aliza. Apjuk néhány éve újranősült, fiatal feleségétől pedig máris született egy gyermekük, az alig két éves
Loris, akit Caleb ugyanúgy szeret, mintha vérszerinti testvére lenne - ellenben mostohaanyjával,
Teresával, akivel valahogy nem találják a közös hangot.
A család beépült és állandósult - nem hivatalosan örökbe fogadott - tagja még
Christopher Prescott, Caleb legjobb és egyetlen barátja. Talán kicsit több annál, de ezt sosem fogja bevallani úgysem - még magának sem.
Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica..
A pentagram felizzott, ahogy elkezdtem formálni az ősi szavakat. Egész héten, éjjel-nappal ezt a félig latin - félig istentudja milyen mondókát gyakoroltam és memorizáltam, és ahogy láttam, hogy szavaim életre keltik az ősi mágiát, berezeltem. A jelek közepén heverő Chrisre nézve azonban tudtam, hogy nem szabad megállnom. Feltámadt a szél és örvényleni kezdett körülöttünk, így két kézzel kellett megkapaszkodnom a papírlapban, nehogy kirepüljön a kezeim közül. Ahogy egyre mélyebbre értem a varázslatban, Chris vergődni kezdett a földön. Aggódva figyeltem, hogyan akad fenn a szeme, és a láncok, melyeknél fogva kikötöztem, meg-megfeszültek, szabadulni próbált. Igyekeztem felgyorsítani a szavakat és egyre hangosabban, egyre nagyobb igyekezettel kántáltam, már nem is a lejegyzett sorokat, hanem az egyre hevesebben gyötrődő barátomat figyelve. A démon, ami megszállta Christ, felüvöltött; a pentagram mentén nagyot robbant valami, méterekkel hátrébb sodort. A hátamra estem, kiterültem az oldalamon és tehetetlenül figyeltem, hogyan kap lángra a beton, gyűrűbe zárva a fogolyként vergődő démont. Sötét, gomolygó aura tört fel Chris testéből, de látszott rajta, hogy a lény foggal-körömmel ragaszkodik a gazdatestéhez.
A láncok éles csattanással elpattantak. A démon győzedelmeskedni látszott, Chris lassan ülésbe tornázta magát. Négykézlábra toltam magam és folytattam a kántálást, mire az ősi erő ismét a földhöz szegezte a férfi testét és ismét felhangzott az a hátborzongató, fülsértő üvöltés. Azért imádkoztam, hogy legyen már vége; minden izmom reszketett és el-elhomályosult a látásom. Olyan mértékű fáradtság zuhant rám, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem.
Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica...
Érezvén, hogy veszíteni fog a démon más taktikához folyamodott. Láttam, hogy Chris, dacolva a benne tomboló erővel, gépiesen felemeli a kezét, majd az erős ujjak hirtelen önnön torkára martak. Fuldokolni kezdett. A démon végezni akart vele.
-
Chris! Ne! - elöntött a jeges rémület. A véremben szétáradó adrenalin elég energiát adott ahhoz, hogy talpra ugorjak. Áttörtem a tűzgyűrűn, át a pentagram festett vonalain és a legjobb barátomra vetettem magam. Nem érdekelt, mekkora kárt teszek benne vagy magamban, csak az, hogy megmentsem. A mellkasára térdeltem és a csuklójára marva megpróbáltam leszorítani a karját. Esélyem sem volt Chrisszel szemben, az én nyurga izomkezdeményeim fel sem értek az ő kidolgozott erejéhez, de ekkor újra kántálni kezdtem a szavakat, a démon pedig üvöltött. Éreztem, hogy az izmok ellazulnak alattam, így le tudtam fejteni Chris kezét a torkáról és a földhöz szegeztem azt. -
Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire... - Minden erőmet beleadtam, hogy lefogjam az alattam vergődő testet. A sötét aura Chris száján, fülén, orrán keresztül tört elő, szeme fennakadt.
-
Te rogamus, audi nos! Tűnj a pokolba és vissza se gyere! - üvöltöttem az utolsó szavakat, mire a pentagram ismét robbant körülöttünk. A fekete felhő nekem rontott, áthasított rajtam, mintha jeges szél csapott volna keresztül a mellkasomon. Elakadt a lélegzetem, nem kaptam levegőt, nem éreztem néhány pillanatig semmit, csak mérhetetlen sötétséget és ürességet. Chris teste teljesen elernyedt alattam, de nem láttam belőle semmit. A démon üvöltése a fejemben visszhangzott, a haragja az ereimben lüktetett.
Nem szabadott volna átlépned a pentagramon, kicsi fiú... sziszegte egy nem emberi, karcos hang, aztán a lángok kialudtak körülöttünk és a sötétség egyetlen szívdobbanás alatt semmivé foszlott.
Csak ültem ott, Chris törzsén, megrökönyödve és kimerülten. Levegőért kapkodva próbáltam feldolgozni a történteket, mikor a mozdulatlan húsdarab alattam ébredezni kezdett.
-
Cal...? - Az ismerős hang távolinak tűnt, túlságosan távolinak. Tudatom mélyéről, a körbeölelő sötétségből kinyújtóztam felé, aztán zuhanni kezdtem, bele a mélységbe, bele az ürességbe. Eszméletlenül terültem el Chris mellett, és napokig magamhoz sem tértem - de a démon álmomban végig ott kísértett.
-
Biztos, hogy jól vagy?Órák óta a jegyzetek és térképek felett görnyedtünk. Mindkettőnk bögréje üresen árválkodott az asztalon, az enyém kerek kávélenyomatot hagyott az egyik papíron. Fel sem tűnt, hogy a tarkómat masszírozom, mint az utóbbi napokban mindig, amikor rám tört a fejfájás és az a kellemetlen ürességérzet.
Elsőre meg sem hallottam Chris kérdését, csak mikor feltűnt, hogy egy ideje már várakozón bámul rám.
-
Bocs, mi? Ja, persze. Csak elgondolkodtam. Azon töprengtem, hogy talán ki kéne mennünk ezekre a helyekre vizsgálódni. - A tollam végével az imént tanulmányozott helyszínekre böktem. Mindegyiken furcsa természetfeletti jelenségnek voltak szemtanúi, és Chrisszel épp próbáltuk elkülöníteni a többi furcsaságot attól az egytől, amit már jól ismertünk: a démonoktól. Észrevettem azonban, hogy a barátom a térképek helyett még mindig engem néz.
-
Ennyi elég lesz mára. Pihenjünk. - Ennyivel lezártnak is tekintette a megbeszélést és készült felállni a székéből. Hitetlenkedve pislogtam rá az asztal túlfeléről.
-
Mondom, hogy jól vagyok! - dacoltam, de meggyőzőnek szánt érvelésem gyerekes nyafogásnak tűnt az ő acélozott elszántságával szemben. Egyetlen szigorú pillantással belém fojtotta a szót.
-
Pihenünk. - ismételte olyan nyomatékkal, hogy nyelnem kellett. Oké, ezzel a Chrisszel nem feleselünk. Szótlanul figyeltem, hogyan kerüli meg az asztalt és kapja fel mellőlem a bögrémet. Elhúzódtam, de késő volt, mert a hajamba kócolt, ahogy elment mellettem. Morogva túrtam bongyor fürtjeim közé, és a következő pillanatban megéreztem - azt a pillanatnyi akadást a lélegzetvételemben, a szívem kihagyó ütemét, a hideg karmokat a gerincem mentén. Az üresség nőni kezdett bennem, az egész szoba kicsinek és nyomorultnak tűnt.
Nem. Én éreztem magam annak.
Felhúztam a térdemet és összekuporodtam, homlokomat mélyen a karomba fúrtam.
Jól vagyok, jól vagyok, jól vagyok. Lélegezz - suttogtam magam elé. Eltompultak körülöttem a zajok, nem hallottam a konyhában ténykedő Christ, a kint süvítő szelet, sem pedig a falióra kattogását, csupán a borzongató nevetést, melyekből csak néhány ismétlődő szót tudtam csak kivenni:
aludj, kicsi fiú! Aludj...