Amennyire nem volt kedvem elmenni a találkozóra, annál inkább kezdtem élvezni. Legalábbis egy részem. Talán az alkohol miatt, talán a társaság volt az oka, nehéz lett volna megállapítani. Tetszett, hogy a „buli” ellenére a komoly témákat is tudtuk érinteni, még akkor is, ha csak egy játék keretein belül. Valahogy egy kicsit olyan volt, mint egy munkahelyi összeröffenés; nem ment át túlzottan barátiba, de mégsem volt egy átlagos kedd az irodában. Na, lesarkítva, természetesen.
- Nem volt gyerekszobám, hogy filmeket nézzek – Nevettem fel erőtlenül a férfi szavaira, miszerint egy időutazós filmet se láttam életemben. – De igazad van. Ám ettől még jó eljátszani a gondolattal, hogy az időutazás létezik és nem okoz kárt az idővonalon – Aprót rántottam a vállamon. Egyetlen egy dolgot változtattam volna meg a múltban és az mindent megoldott volna. Anyám életben marad, én pedig meghalok. Onnantól a családom legalább egységben maradt volna, talán Amyt is magukhoz vették volna idővel… remélem. Megráztam gyengén a fejemet, majd elpillantottam a nőre. Nem örültem volna, ha tudja a gondolataimat. Sem most, sem máskor.
- Veszélyes egy képesség… ha a gondolatolvasás létező, avagy elérhető képesség lenne, szerintem nem léteznének emberi kapcsolatok. Mindenki marná egymást, jobban, mint jelenleg – Mindenkinek vannak rossz gondolatai a másikról és ezt kár is lett volna letagadni. Vagy olyasféle gondolatai, amiket jobb a fejben tartani, mintsem kimondani. Nem véletlenül.
- Egyetértek, Blackwell. A démonok mind elkorcsult lények… elvégre nem véletlenül váltak démonná – Vállat vontam, azonban Blair szavai elgondolkodtattak.
- Nélkülünk még több lenne. Azt hinnék, szabad a pálya és senki sincs, aki visszatoloncolja őket oda, ahová valók. Legalábbis szerintem. Így is arra pályáznak, hogy eltűnjünk a képből és szabadon garázdálkodhassanak – A világ így is egy borzalmas hely volt. Nélkülünk? Még rosszabb lett volna. Nem mintha sokra tartottam volna magamat. De azt, amit csináltunk, igen. A vadászat. Az emberek védelmezése. Az nagy dolog volt.
A nőn kicsit meglepődtem, azon, hogy kezd teljesen becsípni, de nem akartam én lenni az, aki rászól emiatt. Bennem is volt már épp elég alkohol, ha nem több, mint kellett volna. Blair szavai ezért is estek le későn.
- Hogy mi? Nem! Mármint cipelem, ha kell, de… - Megráztam a fejemet, teljesen összezavarodva. Van erre egyáltalán jó válasz? Kételkedtem benne. Tereltem volna a témát legszívesebben és végül sikerült is.
Feltettem a magam kérdését és kíváncsi voltam, melyikük mit fog válaszolni. Nagyon. Kötelesség vagy épp a saját érzelmek? Még én magam sem tudtam biztosan kiállni egyik oldal mellett sem. Először Blackwell lepett meg a válaszával. Azt hittem, sőt, meggyőződésem volt, hogy ő a szeretett személyért tenné tűzbe a kezét, bármennyire is elhivatott a testvériség mellett. Azonban a szavaira bólintottam.
- Ez igaz. De akár el is szökhetsz a városból a szeretett személlyel, mielőtt az egyenlővé válik a földdel – Vállat vontam. Ahogy a nő odabújt Blairhez, elfogott egyfajta rossz érzés. Ennyit arról, hogy kezdem jól érezni magam egy kicsit.
Zavart a közjáték és valahol úgy éreztem, a nő direkt csinálja a kikosarazásom után. Végül Blair is reagált és ő is meglepett, bár ő kevésbé, mint a nő. Mondhatni az ő válaszára számítottam is. Ránézésre is az a fajta volt, aki a kötelességet tartja szem előtt, nem pedig az érzelmeit. Hisz azoktól el is zárkózott. Nyitottam a számat, hogy reagáljak én is a saját kérdésemre, de végül becsuktam. Tudtam, hogy azért karolta át a nőt, hogy ne a földön kössön ki, mégis olyan… intimnek hatott, ahogy őket néztem. Zavart.
Aztán egy csapásra megváltozott a légkör, a nő felállt és a táncparkettre kezdett invitálni minket. Nem, sokkal inkább rángatni. Húzni. Ösztönösen fogtam meg a kezét, de a férfi szavaira ránéztem.
- Majd megszokom, gondolom – Felnevettem némileg kínosan, vagy inkább zavartan. Ahogy pedig a tömegbe értünk, hagytam, hogy kissé magával ragadjon a hangulat, a zene, az alkohol hatása és a zene ütemére táncolni kezdtem, vagy valami olyasmivel próbálkoztam.

Értettem Lestrange álláspontját, én sem szerettem a család kifejezést. Nem akartam közel kerülni senkihez, így érthető okokból családot sem akartam magamnak, épp elég rémes volt a vér szerinti. Minek akarnék még egyet, hogy végül azt is tönkretegyem? Viszont... amilyennek lennie kellett volna a társaságnak, azt pontosan leírta ez a szó.
Nem tetszett a két ivótársam viselkedése, s még én sem tudtam figyelmen kívül hagyni őket. Belegondolni viszont nem akartam mélyebben, mert talán rájöttem volna az okára, vagy csak megsejtettem volna, mi is zajlik köztük. Inkább kiittam az utolsó cseppet is a poharamból, az jobb ötletnek tűnt.
- Nem néztél egy időutazós filmet sem? - kérdeztem a fejemet ingatva, vigyorogva a kijelentésére. - Az sosem alakul jól. Nem lehet megváltoztatni a rossz dolgokat a múltban, hacsak nem kreálsz helyettük más rosszat. Vagy még rosszabbat. Tudod, az egyensúly, meg ilyenek... - halkultam el, valószínűleg megártott az alkohol, túlzottan kiléptem a komfortzónámból. Végül is elég sok pohárral lecsúszott igencsak rövid idő alatt, ez még rajtam is érzékelhető volt. Le se tagadhattam volna a különös filmek iránti rajongásom, ami valamikor még gyerekkoromban kezdődött, hogy elmeneküljek a világ elől, s legalább addig sem piszkált senki, hogy miért nem beszélek. Egy év alatt sok filmet meg lehet nézni.
- A teleportálás valóban nem rossz. A gondolatolvasás viszont... atya ég, Blackwell. Nem lennél te kíváncsi mások gondolatára. Én legalábbis biztos. - motyogtam, még ittas állapotban is kellemetlenül érintett, ha rám figyelt mindenki, vagy túl sokat beszéltem. Aztán mégis újra megszólaltam, elgondolkodva valamin.
- Szerintetek ha azt mondanám, mi ne létezzünk... akkor nem lenne ennyi démon? Ha már részben miattuk jöttünk létre, vagy legalábbis abban az időben, mikor elözönlötték a várost. Vagy csak... rosszabb lenne a helyzet nélkülünk? - kérdeztem, tényleg elmélázva a dolgon. Szerettem vadász lenni, de sok szenvedéstől megóvnánk a világot, ha nem lenne ennyi természetfeletti. Talán az én családom sem omlott volna össze.
- Uhm, Larissa... lassíts egy kicsit. Nem akarlak hazáig cipelni. - villantottam rá féloldalas mosolyt, mert nem akartam, hogy sértésnek vegye, de azért tényleg aggódtam érte, és vigyázni akartam rá. Mint egy testvér. - Bár Lestrange nevében nem beszélek. - dobtam fel a magas labdát, hogy őt is bevonjam a beszélgetésbe. Ha már eljöttünk ide, és kibírjuk az ittas nőszemély különféle kínzásait, ne maradjon ki belőle senki.
- Azért tegyük hozzá, egyik faj létezése sem normális. Még a miénk sem. - vontam vállat, nem is akartam többet beszélni erről a témáról, valahogy állandóan a családomhoz lyukadtak ki a gondolataim.
Végighallgattam a nő szavait, közben kicsit elvesztem a saját világomban, bambultam ki a fejemből, ez is az alkohol egyik hatása volt, eltompultam tőle. Kellemes érzés volt.
- A várost. Ha a város elpusztul, a szeretett személy is, szóval ilyenformán hiába mented meg az adott személyt. Ez a helyes döntés, egyértelmű. - vágtam rá talán túl gyorsan, de már mindegy volt, kint voltak a szavak, nem szívhattam vissza. Ez emlékeztetett egy másik esetre, ami miatt egészen másképp nézne rám mindenki a szervezetből, még ők ketten is. Hiába mondta a nő is ugyanazt a választ, mint én... ha megtudná az igazat rólam, örökre elveszíteném. - Bocsi, Lara. - tettem még hozzá, bár nem voltam benne biztos, figyel-e egyáltalán. Egyik karommal megfogta a derekát, mielőtt még a földön kötne ki, de nem akartam, hogy a mellettünk ülő társunk azt higgye, van köztünk valami.
Már épp javasolni akartam, hogy kérjünk ki neki egy kis vizet, s talán nekünk, pasiknak sem ártana néhány korty józanság, mikor egyszer csak felpattant, ha pedig nem tudja megfogni a karomat, elvágódik a földön. Sóhajtva néztem végig a jelenetet, ahogy maga után próbál húzni minket, miközben táncolni kezd.
- Édes jó istenem... - sóhajtottam, de kibukott belőlem a nevetés. Lestrange felé néztem, várva a reakcióját, én már meg sem lepődtem, nem egyszer voltam hasonlónak a szemtanúja. - Rá se hederíts, cimbora, mindig ilyen. De talán egy üveg víz segítene rajta. Ugye, Larissa? - kérdeztem szótagolva, kissé hangosabban, hogy az ő agyáig is eljusson.

words: 650 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit

Látod? Köszönöm! üzente a pillantásom, ahogy Reg úgy-ahogy egyetértett velem, előbb Isaacre, aztán a mellettem ülőre pillantva jelentőségteljesen. Legalábbis a válaszát én egyetértésnek könyveltem el, hiszen a vérszerinti családok sem voltak mindig normálisak, akkor mi miért ne lehettünk volna azok? Viszont úgy éreztem, egyikük sem szívesen feszegeti ezt a témát, így én is hagytam.
Csalódottan lebiggyesztettem az alsó ajkam, amikor Isaac elvágta épp csak kezdődő flörtölésünket, de talán jobb is volt, ha nem bonyolódtunk bele Reg előtt jobban a dologba. Ezzel vigasztaltam magam, miközben a kérdésemre válaszoltak - meglepő módon mindketten. És egész érdekfeszítően.
- Hmm, macsó. - somolyogtam Regre a poharam felett, Isaac kérdésére egyetértőn biccentve. Én is szerettem, hogy van egy kis pluszunk és nem kell teljesen emberként felvennünk a harcot olyanok ellen, akik szintén többel lettek megáldva. Szöszke társunk válasza elgondolkodtatott, kíváncsi lettem volna, mégis miket hozna helyre a múltjában és kiket mentene meg... Végül csak felemeltem a poharam. - Touché. Tökéletes válasz, mindkettő. - De azért teleportálni akkor is tök menő lenne! Legurítottam a következő kört is, ezúttal azonban nem volt elég pofákat vágnom a kesernyés ízvilágra, a pultban is meg kellett magam előtt kapaszkodnom. Kis híján Reg ölébe borultam, szerencsére azonban sikerült függőlegesben tartanom magam. Kezdett sok lenni az alkohol, viszont még úgy éreztem, viszonylag ura vagyok legalább a gondolataimnak.
- Még egy szavazat a démonok javára! - rikkantottam szokatlan vidámsággal ahhoz képest, hogy egy teljes faj eltörlése volt a téma. - A többiek valahogy... Tudjátok... Ártatlanabbak. - kerestem a megfelelő szót. - Nem eredendően gonosz egy vámpír, vagy egy boszorkány. De démon? Jót még egyet sem láttam. - A jó démon gondolata valahogy elborzasztott, fintorogva csóváltam meg a fejem, jelezve, mennyire képtelenségnek tartom, hogy ilyesmi előfordulhasson. Isaac kérdése mélyen érintett, attól féltem, túl komoly az alkoholtól ázott lelkemnek, de azért megpróbáltam beleélni magam. Elképzeltem az öcsémet Denverrel szemben és máris átéreztem a kérdés valódi súlyát.
- Uhh, itt nincs jó döntés... - Csak rossz és még rosszabb. Azon töprengtem, képes lennék-e feláldozni Shawnt, még ha tudnám is, hogy ő is ezt akarja a többiek érdekében. - A várost. - böktem ki végül, a poharam száján körözve az ujjam hegyével. - Mármint nyilván a szeretett személyt akarnám, de ilyenkor a kötelesség erősebb. Képtelen lennék hagyni, hogy több tucat ártatlan odavesszen az önzőségem miatt. Úgy érzem, a szerettem is megutálna, ha őt választanám. - Ám fogalmam sem volt, hogyan tudnék utána együtt élni az elvesztésével. Remélhetőleg ezt sosem kell majd kitalálnom és az öcsémnek hosszú, egészséges élete lesz.
- Te engem választanál, ugye? - bújtam oda Reg karjához kajánul vigyorogva. Csak cukkoltam, egyáltalán nem hittem, hogy én lennék a legfontosabb az életében. Cicásan a vállára vackoltam, odahajtottam a fejem és csak pihentem. Az alkohol kezdett komolyan beütni, a saját székemről félig már le is csúsztam, Regen lógtam helyette, míg válaszolt Isaac kérdésére, és onnan emeltem fel a poharamat is, hogy koccintsunk. Az italból pár csepp félrement és legördült az államon, a kézfejemmel lopva letöröltem, miközben gyengéden köhögtem a torkomat maró alkohol gőzétől. Szivacsosnak éreztem a fejem és könnyűnek, mintha lebegnék.
- Oké, az én kérdésem... - Egy pillanatra elhallgattam, aztán nevetni kezdtem, csak úgy. Kitoltam magam alól a székemet, kissé megbotlottam ugyan, de Regbe kapaszkodva fel tudtam állni. A két férfi közé léptem és karon, kézen fogtam mindkettőt attól függően, hirtelen hol tudtam megragadni őket. - Most akkor táncolunk, vagy mi van? Ne legyetek csajok! - Makacsul húzni kezdtem mindkettőt, egy képzeletbeli zene ütemére pattogva közben. A fejem, a hajam ráztam a ritmusra és a fenekemet dobáltam.

ázzunk~

@

Nem örültem, hogy visszakérdezett – hiszen nehéz volt úgy válaszolnom, hogy azzal ne áruljak el magamból többet, mint amit már eddig is tudtak, vagy ne bántsak meg senkit vele. Egy ideig hallgattam is, majd aprót rándítottam a vállamon.
- Ez bonyolult… - Ennyivel le akartam zárni a dolgot, de látva az aggódó tekintetét, nagyot nyeltem. - …nem köt össze minket vér. Ezért fura a család megnevezés, legalábbis nekem – Magyaráztam meg végül amennyire tudtam és reméltem, ebben semmi sértő nem lesz. Félrepillantottam néhány hosszabb momentumra és csak akkor néztem vissza, mikor Blair is kommentált. Igaza volt. Sőt, tulajdonképpen… nem is találkoztam még normális családdal.
S mindezek ellenére, hogy úgy éreztem, a család szó erős kifejezés, mégis kimondtam, hogy kedvelem őket. Ez nem volt hazugság, ellenben nem akartam, hogy ilyen érzések kialakuljanak bennem. Sőt… valójában Blackwellt jobban kedveltem, mint szabadott volna. De ezt még talán magammal sem tisztáztam le igazán.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, mikor kiejtettem a vetkőzésre vonatkozó szavakat. Tényleg nem tudom. De abban biztos voltam, hogy hiba volt. Ráfogtam viszont az italra; hiszen másra nehéz lett volna. A visszakérdezésre, ami már-már kacérkodás volt a részéről, megráztam gyengén a fejem.
- Sehogy, ez csak… kicsúszott a számon – Szabadkoztam, miközben a szék háttámlájára terítettem a kabátomat.
Nehéz lett volna nem észrevenni a nő tekintetét, ami úgy elidőzött rajtam. És igen, ha én nem viszonzom a pillantását, nem is tudnám, hogy annyira nézett. Lebuktam. Az egész helyzetben talán Blairt sajnáltam a legjobban. Úgy éreztem, fogalma sincs, hogy mi zajlik le köztünk a nővel. Én sem tudtam.
- Ez még mindig jobb, mintha felelsz vagy mersz-t játszanánk – Jegyeztem meg halkan, bár megjegyzem, sosem játszottam ilyesmit gyerekkoromban. Vagy talán néhányszor Amyvel, gyerekként, de… nem is akartam visszaidézni ilyesmit.
Az első kérdés nem volt túl bonyolult, bár túl kreatív sem. Ingattam a fejemet kicsit, a poharamat figyelve, amit végül meg is fogtam, de még nem ittam. Blair válaszára szusszanva elmosolyodtam.
- Pedig néha jól jön a plusz erő, nem? – Kérdeztem vissza, de nem vártam rá konkrét választ. – Én… - Sok ötletem volt tulajdonképpen, pont ezért volt nehéz dönteni és mégsem. - …ha lehetséges volt az időutazás, én azt a képességet akarnám magamnak. Mindent meg tudnék vele oldani. Mindenkit meg tudnék menteni, mert vissza tudnék menni az időben… ha néhány percről van szó, akkor is – Vállat vontam. Ez tűnt a leglogikusabbnak, habár a teleportálás sem volt rossz, amit Blackwell mondott.
Ezután koccintottunk és kiittam a poharam tartalmát. Nem tagadtam, kezdtem feloldódni az alkohol hatására. Blair kérdésére felvontam a szemöldökömet.
- Talán a démonok. Ők okozzák mostanság a legtöbb gondot, bár talán mi is épp miattuk létezünk… magam sem tudom – Elgondolkodtató volt. Elvégre tényleg akkor alakult meg a Testvériség, amikor a démonok a Földre özönlöttek, nem?
Mivel gyaníthatóan én következtem a kérdés feltevésben, így kicsit gondolkodnom kellett rajta. Aztán ahogy elpillantottam a nő felé, eszembe jutott valami.
- Az én kérdésem… - Félrenéztem, majd ha volt még újabb körünk, akkor a teli poharat húztam magamhoz. - …tegyük fel, hogy van valaki, aki mindennél fontosabb nektek. De a világ, vagy szűkítsük le a városra… bajban van. Vagy a várost, vagy azt a fontos személyt védhetitek, menthetitek meg. Kit választanátok? – Talán túlságosan erős kérdés, de kíváncsi voltam, hogy mit tartanak fontosnak. A kötelességet, amire tulajdonképpen „felesküdtünk”, mikor a Testvériség tagjai, vezetői lettünk, vagy pedig a saját érzéseiket helyezik előtérbe.

Néhány másodperc alatt rengeteg emlékkép átfutott az agyamon a család szó hallatán, majd egy grimaszt vágva szóban is megfogalmaztam a véleményem. Igaz, a nő nem engem kérdezett.
- Szerintem semmi furcsa nincs ebben. A vér szerinti családok sem mindig normálisak, sőt. - Csupán ennyit mondtam, egyáltalán nem állt szándékomban jobban belemenni a témába, vagy egyáltalán jobban kifejteni a véleményem akkor sem, ha kérdezték. Ez is csak kicsúszott a számon, rögtön utána el is fordultam tőlük, egy teljesen véletlenszerű pontot bámulva az egyik falon.
Őszintén nem értettem, miért kedvel engem... Larát még értettem, őt nehéz volt nem kedvelni, még én is így éreztem vele kapcsolatban, ami nagy szó volt. Ellenben saját magamról nem tudtam hasonlóan vélekedni, nem igazán láttam semmit magamban, ami kedvelhető lett volna. Nem is feleltem semmit, csak felvontam a szemöldököm, majd megemeltem a poharam egy halvány mosoly kíséretében, ez amolyan hasonlóan érzek mozdulat volt. Hangosan nem tudtam volna kimondani, mert azzal szembeköptem volna az elveimet, hiszen elvileg senkihez sem akartam közel kerülni. Kezdett dőlni a kártyaváram.
A buli szó hallatán valahogy elment a kedvem az egész estétől. Én nem az a fajta voltam, az ivászaton kívül nem hódoltam hasonló élvezeteknek, a buli szótól így a lehető legtávolabb voltam.
Kapkodtam a tekintetem kettejük között, nem is tudom miért, de még mindig furcsának találtam őket. Minta történt volna valami kettejük között, amiről én nem tudok. Ezt a gondolatot inkább el is űztem jó messzire, nem az én dolgom volt, amúgy sem szerettem beleártani magam mások ügyeibe.
Most valahogy rajtam volt a némaság sora, nem igazán tudtam hozzászólni a dolgokhoz, kezdtem eléggé magamba fordulni. Aztán Blackwell egyszer csak felvetett egy furcsa ötletet, ami valahogy még a táncnál is rémesebben hangzott. Mindenféle szörnyű gondolataim támadtak, miféle kérdésekkel bombáznak majd engem, de aztán a kérdés végül kicsit megnyugtatott, a búskomor, már-már rémült arckifejezésem hirtelen el is tűnt.
- Tudom, nagyon bénán fog hangzani, de én semmivel. - vontam vállat. - Annyira talán ismertek, hogy tudjátok, így sem használom ki a mágiám annyira, amennyire lehetne. Én a harc híve vagyok. - újabb vállvonás, nem tudtam erre mást felelni. Tényleg így gondoltam, én varázserő nélkül is meglettem volna, sokszor úgy éreztem, az inkább csak hátráltat. Egy dologra vágytam volna, azt viszont hangosan nem mondtam volna ki. Ha tényleg lehetne egy plusz képességet választani... eltörölném az érzéseimet. Inkább a férfire pillantottam, megvárva az ő válaszát is, hátha elő tud rukkolni valami izgalmasabbal, mint én.
Az ital legurítása után gondolkodnom kellett, mégis milyen kérdést tehetnék fel, ami érdekes, nem túl tolakodó, főleg olyan kérdést akartam feltenni, ami kielégíti Larissa elvárásait.
- Nem is tudom... maradok a választós kérdésnél. - döntöttem végül bizonytalanul. - Ha választhatnátok... melyik természetfeletti fajt törölnétek el a föld színéről? - Talán unalmas kérdés volt, ráadásul ugyanúgy a vadász témához tartozik, jobb ötletem mégsem volt. Nem voltam túl jó az ilyesmiben.

words: 467 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit

Csak elismerőn mosolyogtam Reg megjegyzésén, nem akartam figyelmeztetni rá, hogy addig örüljön, míg a mindenkitszeretek szinten toporgok, lesz ez még ugyanis kötekedős és sírós is a bevitt alkoholmennyiség növelésével párhuzamosan. Ez a szint a legbarátibb, erre idővel mindketten rájönnek majd. Ahogy pedig visszakérdezett, miért tartom régimódinak az öltözködését, csak mindentudó pillantással feleltem, jelezve, nagyon is sejtenie kell, mire gondolok - ha pedig mégsem, tekintetem sajnálkozóvá vált és inkább mosolyogva eltereltem a témát, mert jobb is, ha nem tudja.
- Miért tartod furának? - Kissé előrébb hajoltam a pulton, hogy rendesen rálássak Isaacre. Aggódva összevontam a szemöldököm, de úgy tűnt, nem sértésnek szánta, így nem is vettem egyelőre magamra, ellenben érdekelt, mi baja a koncepcióval - leszámítva, hogy nem kötött minket össze a vér, nem együtt nőttünk fel és nem is ismertük egymást annyira, hogy családként hivatkozzunk magunkra.
- Tudom és vállalom - Csak azért fogadtam mosolyogva a bókot, mert tudtam, hogy annyira kegyetlen úgysem lehetek, mint Hazel. Legalábbis reméltem, hogy a fiúk fejében valamivel barátságosabb kép alakult ki rólam. Isaac vallomása arról, hogy mindkettőnket kedvelt, megmosolyogtatott. Mint gyerek a játéknak, úgy örültem neki, egészen felderült az arcom és sikerült teljesen feloldódnom. A csillagok sem értek volna többet a szavainál, ha lehozta volna őket elém az égről. Még Regre is rámosolyogtam megerősítést kérve azt illetően, hogy ugye, hogy mennyire cuki Isaac és ugye, hogy mindenkinél jobban megérdemli azt az ölelést?!
- Nem táncversenyre hívlak titeket, csak kicsit bulizni. - Habár úgy éreztem, ez számukra ismeretlen fogalom. Őszintén szólva egyiküket sem hibáztattam érte, az életvitelünk ugyanis minden volt, csak bulis nem.
Egyszerre kaptam két teljesen ellentétes reakciót a vetkőzésre, pedig még nem is volt túl sok erotikus felhangja, sőt, inkább anyukás módon próbáltam letessékelni róluk a kabátot, hogy ne melegedjen rájuk. Nem is tudtam, melyikükre nézzek meglepettebben, a prűd szűzként takarózó Regre, vagy a lassan flörtölősbe váltó Isaacre.
- Igen? Hogy szeretnéd? - Igen, visszaflörtöltem. - Még te is meggondolhatod magad. - tettem hozzá Regnek, mielőtt koccintottunk volna. Felhajtottam az italomat, egy szuszra mondjuk nem ment, csak kettőre, majd fintorogva visszaengedtem az üres poharat a pultra. A fejemet csóváltam, de az ízvilág egy fokkal sem lett jobb attól, hogy méltatlankodtam.
- Ó, addig még pár kör le fog csúszni. Ráérünk. - nyugtattam meg Isaacet, és egy kicsit lehet, hogy elidőzött rajta a pillantásom, mielőtt elvettem volna róla. Hűha, igazam volt, tényleg meleg lett!
- Játsszuk azt, hogy mindegyik körben valamelyikünk feltesz egy kérdést. Mielőtt megint megvádoltok, nem kötelező rá válaszolni. - Persze az eredeti játékban aki nem akar válaszolni, az büntetést kap, de úgy éreztem, még egy apró törekvés a hangulat feldobása felé, és ezek ketten tényleg hazamennek. Nem jó náluk semmit sem erőltetni, meg hát nem is volt értelme, ha nem élvezik. Pedig milyen jót lehetne hármasban üvegezni... Hát még ötösben!
- Például az első kérdésem, hogy ha választhatnátok, milyen szupererővel spékelnétek meg a mágiánkat. Szerintem a teleportálás vagy a gondolatolvasás menő lenne. - Töprengve ingattam a fejem és kíváncsian sandítottam feléjük, hogy ők mit gondolnak. Ha válaszoltak, azután, ha nem, akkor abba beletörődve fogtam kézbe az újabb kört és emeltem azt is koccintásra.
- Fenékig! - Olyan volt, mintha minden egyes lenyelt korttyal fölfelé szállt volna a fejembe az ital. Nem panaszkodtam, de azért a fintort nehéz volt leplezni. - Te kérdezel. - csaptam karon Reget, barátian.

ázzunk~

@

Biszexuális, huh? Nem csak a nők lehetnek azok. Mármint, nem mintha én az lennék. Vagyis nem hiszem. Oké, Isaac, koncentrálj már! Nehéz volt számomra ez az egész; az összeszokott párosukhoz csapódtam és nem tudtam, miért. Bár az is igaz, hogy nem volt sok választásom.
Ahogy a nő Blair karját érintette, elgondolkodtam egy pillanatra és kezdtem tényleg azt hinni, hogy talán ők… de aztán még jobban belegondoltam és rájöttem, hogy ők tényleg csak barátok. Főleg, ha ennyi év alatt nem alakult ki köztük semmi komolyabb, akkor biztos, hogy… mármint, miért érdekel engem, mi van velük? Ha akarnak, együtt lehetnek, nem igaz? Én úgyis elutasítottam a nőt. Megvolt az oka, nyomós oka, de megtettem, ezáltal vállalva azt is, hogy más karjaiban köt ki. Olyanéban, aki megérdemli. Blair megérdemelte volna, hogy boldog legyen vele. Mármint ők ketten… együtt. Oké, azt hiszem, az első pohár is már túlságosan hatott. Megtette a hatását. De ahogy hallottam, nem csak nálam ért célt, hanem Blackwellnél is.
- Még mindig fura ez a „család” megfogalmazás – Jegyeztem meg, de ezúttal nem kötözködés gyanánt, csak számomra tényleg érdekes volt, hogy így tekint a testvériségre. Blackwellel felejtettem a tekintetem, majd figyeltem és hallgattam a köztük lezajló párbeszédet, továbbá… ezúttal azt is láttam, hogy Blair érintette meg a nőt. Istenem… mintha direkt figyelném. Pedig nem. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a férfi szavaira felvontam a szemöldökömet. Várjunk, miről is beszélt?
- Én amúgy sem beszélek sokat, szóval… - Reméltem, hogy időközben nem tett fel kérdést nekem. Egek. Koncentráció, Isaac.
A nőre figyeltem és felemeltem védekezőn a kezeimet, ezúttal már egy halvány mosoly kíséretében.
- Pártatlan maradok, mindkettőtöket kedvellek – Nem igazán gondoltam át a szavaimat és ez utólag esett le. Nem mintha újdonságot mondtam volna, de szóban most először mondtam ki hasonlót.
A tánc nem tudás pedig egy tény volt, de örültem, hogy nem egyedül fogok bolondot csinálni magamból a táncparketten, ha odáig fajulnak a dolgok.
- Akkor a vesztesek nyugalmával kezdjünk inkább hozzá, én azt mondom – Vontam vállat Blair szavaira, majd elpillantottam a nő felé is. Szóval, ha sokat iszik, ölelgetni fog másokat? Rajta felejtettem a pillantásomat néhány másodpercig, majd megköszörültem a torkomat. – Blackwell, én két ballábas vagyok, velem kár próbálkoznod – Halvány mosolyt küldtem felé, majd félrenéztem. Még mindig feszengtem kicsit a múltkor történtek miatt, de ez nem volt csoda. Inkább rendeltem is magunknak néhány kör whiskyt, hogy némileg feloldódjak.
- Akár te is vetkőztethetsz… minket – Tettem hozzá sietve, majd megköszörültem a torkomat és inkább az italba temetkeztem. Egyből lehúztam az első whiskyt, miután koccintottunk, majd az újabbért nyúltam, de aztán nem fogtam meg, hanem inkább kibújtam a kabátomból, mielőtt Blackwell komolyan venné az előbbi kijelentésemet. Nem, nem kellett, hogy kínos helyzetbe hozzam magunkat…
- Apropó, nem úgy volt, hogy átmegyünk máshova? Te meg azt kéred, vetkőzzünk… - A nőt fürkésztem kíváncsian. Hisz úgy volt, itt nem tudunk nagyon táncolni, ha… arra kerül a sor. Bár reméltem, hogy nem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni magamat táncolni.

- Hát, ha valaki miattam lesz az... - mosolyodtam el a fejemet ingatva, ezzel is jelezve, mennyire hihetetlennek tartom ezt. Eléggé kételkedtem ebben, a legtöbb nőt totálisan elijesztem a viselkedésemmel, főleg akkor, ha nagyon nincs kedvem hozzájuk. Elég volt rám nézni ehhez, szóval én biztos senkit nem taszítok a másik oldalra, ahhoz előbb talán csalódniuk kellene bennem, ameddig el se jut senki.
Blackwell érintése teljesen szokványos volt, megszoktam már tőle, pedig másra egészen biztos rászólnék, neki még ezt is szabadott. amúgy sem lett volna tanácsos ellentmondani neki. Lestrange felé sandítottam, nem igazán tudtam, miért érdekelt a reakciója, ő és Blackwell nagyon furcsák voltak. Azt nem mondanám, hogy túlzottan érdekelt, miért, viszont zavart a feszültség.
- Ahogy hallom, te már eleget ittál. Legalábbis "mindenkitszeretek"-re ittad magad. - nevettem jóízűen, ez nagyon is a nőre jellemző. Nem kell neki sok pia, s máris a szokásosnál is kedvesebb, már-már érzelgős. Tulajdonképpen ezt kedveltem benne, pedig nem nagyon toleráltam a hasonló viselkedést, a távolságtartásnak nem éppen kedvezett.
- Hé, várj, ezt hogy érted? - érintettem meg a karját, ahogy hozzá beszéltem. Én, régimódian?! Megdöbbenten meredtem rá, tényleg nem értettem, mire gondolt, aztán inkább legyintettem egyet. Jobb, ha nem is tudom.
- Nem is tudom, érdekes hatással van rád a whisky. Látod, már verekszel is. Ezek után ne várd, hogy Lestrange beszédesebb lesz, meg sem mer majd szólalni. - morogtam szemforgatva, bár valójában egész jó kedvem volt, ahhoz képest, mennyire nem akartam eljönni.
- Kösz, Lestrange, én sem tudok. Szóval jobb, ha megembereljük magunkat, különben Lara mindenkit ölelgetni fog. - Utaltam itt arra, hogy ha sokat iszik ez a nőszemély, átmegy hátborzongatóan cukiba, aztán rángathatjuk haza, mielőtt még végigölelgeti a klubot, ahová vinni akar minket. A gondolattól, hogy egy bulisabb helyre menjünk, még a hideg is kirázott, de nem akartam én lenni a buligyilkos. Pedig egészen biztosan jobban jártam volna, ha elviszem a rosszfiú szerepet, mint a tánccal, ha esetleg kikapnánk. De legalább Lestrange arcán végre megjelent egy mosoly, ami után már nem éreztem magam olyan pokolian, talán... tényleg ránk fért egy kis kikapcsolódás.
- Kegyetlen nőszemély vagy te, tudod? - lehunytam a szemem egy pillanatra, mint akin kibírhatatlan fáradtság lett úrrá, de csak belegondoltam, mi vá ránk ma este. - Lestrange, szerintem te nem tudod, mire vállalkoztál. - fordultam hozzá, miután leadta a rendelést, aztán szinte azonnal fordultam is vissza az emlegetett nőszemélyhez.
- Na persze, vetkőzésről nem volt szó! - húztam össze magamon a bőrkabátot összevont szemöldökkel. Én is kezdtem feloldódni, vagy legalábbis próbáltam viccel elütni a kezdetleges feszültséget, aminek az okát jobb volt nem tudni.
Megemeltem a poharamat, hogy koccinthassunk mindhárman, bár nem éreztem magam annyira boldognak, sem vidámnak, hogy az ünneplésre adna okot. Larissa viszont nagyon próbálkozott, szeretett volna egy kis időt eltölteni velünk, bele is élte magát a dologba. Csak miatta nem léptem le, pedig tényleg megfordult a fejemben. Próbáltam meggyőzni magam, hogy kell ez nekünk, jót fog tenni, de egyik pillanatról a másikra változott a véleményem.
- A ma estére... - motyogtam én is, kevésbé lelkesen, de a nő kedvéért egy mosolyt erőltettem az arcomra.

words: 506 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit

Csak a szemem forgattam rajtuk és annyit motyogtam az orrom alatt: - És a férfiak csodálkoznak, miért lesz a legtöbb nő biszexuális... - Habár Reagan tudhatta, hogy csak túlzok, és ha nem szerettem volna őket, nem lógtam volna velük itt és most. Így a kérdésére is bármiféle duzzogás vagy neheztelés nélkül, mosolyogva válaszoltam már, még a pult felett is átnyúltam, hogy megdögönyözzem kicsit Reg karját, röviden, mert Isaac előtt valahogy furának tűnt. Mármint nem az én szemszögemből, hanem arra gondoltam, az övéből hathat annak, és nem akartam, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le. Dacára az iménti, szópárbajnak is beillő ide-oda szurkálásnak, tényleg nem éreztem semmi többet Reg iránt, mint illendő volna. Szemben Isaac-kel...
- Nem hiba. Egy jó lehetőség, hogy a családom tagjaival legyek, akiket amúgy is szeretek. - Uhh, leért az a bizonyos welcome drink, máris kezdtem érzelgősködni. Nem mintha józanul nehezemre esett volna, de az alkohol még inkább feloldotta a már eleve oldott gátlásaimat. A karsimogatás következő fázisa az ölelgetés volt, jól tudtam magamról, ahogyan azt is, hogy Isaac sem ült elég messzire ahhoz, hogy ezt megússza.
- Higgy a megérzéseimben! - Isaacre mosolyogtam a visszakérdezése hallatán, meglepett, mennyire ösztönösen és könnyen ment. Amint felhagytam a duzzogással és azzal, hogy feleslegesen generáljam a feszültséget, máris sikerült ellazulnom - még mellette is. Aztán Reg ledobta a Larissa-bombát, és a rosszkedvemnek máris vége lett.
- Ki tudja, talán végre beláttad, mennyire régimódian öltözködsz! - Riposztom ellenére képtelen voltam levakarni magamról a jóllakott óvodás vigyorát, mert végre, végre, végre valahára ismét hallhattam a keresztnevem valaki szájából! Mikor máskor kéne ivóversenyt rendezni, ha nem ennek örömére?
- Most miért? Eddig az volt a bajod, miért nem iszunk whiskyt! Most meg az, hogy túl sokat iszunk? Ne már, Isaac, legalább te állj mellém! - kérleltem a túloldalon ücsörgőt. "Blackwell az anyád kínját!" felkiáltással Regtől meg visszavettem a karsimit és inkább jól vállba sóztam. Kellett neki itt elrontania a Larissázást, seperc alatt hozzászoktatott a jóhoz vele.
Végül csak beadták a derekukat, mire megkönnyebbülten felnevettem. Kezdtem úgy érezni, mégsem lesz akkora katasztrófa ez az este, sőt, talán még az eredeti célját is megszolgálja és sikerül kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz.
- Nem is kell tudnod, majd megtanítalak mindkettőtöket. Annál jobb! - mosolyogtam Isaacre, és mivel magára vállalta a rendelést, addig az üres poharammal kezdtem el játszani, köröztem rajta a mutatóujjammal.
- Ne félj, hagyok nektek egy kis előnyt. Nem akarom, hogy már az elején csorba essen a büszkeségeden. - magyaráztam Regnek, míg Isaac rendelt, majd hozzátettem úgy, hogy ő is hallhassa: - Egyébként én a helyetekben elkezdenék vetkőzni. Nem mentek sehova még egy darabig, és hamarosan elég meleg lesz. - Ha már az időjárásnál tartottunk, még én sem vettem le a dzsekimet, úgyhogy ki is bújtam belőle azzal a lendülettel és az ölembe terítettem. Amint kijöttek az italok, rögtön koccintásra emeltem a poharamat.
- A ma estére! És ugyanitt: első kör indul!
Amit aztán ki számolja már, mennyi követett...

ázzunk~

@

Blair ötlete, majd Blackwell lefagyása és a reakciója. Az ördögbe. Hiba volna, huh? Keserűen elmosolyodtam és nyugtáztam magamban a dolgot. Igen, szarul esett, holott én voltam az, aki a csókra azt mondta, hiba és… de ez sokkal bonyolultabb volt annál, mint látszott. Én csak magam miatt mondtam azt, amit. Fontos volt nekem ez a nő, fontosabb, mint szerettem volna és azok a gyönyörű, mogyoróbarna szemek… de nem tehettem meg vele, hogy közelebb engedem magamhoz. Miatta. Nem én kellek neki, nem én vagyok az, aki hozzávaló. Sőt.
- Hallottad a kisasszonyt, Blair. Hiba volna. – Közöltem, mielőtt megfogtam volna a poharat és ahogyan ők, úgy én magam is lehúztam. Blair szavaira, vagyis kérdésére viszont felnevettem halkan. Végül is, ha jobban megnézzük, de, ez is hiba. Mármint ha valaki megnézett volna minket kívülről, vagy megkérdezzük a csapost, mi a véleménye a kis csapatunkról, biztos nem azt mondaná, hogy klassz, összeszokott, jó társaságot lát hármunkban. S igaza is lett volna. Főleg miattam. Én lógtam ki innen a leginkább.
Örültem annak, hogy más vizekre eveztünk, de ettől még a gondolataim a nő körül forogtak. A babakék esernyőcske említésére meglepve pillantottam el felé. Pislogtam néhányat.
- Gondolod? – Kérdeztem vissza, ösztönszerűen, majd megráztam gyengén a fejemet. Kissé furán jött ki ez a… ez az egész, azok után, ami az imént lezajlott. Nem cukkolásnak gondoltam a részéről, hanem… nos, nem tudom minek, de nem vettem sértésnek vagy ilyesmi. Amikor Blair a nevén nevezte a lányt, elmosolyodtam és így néztem el Blackwell felé. Tudtam én magam is, mennyire zavarja, hogy nem hívom a nevén, de számomra ez is a távolságot jelentette. Blairt sem hívtam még soha Reagannak. Nagy eséllyel el sem fogunk jutni oda, hogy ez megtörténhessen. Bármennyire is nyíltunk meg egymásnak aznap az edzőteremben, azóta nem történt még csak hasonló sem, ahogyan valójában beszélgetni se beszélgettünk azóta nagyon. Pillanatnyi dolog volt csupán, amit én szépen tovább akartam gondolni, de kezdtem belátni, hogy ez hiba volt.
A nő ötletére felvontam a szemöldökömet. Nem igazán tetszett, de nem akartam ennél is jobban elrontani a partit, mint amennyire a jelenlétem eleve rombolta. Ahogy viszont őket figyeltem, Blairt és Blackwellt, egyre inkább éreztem, mennyire kívülálló vagyok. Érezhető volt rajtuk, hogy már évek óta egymás mellett vannak. Oldottak voltak, nem feszengtek egymás miatt, hanem egyszerűen csak… jól érezték magukat. Töprengve fogtam a poharamat, majd pillantottam rá, de Blair hangja végül csak elért hozzám. Oh, ne hagyjam cserben? Ránéztem, majd Blackwellre és némi töprengés után sóhajtottam.
- Azt azért leszögezném, hogy nem tudok táncolni. Tehát, ha mi veszítünk, Blair… nem vállalok felelősséget a tetteimért – Mosolyodtam el végre, bár magam sem tudom, hogy ez erőltetett volt-e vagy sem. Azt hiszem, nem. Az alkohol azért kezdett segíteni az amúgy feszült természetemen, de koránt sem volt még elég ez a mennyiség ahhoz, hogy önfeledtté váljak.
- Na, akkor jöhet az újabb whisky, illetve, rendelhetünk azonnal több kört is. – Javasoltam, majd el is pillantottam a drága felszolgálónk felé és magunkhoz intettem, hogy ezúttal én adjam le a rendelést.

Let's have fun... or something...

Egyre zavaróbb volt a kettejük viselkedése. Jó voltam az ilyesmiben, nem csak a képességemnek köszönhetően, így pontosan tudtam, valami nem stimmel. Ehhez nem kellett zseninek lennem, sőt, az érzéseket sem kellett túlzottan ismernem. Csak tudtam. Azt viszont nem, mi bajuk, rákérdezni pedig nem akartam, ó, azt semmiképp! Nem akartam sem a magánéletükben vájkálni, sem részt venni ebben a drámában. Helyette csak ráemeltem a pillantásom a nőre, és egy amolyan „épp ez volt a célom” kifejezés ült az arcomon.
- Különben nem értem, miért veszed sértésnek. Lestrange sem veszi annak, ugye, cimbora? - pillantottam rá is, bár pontosan tudtam, mi lesz erre a mi kis buzgó tündérkénk válasza. Ő nem Isaac, vagy ő más, mint a többiek. Talán így is volt, de igazából őt sem engedtem közel magamhoz, mint amennyire ő azt hitte. Nem engedhettem, nem tehettem kivételt.
A férfi szavaira viszont inkább nem reagáltam, a mosolya nem tűnt túl őszintének, de hogy azért, mert itt kellett lennie, vagy más miatt, azt nehéz lett volna eldönteni. Amiatt én sem voltam túl boldog.
- Nem is bántom. Felőlem ihat mindenféle koktélcsodát. Mindenki azt iszik, amit akar. Vagy épp azt csinál, nem? - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállam. Zavart a helyzet, a furcsa feszültségtől, ami a teremben izzott, én magam is feszült lettem, s már annyira sem akartam itt lenni, mint korábban.
- Mert együtt iszogatni két szűkszavú, fotoszintetizáló férfivel nem hiba? - felvont szemöldökkel nevettem fel, de épp olyan erőtlen volt ez a nevetés, mint Lestrange mosolya. Vagy a lelkesedésünk, ami kb. egy döglött haléval egyenlő.
- Mégis mi a kénköves pokolért kérdeznék ilyet, drága Larissa? - emeltem ki a nevet, mintegy jutalomként, amiért elviseli ezt a nem túl kedves személyiségemet. Tulajdonképpen nem is értettem, miért kedvel engem, vagy miért engedett ennyire közel magához. Már-már testvéri volt a kapcsolatunk, még ha én nagyon távolságtartó is voltam. Valahogy kötődtünk egymáshoz, és Lestrange-gel is volt egyfajta fura baráti viszonyunk.
Ahogy kiejtette az ötlet szót, felhorkantam. Na ne. Már csak ez hiányzott nekünk! Felsóhajtottam, majd gyanakodva néztem rá, kicsit tartva mindattól, amit mondani készült.
- Te tényleg el akarsz üldözni engem? - meredtem rá hunyorítva. - Mert nagyon is jó úton haladsz. Blackwell. - tettem hozzá kegyetlenül, arcomon viszont egy lágy mosoly ült. Olyan lehettem ezzel az ábrázattal, mint egy pszichopata, aki próbálja eladni magát a kedves figura szerepben.
- Lestrange, nem hagyhatsz cserben. Különben fogom a kabátom, ami... oké, történetesen rajtam van, de vegyük ezt képletesen. Szóval fogom a kabátom, és már itt sem vagyok! - morogtam az orrom alatt, s hitetlenkedve ingattam a fejem. Ez a nő néha kikészített. Lestrange pedig tényleg olyan volt, mint akit fejbe suhintottak, pedig én sem voltam épp egy életvidám fickó.

words: 447 ❖ - ❖ note: :hmphm:  ❖ kredit