Habár szerettem elfoglalni magam, hiszen nem voltam a rajongója a tétlenségnek most mégis az volt az elsőszámú feladatom, hogy rájöjjek, hogy mégis miért kergettek az álmaim egészen Denver-ig. Van azaz érzésem, hogy a kard a legnagyobb segítségem jelen helyzetben csak még rá kell jönnöm, hogy hogyan is csikarhatok ki belőle tényleges válaszokat, hogy mibe is csöppentem bele. Azonban mivel végre megérkeztem a városba, amely oly kedvesen csalogatott őszintén reméltem, hogy végre meglesz az első álmatlan éjszakám, amikor lesz egy kis időm kipihenni a történteket. Na, meg persze jó lenne végre átaludni egy éjszakát anélkül, hogy a fejemet különböző látomások ostromolnák. Időnként igazán üdítő tud lenni a teljes sötétség. Még akkor is, ha mások azt találják ijesztőnek, mert azt gondolják, hogy minden gonosz a sötétben rejtőzik, mikor a legtöbb esetben pont az orrunk előtt van egyszerűen csak nem vesszük észre, mert nem akarjuk. Nem vagyok az a típus, aki visszautasítja a társaságot egészen addig míg nem lesz valakinek a jelenléte szinte már fojtogató hatású. Mégis jobban élveztem volna, ha az első estém a nyugalomról szólt volna, de úgy tűnt ennek hamar búcsút kell intenem, amikor az a férfi, aki láthatóan igyekezett megismerni minden egyes porcikámat a távolból az asztalomhoz igyekezett. - Az ajándék kellene feljogosítson téged a társaságomra, vagy van valami trükk még a zsebedben? - Nem vagyok az a típus, aki nemet mond egy italra, de ahogyan azt minden gyermek én is megtanultam, hogy sosem szabad elfogadni idegenektől italt még akkor sem, ha technikailag egy teljesen véletlenszerű tálcáról vette le. A bizalmatlanságomnak igazán nincsenek határai. Azt hiszem sikerült olyan messzire löknie Isaac-nek engem, hogy még egy csecsemőről is elhinném, hogy már most kegyetlen gondolatok vannak a fejében és idővel majd világuralomra tőr és megöl mindenkit, aki csak a rossz ízesítésű babakaját adta neki. - De foglalj helyet. Adok úgy öt percet, hogy meggyőzz arról, hogy mégis miért érdemes a további időmet a társaságodban töltenem. - Azzal az órámra pillantok és, amint új szám jelenik meg a percek végén újra megszólalok. - Mehet!
On my way now Don't give up on me And no one knows what What tomorrow brings
Nevetséges, hogy már közel 60 éve eltűnt belőlem minden jóság, minden emberi érzelem, s nem maradt más bennem, csakis a sötétség. Sage. Ennek a nőnek a nevét soha nem fogom elfelejteni és nem, nem a jó emlékek végett, hanem mert ő az, aki végérvényesen tönkretett. Olyan döntést hozott helyettem, amihez nem volt joga. Olyat tett, amit nem tehetett volna. De hülye voltam. Ó, de még mennyire! Miért bíztam meg egy mihaszna vámpírocskában? Miért szavaztam neki esélyt, mikor tudtam, hogy nem több egy ostoba kis vérszívónál? Meg kellett volna ölnöm aznap, abban a raktárban. Akkor talán, sőt, teljességgel biztos, hogy másként alakul az életem. Ember maradok, avagy, sokkal inkább elszívó boszorkány, de ami lényegesebb: nem válok gyilkossá. Normális életet élhettem volna mindaddig, míg a szívem utolsót nem dobbant volna… és átléptem volna a küszöböt, mely élet és halál közt lebeg. Ehelyett… itt vagyok, s megannyi vér tapad a kezemhez. Élvezem a gyilkolást, s ez az, ami igazán rémisztő. Néha úgy érzem azonban, hogy abba kellene hagynom és megpróbálnom esélyt adni magamnak… egy boldogabb életre. Aztán, rájövök, hogy nekem nem jár ilyesmi. A testem tele van emlékeztetőkkel. Tetoválások, azaz nevek. Az összes áldozatom nevét magamra varrattam, hogy még véletlenül sem gondoljam: esélyem lehet kiszabadulni a sötétségből, ami elnyelt. Hiszen nem, számomra csak ez maradt… a vérszomj, hullák tömkelege magam mögött, s semmi más. Egyszerűen csak hagynom kell, hogy az a maradék józan eszem is elvesszen, s vele együtt én is. Csak bűbáj fedi el azt, amit én minden nap újra meg újra az eszembe vések. Egy ideje Denverben éltem, ezt választottam székhelyemül, holott hallottam hírét a vadászoknak, ám közel sem érdekelt. Játszottam a tűzzel, az életemmel, s mások életével egyaránt. Szinte minden estémet a The Crimson Room-ban töltöttem. Megvolt a maga sajátos hangulata, az emberek, avagy tinédzserek, akik annyira leisszák magukat, hogy arra sem emlékeznek végül, fiúk-e vagy lányok… nos, mondjuk úgy, pont megfelelő volt a számomra. Bárkit el tudtam csábítani, kivinni a hátsó kijáraton, majd a vérét venni és megölni. Számtalan gyilkosság kötődött a nevemhez, bár senki sem tudott róla. Pont ezért jöttem ide mindig vissza örömmel. Egy sör vagy vodka mellett, együttérző arcot vágva hallgattam a pultos szomorú történetét a halálesetekről, amik rejtélyes módon történtek. Komolyan, néha még meg is sajnáltam egy röpke pillanatra, mígnem… nos, kértem még egy kört. Ahogyan most is. - Lesz még egy vodka, szívi. – Rákacsintottam a lányra, aki vagy egy tízessel fiatalabb volt nálam, ha nem többel. Egyébként, a szülei hogyan engedhetik, hogy ilyen helyen dolgozzon ennyi idősen? Fiatal, ártatlan lányka, akire megannyi veszély leselkedik egy szórakozóhelyen. Kiéhezett férfiak, vagy egy éhes vámpírocska… oh, bocs, eretnek volnék. - Parancsoljon, uram. – Rakta le elém a poharat egy csábos mosollyal, mire felvontam a szemöldökömet. Aztán eltipegett tőlem, hogy másokat is kiszolgáljon. Egy ideig követtem a tekintetemmel, majd körbenéztem, miközben felemeltem a poharat az asztalról. Ekkor szúrtam ki egy szőkeséget. Igen, egyből megragadta a figyelmemet és tudtam, hogy ma este lesz még dolgom vele… még az sem foglalkoztatott volna túlzottan, ha kiderül: pasija van. Mit nekem még egy halott, nem igaz? A vodkát végül lehúztam, majd felálltam és a ruhámat leporolgatva indultam a nő felé, határozott, ám mégis kimért léptekkel, miután a felszolgáló tálcájáról még elcsentem két pohárka innivalót. Elvégre mégsem mehettem oda üres kézzel a ma esti vacsoravendégemhez, nem? - Szép estét, vársz valakit, vagy lehetek ma estére a társaságod? Hoztam ajándékot is - Megejtettem felé egy mosolyt, ahogy ott álltam az asztala mellett a két pohár... akármivel, amit meg is emeltem kicsit, jelezve, hogy erre gondolok. Fogalmam sem volt, mit ragadtam el a tálcáról, de nem is volt lényeges.
Abból kiindulva, hogy megannyi jel volt, ami Denver-be vezérelt valahogy arra számítottam, hogy mikor ideérek ki lesz világítva az utam, hogy mégis merre kell mennem, hogy miért kellett egyáltalán ide jönnöm. Azonban ez sajnálatos módon nem így volt. Akármi is hívatott engem ide az egyszer biztos, hogy várat magára. Én pedig nem arról vagyok híres, hogy túlságosan unatkoznék ezért, miután találtam magamnak egy helyet, ahol álomra hajthatom majd a fejemet elindultam iszogatni. Vámpírok és egyéb természetfeletti lények kiírtása mellett ez áll a legközelebb a szórakozáshoz. Na, meg persze vannak más tevékenységek, amelyeket szívesen kipróbálok egy-két személlyel, de mivel sosem megyek bele több alkalomba igazán meg kell válogatnom őket, ha nem akarok csalódni. Igyekeztem valamennyire olyan helyen helyet foglalni, ahol nem volt mindnekinek rálátása rám, de én azért valahogy mégis tisztán láthattam a környezetemet. Nem volt túl egyszerű kiszúrni egy ilyen helyet na, de nem is hiába zavartam el egy pároskát a tökéletesnek tűnő helyről, ahol rögtön helyet is foglaltam és a kezembe csúsztattam az itallapot, hogy mivel is kezdjem el a görbe estémet. Szerettem az alkoholt, de mindig odafigyeltem, hogy mennyit is viszek be a szervezetembe, mert habár sokszor megnyugvásként szolgált sosem szabad túlzásba vinni, mert a világ már önmagában veszélyes, de nekem, aki elég sok természetfelettit tett el láb alól, valahogy mindig rendkívül egyszerű ellenségekbe ütköznöm. Viszont ez még sosem állított meg abban, hogy megpróbáljam jól érezni magam. Sőt mi több pontosan ezért edzettem néha pár feles után is, hogy fejlesszem a reakcióidiőmet még akkor is, ha éppenséggel az alkohol befolyása alatt vagyok. Bár tesztelni még nem teszteltem, hogy mennyire sikeres, de egyszer azt hiszem, hogy mindennek eljön az ideje. Miután kiválasztottam mit szeretnék intettem az egyik felszolgálónak, hogy felvegye a rendelésem, de mindeközben nem tudtam lerázni az érzést, hogy valaki figyel. Nem is olyan messze tőlem a tekintetem találkozott egy idegenével és próbáltam felidézni, hogy vajon láthattam-e már és vajon mennyire akar holtan látni.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Először elhúztam a számat, aztán röviden felnevettem, a vállamat megvonva. - Most már meg kell inni, nehogy kárba vesszen, bármennyire is édes, nem? – Az édes löttyre pillantottam, majd a fiúra a szavait hallva. – Bizonyos értelemben amúgy igen, új. Néhány hete, talán már egy hónapja is megvan annak, hogy a városban vagyok, de nem igazán vagyok a szórakozóhelyek híve… - Magyaráztam, teljesen őszintén, majd félrepillantottam. – Amúgy bocs, hogy kérdés nélkül idejöttem – Néztem végül rá, némileg bűnbánóan. Az alkohol rossz tanácsadó, ugye? Az imént csak azért ugrottam át a saját kérdésemet, avagy a válaszadást, mert elég egyértelmű volt a válasz. Nem kellett volna haverkodnom, főleg nem vámpírként… az is hiba volt, hogy Lexyvel közelebb kerültünk egymáshoz. Sóhajtottam egy nagyot, majd ahogy bemutatkozott és a kezét nyújtotta, visszarángattam magam a valóságba. - Én Raleigh – Megfogtam a kezét és váltottam vele egy pillantást, majd el is engedtem. Ezután megfogtam a poharamat és belekóstoltam abba az édes löttybe. Grimaszolnom kellett az első korty után. – Ez tényleg baromi édes. Látott ez egyáltalán alkoholt? – Tettem fel a költői kérdést, majd magamhoz vettem egy itallapot, hogy átnyálazhassam, hátha találok ütősebb és férfiasabb italt az estére. Bár azt nem vártam el Atlastól, hogy csatlakozzon a nagy alkoholizáláshoz, de nem bántam volna a társaságát. Sőt… - Meghívlak a következő körre. Mit innál? – Elpillantottam felé, miközben újra elmosolyodtam. Nem akartam rágódni a történteken, csak élvezni kicsit a jelent. Talán lehetne egy jó estém. Legalábbis ebben reménykedtem.
235 words ❖ rise up ❖ note: bocsi a késésért!!! ❖ kredit
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Hétf. Ápr. 20, 2020 8:28 pm
raleigh && atlas
if you go out tonight I'm going out
Vannak dolgok, amiket az ember (értsd démon) csak úgy meglát. Néha hatszáz leélt év tapasztalata, néha azok a különleges képességek, amiket a pokolbéli útja során szerzett. Ez esetben talán mindkettő. Észre veszek egy srácot - talán velem egyidős lehet, de persze VELEM nem egyidős, esetleg csak a testemmel – aki végig bámul. Nem is engem igazából, inkább azt az üdítően férfias, rózsaszín koktélt, ami a kezemben van. Először azt hiszem, hogy nem tetszik neki a képem, esetleg túl buzisnak találja, hogy egyedül koktélozgatok egy bárban, és éppen azon töri a fejét, hogy jól szét kellene vernie a pofám. A második dolog, amit észreveszek, hogy ő is rendel magának egyet, úgyhogy ezt a teóriámat gyorsan el is vetem. Viszont még mindig engem néz, és eszembe jut, mi van, ha esetleg tetszem neki. Nem néz ki rosszul a srác, nyilván ő is csak egy éjszakára keres, ha keres egyáltalán. Talán még kapnék is az alkalmon (mármint biztosan kapnék) ha nem lenne ott nekem Desi. Így hát felkészülök rá, hogy finoman elutasítsam, amikor leül mellém. Akkor veszem észre a harmadik dolgot, ami azonnal megmagyaráz mindent. Ő egy vámpír. Nem tudom, hogyan, csak érzem. Ez amolyan démon dolog. Szóval nem megverni akar, nem is felszedni, egyszerűen csak két természetfölötti huszonéves (értsd, valószínűleg öregember huszonéves testben) vagyunk, akik létezésükből adódóan vonzzák egymást. Érdekes. Lehet nem volt jó választás, borzasztóan édes ez a lötty. Biccentek a pulton egymás mellet feszitő egyforma italra. Igazából jobb jártam volna egy whiskyvel, de ez késő bánat. Megkérdezném, hogy új vagy-e erre, mert még nem láttalak, de az a helyzet én magam sem járok ide rendszeresen. Nem tudom mi ütött belém, abszolút nem vall rám, hogy csak úgy idegenekkel szóba álljak. Az elmúlt pár hétben így is sokkal több vámpírral kommunikáltam, mint valaha, még egy végül is nem árthat. Atlas vagyok egyébként. Kezet nyújtok, mert állítólag úgy illik ebben a században. Így közelről megnézve fájdalmasan heteronak tűnik a srác, kár érte. Nem mintha én szabad ember lennék nézelődni, azt hiszem Desi kinyomná a szemem, eltörné a kezem meg talán még a farkam is levágná, ha eszembe jutna ilyesmi. Szóval jegelem is ezt a témát…
Muszáj volt kissé kiszellőztetnem a fejem a történtek után. Minden olyan furcsa volt. Lex és az öcsém, Reagan. Kezdtem megbánni, hogy Denverbe jöttem, mégis tudtam, hogy ez az egyetlen hely, ahol lennem kell. Talán nem kellene makacskodnom… talán ha beállnék az Ötökhöz, mint informátor, még pontosan ugyanaz lehetnék, aki egykor akartam lenni, nem? Ehelyett próbáltam felbőszíteni az öcsémet, arra buzdítani, hogy öljön meg. Tudtam, hogy az, amit gyerekként tett: nem az ő hibája. Mégis ő volt az egyetlen, akit hibáztatni tudtam azért, hogy mindentől elestem, ami fontos volt nekem. A múltban éltem. Nem tagadom. Kezdtem kiismerni viszont a várost és a felkapott helyeket; ilyen volt a The Crimson Room is. Bár magam sem tudtam eldönteni, hogy tényleg egy forgalmas szórakozóhelyre kellene-e mennem a történtek után – de aztán döntött a nem túl józan eszem. Az alkohol mindig jó tanácsadó, nem? Oké, inkább ugorjuk át a válaszadást. Ahogy beléptem a helyiségbe, rögtön elkaptam egy pincért a pultnál, hogy aztán rendelhessek. - Öhm, kérnék… - Elpillantottam a tőlem nem messze álló srácra, aki előtt valami különös kinézetű ital volt. - …mondjuk egy olyan koktélt. Remélhetőleg, elég ütős – Visszanéztem a pincérre, aki egy bólintást követően ment is elkészíteni a koktélt. Én pedig a szemem sarkából a srácot kezdtem figyelni. Oké, Leigh, nem kéne bámulnod, hahó! Talán a pia mégis csak rossz tanácsadó? Bár még nem is ittam. Ahogy megkaptam a koktélt, gondoltam egy merészet és közelebb telepedtem le a sráchoz, mint az a néhány méter az imént.
243 words ❖ rise up ❖ note: bocsi a késésért!!! ❖ kredit
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Csüt. Márc. 19, 2020 11:11 pm
raleigh && atlas
if you go out tonight I'm going out
Péntek este van. És nem dolgozok. Hurrá. Nem, tényleg; ilyesmi szökőévente egyszer fordul elő velem. Valamiért mindig én vagyok beosztva a legnagyobb vendéghullám közepére. Szerintem Atlas tehet róla. Nem én, az eredeti. Elmondások alapján úgy tűnik a fiú azon ritka frusztráló egyedek közé tartozott, aki még az asztallal is flörtölt. Persze nem szándékosan és gyakran maga sem vette észre. Viszont ezért mindenki egy kicsit különlegesnek érezte magát a jelenlétében, ez pedig határozottan jót tesz az üzletnek. Csak annyi a probléma, hogy szerencsétlen Atlas már nem létezik, én vagyok itt helyette, és úgy tűnik ő meg én egymás szöges ellentétei vagyunk. Ledobom magamról a kötényt, bepötyögöm a kódom a kiléptető rendszerbe és mélyet sóhajtok. Vége mára. Végre. Rengeteg mindent megadnék egy forró fürdőért, de nincs kedvem visszamenni Atlas lakására. Minden falról viszaköszön a fiú személyisége, és bár könnyen megváltoztathatnám, mégsem teszem. Van ebben a fiúban valami, amiért nem akarom hagyni meghalni az emlékét. Közben viszont nem akarok az ő árnyékában sem élni. El kellene felejtenem az egészet és végre felfognom, hogy Atlas én vagyok. Nincsen Atlas előtte, Atlas utána, nincsen halott fiú az út szélén, nincsen sebtében eltemetett holttest, hogy könnyűszerrel átvehessem az életét, nincsenek rémek a szekrényben. Csak én vagyok. Atlas. Megszokni egy új életet, egy új testet – még akkor is, ha több évszázadnyi rutinom van benne – nem egyszerű. Olyan, mint felvenni egy új bőrkesztyűt. Eleinte itt nyom, ott nyom, de szép lassan felveszi a kezed formáját és olyan, mintha rád öntötték volna. Kár, hogy az én bőrkesztyűimnek múltja és személyisége is volt egy koron. Ah, nem most mondtam, hogy ezt befejezzük?! Lényeg, a lényeg, hogy még nem teljesen szoktam meg ezt az új testet. Az új arcom, az új életem. De semmi olyan probléma, amin az idő vagy egy kis alkohol ne segítene. Apropó alkohol. Elgondolkozom, hogy talán a hazaúton be kellene ülnöm a bárba egy pohárra. Egy pohár bármire. Sok hatása úgysem lesz rám. A bár egy olyan helynek tűnik – nem, javítom, a bár egy olyan hely – ahol könnyen megismered az embereket. Nem mintha nagyon szeretnék barátokra szert tenni, voltaképp nem tervezem leélni Atlas életét, de eddig is mindig úgy éltem túl, hogy körül vettem magam emberekkel. Szánalmas egy démon vagyok, valljuk be. A fajtám szégyene. Nem mintha annyira azonosultam volna velük valaha is. Nyilván megvolt az okom, hogy az önkéntes pokol béli száműzetésem helyett inkább a felszínen rejtőzködtem eddig is. Mocskos egy faj a démon. Nem jutok el a döntéshozatalig, hogy nekem akkor voltaképp be kellene-e ülnöm egy italra vagy sem, mert a lábaim magamtól bevisznek, és mire feleszmélek az undoromból a saját fajom iránt már ott is ülök a pultnál. Nem szeretem mikor ez történik, nem szeretem, amikor egy pillanatra is nem én irányítok. Ezért is váltok arcokat ahelyett, hogy megszállnék testeket. A csont és a bőr túl szűk egyetlen megnyomorodott léleknek is, nemhogy kettőnek! Rendelek egy koktélt. Micsoda férfias ital. Kit érdekel. Körbenézek találok-e ismerőst.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Habár szerettem elfoglalni magam, hiszen nem voltam a rajongója a tétlenségnek most mégis az volt az elsőszámú feladatom, hogy rájöjjek, hogy mégis miért kergettek az álmaim egészen Denver-ig. Van azaz érzésem, hogy a kard a legnagyobb segítségem jelen helyzetben csak még rá kell jönnöm, hogy hogyan is csikarhatok ki belőle tényleges válaszokat, hogy mibe is csöppentem bele. Azonban mivel végre megérkeztem a városba, amely oly kedvesen csalogatott őszintén reméltem, hogy végre meglesz az első álmatlan éjszakám, amikor lesz egy kis időm kipihenni a történteket. Na, meg persze jó lenne végre átaludni egy éjszakát anélkül, hogy a fejemet különböző látomások ostromolnák. Időnként igazán üdítő tud lenni a teljes sötétség. Még akkor is, ha mások azt találják ijesztőnek, mert azt gondolják, hogy minden gonosz a sötétben rejtőzik, mikor a legtöbb esetben pont az orrunk előtt van egyszerűen csak nem vesszük észre, mert nem akarjuk. 
meg te is 
❖ 
