"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Ha ez valamennyire megnyugtat, akkor ez az egyetlen virág, amit igazából a rózsán és ibolyán kívül be tudok azonosítani ezt is csak azért, mert ehhez kapcsolódik a nevem. - Nem feltétlen pasis dolog az, hogy valakit ez egyáltalán nem érdekli. Engem sem hat meg különösebben sosem voltam az a virágos típus. Mondjuk így legalább sokkal egyszerűbb engem új dolgokról informálni és levenni a lábamról, mert azért valamilyen szinten érdekel minden, ami újdonság, - mint bárki mást - de valahogy nem féltetlen tudok mindennel egyszerre foglalkozni. - Azért egy picit talán mégis. - Nem olyan nagy öröm, de azért nem mindennap mondhatom el magamról, hogy egy olyan hírességet taroltam le darts-ban, mint amilyen ő is. Szóval azért egy kicsit megveregetném a vállamat. - Hát látod.. Milyen jó fej vagyok, hogy egy tökéletes lehetőséget ajánlok fel arra, hogy kölcsönösen szórakozzunk egy kicsit. Nem mindennapi ajánlat kérem most telefonáljon mert fél óra múlva már a dupláját kell fizetni. - Mondom a kelleténél lelkesebben, ahogyan a tévében is a megszokott reklámokat nyomatják. Most féláron, sőt még kettőt is adunk, a harmadikat meg maga után vágjuk, mert annyira szar, hogy senki nem viszi, de kapásból neked kelleni fog az a három hidd el. Az első két dobásomig tartom magamat ahhoz, hogy nem akarom nagyon lenyomni, de a harmadikra már igazán odateszem magam egyrészt, mert a büszkeségem nem engedi, hogy mi van, ha megvezet másrészt pedig a biztatására akaratlanul is bizonyítani akartam. - El tudom képzelni, hogy mennyire be lehet telve egy olyan hírességnek a naptára, mint neked. Gondolom, akkor most örülsz, hogy fellélegezhetsz. De meddig? Már, ha nem kérdezek túl sokat. - Nem akarok teljesen belemászni az életébe, de mindig is érdekelt, hogy mennyi ideig vehetnek igazán szabadságot a hírességek. Mert sokszor úgy tűnik, hogy nem dolgoznak közben meg titkos projektek ezrei sorakoznak fel előttük, amelyekre csak akkor derül fény, mikor már közel a megjelenés. - Azért ennyire messzire nem mennék, de határozottan tetszik az önbizalmad. - Most már én sem fogok kesztyűs kézzel bánni vele, mert azért tényleg csorbát ejtene a lelkemen, ha most tényleg elveszíteném ellene ezt az egészet.
Megmosolygom a lányt. Lazának és könnyednek tűnik, úgy értem, felszabadultnak. Elgondolkozok, majd hirtelen leesik, hogy a neve egy virág is. - Ó, látszik, hogy pasi vagyok… nem jutott eszembe a százszorszép – Nevetek a saját tudatlanságomon, majd újból felnevetek röviden a szavaira. - Az ilyen győzelem talán nem is számít igazán annak, nem? Vagy számodra igen? – Töprengek hangosan, majd hallgatom azt, mit is kíván nyereményként behajtani rajtam. - Ez megvalósítható, bár a legtöbb lány egészen más dolgokat szeret kérni. Vagy minimum autogramot, vagy ingyen jegyeket egy-egy fellépésemre, vagy ilyesmi – Vállat vonok, de közben végig is gondolom a helyzetet. A legtöbben tényleg ezekért kezdenek velem ismerkedni. Nem akarnak engem ismerni, csak egy híresség közelébe férkőzni. Ez pedig kiábrándító. Mintha az ember maga nem is számítana. Odaadom neki a nyílvesszőket, majd félreállok és onnan kezdem figyelni a dobásait. Feltűnik valami, így felvonom az egyik szemöldökömet. - Nyugodtan beleadhatsz mindent. Ne kímélj, Daisy! – Mosolygok rá, talán vidámabban is a kelleténél. De komolyan gondolom. Nem kell féltenie a törékeny lelkemet, nem a vereségen múlik az, hogy játszom-e vele máskor is. Mondjuk ez függ attól is, mennyi ideig maradok a városban. Rubyért örömmel lehorgonyoznék ebben a kisvárosban. Elvégre anyám is itt él. A menedzserem viszont kinyírna érte nagy eséllyel. De legalább a riválisom fellélegezhetne. Oké, az utóbbit nem kéne hagynom. Megrázom a fejemet a gondolataimra, majd a kérdésre feleszmélek. Visszaveszem tőle a nyilakat, majd visszalépek a kijelölt vonalhoz és ekkor nyitom szóra a számat. - Kellett egy kis szünet. Már megzavarodtam a sok munkától, készüléstől, dalok írásától, a menedzseremtől… és édesanyámat is meg akartam látogatni, aki itt él – Elmosolyodok. – Mindig örömmel jövök haza hozzá, ha tehetem. Őszintén szólva ritkán van rá sajnos lehetőségem – Teszem hozzá szomorúbb éllel a hangomban. Jó lenne több időt vele tölteni, de az élet már csak ilyen. A gyerekek egyszer csak kirepülnek és a saját életüket kezdik élni. Én is. És valahogy mér nehéz összeegyeztetni a dolgokat úgy, mint régen. Ezúttal jobban koncentrálok, ügyesebben koordinálom a dobásaimat, így az egyik nyíllal végre normális pontszámot lövök. - Na végre! – Kissé diadalittasan mosolyodom el, a szemem sarkából Daisyre pillantva. – Látod? Nem kell kímélned. Még egy-két kör és belejövök, aztán a végén ellopom a díjadat – Nevetek jókedvűen, majd elkezdem összeszedni a nyilakat.
- Hmm.. Nem is tudom, hogy vágyom-e a kihívásra, vagy egyszerűen csak szeretnék magaménak tudni egy kis könnyű győzelmet.. - Megtaníthatnám, avagy felfrissíthetném az emlékezetét a játékkal kapcsolatosan, de az a helyzet, hogy túlságosan is szeretek győzni, de hát mégis ki nem? Sokkal jobban fel tudja dobni az embernek a lelkesedését és úgy az alaphangulatát, erről pedig azért most nem szívesen mondanék le. Most igazán jól jönne nekem egy kis kikapcsolódás, amelyet határozottan élvezhetek és egy ideig még fürödhetek is a győzelmemben. - Természetben gyakran fellelhető. - Most mondhatnám, hogy a nevemhez hűen a kedvenc virágom a százszorszép, de ezzel koránt sem mondanék igazat. Nem vagyok a virágos típus, úgyhogy nem is nagyon követem azt, hogy egyáltalán milyen fajta van, de tudom értékelni a százszorszépnek az egyszerűségét. Hiszen, habár mondhatni hétköznapi attól még a maga módján igazán szép. - Hát akkor máris feldobtad a napomat. - Persze talán kicsit jobban örülnék neki, ha hátrányból tudnék nyerni, vagy legalább lenne benne kihívás, viszont ettől függetlenül azért tudom értékelni a győzelmemet még akkor is, ha könnyen érkezik el hozzám a dobásait látva. - Hát, ha ilyen jó élményt tudsz nyújtani a számomra, akkor párszor összefuthatnánk, ahol végül mindig veszítenél, de talán idővel kihívást is jelentenél a számomra. Egy-egy győzelem ellened igazán feldobná a szürke hétköznapokat. - Ennek mondjuk az esélye elég csekély, mert biztos elég sűrűek a napjai és nem igazán ér rá arra, hogy olyanokkal foglalkozzon, mint én magam. A nyilakat elvéve tőle egy kicsit most azért gyengítettem a dobásaimon, mert azért mégsem szeretném szegényt annyira lealázni, hogy aztán örökre egy sebet ejtsek a lelkén és többet ne akarjon dartsozni senkivel sem, mert még a rémálmaiba is a velem történt játszma kergetné. - Amúgy mi sodort téged pont ebbe a kisvárosba? - Ha valahol nem számítottam arra, hogy valaha belefutok egy hírességbe, akkor határozottan az a hely határozottan Mystic Falls. A nyilakat összeszedve mellésétálok és odanyújtom felé.
Első ránézésre kedves lánynak tűnik, szimpatikus. Ezért is nem hadakozok a társasága ellen, meg amúgy is jólesne valakivel beszélgetni vagy csak úgy ellenni. Rámosolygok, majd bólintok neki. - Igen, ideje felelevenítenem a régi emlékeimet róla. Remélem, majd segítesz – Nevetek fel rövidek, majd ahogy megmondja, mit kér, leadom az ő rendelését is, meg a sajátomat. Azokkal térek vissza, miközben figyelem őt, meg a darts táblát és ezt az egészet. Tényleg ezer éve nem játszottam, biztos vagyok benne, hogy elbénázom, de reménykedem benne, hogy emiatt nem fog rám ferde szemmel nézni. Maximum ő nyeri a játszmát. Ez pedig csak neki lesz jó, ugye? - Daisy? Ritka név. Nagyon szép – Mosolygok, és komolyan is gondolom. Ha jobban belegondolok, eddigi életem során talán egy Daisy-t ismertem még gyerekkoromban. Hm. A felém nyújtott nyilakra nézek, majd mély levegőt véve átveszem. - Mondtam, hogy rég nem játszottam. A győzelmed nagyjából garantált, ahogyan az én vesztem is. De nem baj, mert ez csak játék, nem? – Nézek rá egy mosollyal, majd beállok a vonalhoz. Az egyik nyilat átveszem a szabad kezembe és célzok, majd határozott mozdulattal dobok. Ugyan beletalálok a táblába, de nem sok pontot kapok érte. Pech. A másik kettőt is sikerül bedobnom, de a pontszámaim a lányénak a közelében sincsenek. – Mit szeretnél, ha te nyersz? – A táblához sétálok, kihúzkodom a nyilakat, majd a lány felé fordulok érdeklődve. Végül is, miért ne dobhatnánk fel a játékot egy kis nyereménnyel is, nem? Még akkor is, ha nagyjából tényleg az ő győzelme a garantált. A kérdést feltéve a nyilakat is visszanyújtom neki, majd a poharamhoz lépve megfogom azt és kortyolok belőle. Némileg körbe is nézek aztán, de közel sem figyelnek minket annyian, mint legelső este, mikor idejöttem. Akkor még újnak számítottam a városban, mondhatni, most viszont már nem sok embert érdeklek. Igaz, pont ilyen okok miatt jöttem haza. Egy kicsit ki akartam szakadni a népszerűségi hálóból és embernek lenni, átlagos embernek. Jó érzés volt.
Elég kevés alkalommal mondhatja el az ember, hogy egy híresség csak úgy besétál annak a kocsmának az ajtaján, amelyben Ő is tartózkodik. Na, meg aztán nem is gondoltam, hogy pont én lennék az, aki leszólítja majd, mindenféle gond nélkül, hiszen elég sok kellemetlen helyzetbe tudom sodorni magam, ha az agyam egy percre is kikapcsol és szűrés nélkül mindent kimondat velem, aminek néha-néha már kellemetlenül rossz vége van. Utána pedig képes vagyok órákon keresztül ostorozni saját magamat, miközben úgy érzem, hogy belülről égek el szép, lassú tempóban. - Akkor jó.. Mert nem állt szándékomban. - Nagyon remélem, hogy nem csak udvariasságból mondja, hanem tényleg nem vagyok a terhére. Mármint nem vagyok az a típus, aki megsértődne azon, hogy most egyedül kíván inkább lenni, sokkal inkább önmagamat büntetném, hogy mégis miért voltam akkora idióta, hogy azt gondoltam, hogy egyáltalán szóba akarna állni velem úgy... bármikor. - Akkor azt hiszem pont eljött az ideje, hogy újra játssz egyet. - A lehető legbarátságosabb mosollyal nézek rá, miközben az egyensúlyomat az egyik lábamról a másikra helyezem. Idegességemben néha nem tudom, hogy mihez is kezdjek a testemmel s mivel a kezemben éppen nyilak vannak így kicsit bonyolult lenne azokat csűrni-csavarni. - Én csak egy kólát kérek. - Most, hogy úgymond egy híresség társaságába kerültem még kevesebb eséllyel szeretnék alkohol hatása alá kerülni. Persze egy jó társaság mindig jó hatással lehet arra, hogy kevesebbet merüljek el a saját fejemben kiszakadva a valóságból. Visszafordulva a darts tábla irányába a vonal mögött megállva várom, hogy csatlakozzon hozzám, miután megkapja az italokat. - Daisy. A nevem Daisy. - Mutatkoztam be röviden, majd miután megadta a kezdés lehetőségét a cél felé fordulva összpontosítani kezdtem és az éjszaka eddigi részén során szerzett tapasztalatoknak köszönhetően egész jól sikerült mind a három dobásom. A táblához sétálva kihúztam belőle a nyilakat majd mellé érve felé nyújtottam. - Sok sikert. Azt hiszem elkel majd, hacsak nem akarsz veszíteni. - Mindig is igen csak versengő személy voltam és ezt, ha akarnám sem tudnám lemosni magamról.
Néha elgondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha nincs semmiben sem tehetségem és nem kapaszkodom fel ennyire a ranglétrán a hírnév felé. Ha egy senki maradtam volna, aki gyerekkoromban voltam apám szemében… mindig, amikor erre gondolok, elfog valami rossz érzés. A semmibe vett iker voltam, akinek nem volt varázsereje. Igaz, ha belegondolok, az én varázserőm pont, hogy a zenében teljesedett ki. Azzal jött elő – és nekem ennyi elég volt. A zongorajátékaimmal megannyi ember szívéhez eljutottam, én pedig ezzel jobban lettem. Azt mondják, a zene gyógyít. Van benne igazság, nem is kevés. Látom, hogy eltöpreng, mérlegel. Kíváncsian figyelem az arcát és az emlékezetembe is vésem, hiszen nem sok rajongóm mer ennyire nyíltan leszólítani. Szeretem azokat, akik bátrak és amúgy is. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. - Nem zavarsz, nyugalom! – Szögezem le egyből, csak azért, hogy ne kombinálja túl. Ha zavarna, nem állnék le vele beszélgetni és meg sem hívnám semmire. De megteszem, mert nem zavar, ha van társaságom. Legalább nem egyedül vagyok ma este. - Játékra? – Érdeklődve vonom fel a szemöldökömet, majd nézek el a darts tábla felé. Ekkor esik le, hogy a lány kezében is azok a nyilak vannak. – Ezer éve nem játszottam ilyet. – Motyogom, majd a lányra nézve elmosolyodok. – Nem, nem… mehetünk. Mármint benne vagyok a játékban, az izgalmasabb is. Másrészt, darts-ozás mellett is lehet inni, nem? – Kérdezem egy szélesebb mosollyal. – Te mit kérsz? – Ha választ valamit, akkor első körben elmegyek a pulthoz, hogy megvegyem az italokat és azokkal térek vissza. Lepakolom valahova őket, mondjuk a hozzánk legközelebb eső asztalra és végül a lány mellé lépek. - Te tudod, én ki vagyok, de én nem tudom a te neved… hogyan szólíthatlak az est folyamán? – Döntöm oldalra a fejemet, majd a nyilakra pillantok lopva és nyúlok is értük, hogy hármat átvehessek tőle. – A kezdést meghagyom neked viszont.
Néha irigylem azokat, akik elengedhetik magukat mindenféle probléma nélkül. Persze én is szívesen megmártóznék az alkohol mézédes mámorában, de attól félek, hogy az én elmém még koránt sem készült fel arra, hogy elengedjem felette a gyeplőt. Túlságosan sok minden zajlik a fejemben egyszerre, szinte sosem pihenő szerkezet kattog odabenn, így nem mernék belemerülni a végtelen sötétségbe, amit bizonyos mennyiségű alkohol okozhat. Egy kicsi is elég már ahhoz, hogy elengedjem a gyeplőt, de azt talán mindenki érdekében jobb, ha szorosan tartom a kezeim között és nem engedem, hogy kiszaladjon az ujjaim közül. Már majdnem megfordult a fejemben, hogy inkább talán hazasétálok és megpróbálom úgy kiszellőztetni a gondolataimat, hogy ezúttal egy békés éjszakát tudhassak a magaménak, amikor besétált A. CEDRIC. SUTTON. A szívem kicsit hevesebben vert, mert azért igen is szívdöglesztő élőben is, de azért mégis csak ugyanolyan ember, mint mindenki más. Meg amúgy is.. Én is szívdöglesztő vagyok. Szóval ezen a téren mondhatni már egyenlőek vagyunk. Egy darabig elgondolkoztam, hogy az autogramját még talán jó pénzért el is adhatnám, de aztán inkább jobban belegondoltam és elhatároztam, hogy nem süllyedek le erre a szintre. Vagy talán mégis? - Nem.. Vagyis, ha zavarok akkor... - Nem igazán gondoltam bele ebbe, bár ha azt vesszük, ha nem is lenne híres már csak azért is leszólítanám, mert azért nem egy hétköznapi pali, aki mellett csak úgy elsétálna az ember hírnév ide vagy oda. - Igazából pont ugyanezt akartam kérdezni. Lenne kedved csatlakozni egy játékra? - Böktem a darts irányába, aminek a nyilai még mindig a kezemben voltak. - De ha inkább csak leülnél valahova nekem az is megfelel. - Nem akartam ráerőszakolni a saját akaratomat, de igazából a beszélgetés kettőnk között előbb vagy utóbb valószínűleg oda vezetne, hogy elkezdeném csorgatni rá a nyálam és az nem a legjobb bemutatkozás. Szóval kell egy kis kiegészítő elterelés, ami lehet a játék és a közben kialakuló versengés is.
Rég nem éreztem már magamat ennyire boldognak. Valahogy kicsattanok a jókedvtől, a mosoly levakarhatatlan az arcomról és mintha egy rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélném az amúgy borzalmas világot, de most az is mesésnek tűnik. Talán mert tényleg rég volt minden ennyire tökéletes az életemben. Rég éreztem azt, hogy van valaki, aki nem csak a zenémért kedvel, vagy nem csak azért keresi a társaságomat, mert híres vagyok. Abból ugyanis volt elég és kicsit frusztráló is volt a társaságuk, már-már fojtogató. Szeretem a rajongóimat, félreértés ne essék, de állandóan ott motoszkál a fejemben, hogy nem ismernek és nem látnak a művész mögé. Nem engem kedvelnek, nem engem értékelnek, csupán csak azt, amit csinálok. De nem akarok most ezen agyalni. Egy kis szórakozásra vágyom, jobban mondva csak egy italra, miközben azon merengek, mikor látom újra a lányt. Egy laza mozdulattal nyitottam ki az ajtót és léptem be a Hard Luck Kocsmába. Talán választhattam volna jobb helyet is, de… már mindegy. A tekintetemet körbefuttatom, szabad helyet keresve magamnak, és amint kiszúrok a pultnál egy üres széket, elindulok felé. Ám a látókörömbe hamar bekerül egy kisebb termetű, szőke hajzuhataggal megáldott lány. Meg is torpanok, ahogy megáll előttem. Felismer. Ez egy mosolyt csal az arcomra, majd bólintok egy aprót. - Igen, én vagyok. Esetleg egy rajongóm vagy? – Költői kérdés. Azzal, hogy idejött és leszólított, már megválaszolta ezt a kérdést. – Autogrammot szeretnél? – Nem mintha lenne nálam toll vagy papír, de a kérdés adott. Maximum kérek majd a pultostól tollat, meg ellopok egy szalvétát, ha ezen múlik. – Van kedved csatlakozni hozzám? – Bár fiatalnak tűnik, azt hiszem, azt a bizonyos kort már betöltötte, így akár egy pohár alkoholra is meghívhatom. Egyedül is innék, nem árt a társaság. Talán még el is mesélhetem valakinek, hogy most sínen van az életem. Már ha vevő lesz erre a témára. Felnézek, és ezúttal kiszúrok egy két személyes asztalt az ablaknál. Az még jó is lenne nekünk.
Sajnálatos módon, ahogyan a terveim folyamatosan dőlnek meg úgy kell újabbal és újabbal előállnom, hogy eltereljem a figyelmemet. Bár nem ez az első alkalom, amikor kicsit többnek adom ki magam amennyi valójában vagyok, bár tény, hogy azért pontosan látom rajtuk, hogy nem igazán hiszik el rólam, hogy betöltöttem a híres-neves huszonegyedik életévemet. Viszont amíg nem vonom magamra túlságosan a figyelmet addig úgysem foglalkoznak velem. Alkoholt nem igazán fogyasztok még így sem, hogy valószínűleg ki tudnám könyörögni. De nem vagyok olyan hangulatban, hogy megpróbáljam még jobban elveszíteni a fejemet így a józanságomat maximum a tömérdek cukros üdítőkkel támadom meg, aminek köszönhetően még így is sikerül a szokásosnál egy kicsit jobb kedvűnek lennem. Azért nem csak az alkoholnak vannak kellemes hatásai az emberi szervezetre a cukor is elég sok mindenre képes, ha valaki nem szégyelli azt olyan mennyiségben fogyasztani, mint én magam. Bár talán ez még a kevésbé egészséges megoldás, mert az alkohol valószínűleg engem kisebb adagban is képes lenne kiütni, de még így is jobb választásnak tartom a cukortúladagolást. De talán nem is azért jöttem ide, mert egyszerűen megtűrnek, hanem sokkal inkább azért, mert vonzott magához a hely. Szinte belengi az egész helyet a természetfeletti, hiszen nem egy alak természetfeletti, mégsem akarok bajt magamnak így senkit sem bámulok meg, nem is nézek túlságosan sokat vízszintes irányba sokkal inkább vagy a padlót bámulom, vagy a plafonra szegezem a szemeimet. Már nem is tudom, hogy hányadik kólámat húztam le, mire felpattantam, hogy nekiálljak egy kicsit dartsozni. Addig is míg arra koncentrálok addig sem robbanhat be más az elmémbe. Az első három bénázásom után odasétálok, hogy kihúzzam a nyilakat, majd mikor visszasétálok, hogy újra dobni kezdjek a tekintetem akaratlanul is az ajtóra irányul, ahogy annak már túlságosan ismerős hangja megcsapja a füleimet. Egy pillanatra nem hiszem el, hogy ki sétál be az ajtón, többszörösen pislogni kezdek, de miután a távlatból meggyőződök, hogy az, akire gondolok mély levegőt véve odasétálok hozzá. Ennyit arról, hogy nem bámultam meg senkit. - Öhm.. Cedric? Cedric Sutton? - Persze talán nem fog örülni a letámadásomnak, valószínűleg én sem lennék túlságosan oda érte, ha valaki csak úgy odasétálna hozzám, de talán már megszokta.. Hiszen ez is valamilyen szinten az élete része, nem? Egek csak ne kergessen el, mert nagyon jól tudom, hogy mennyire nem tudom lenyelni sokszor az elutasítást. Plusz még az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán ide mertem jönni hozzá. Mégis mit gondoltam? Pont ez az, hogy már megint nem gondolkodtam..
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Elmosolyodtam a „bókra”, vagyis igen, magamra vettem, hogy a rendes emberek közé tartozom. Számára legalábbis igen, de ha engem kérdezett volna, nem hiszem, hogy alátámasztom az állítását. A szavakra halványan elmosolyodtam. - Talán mégsem – Jegyeztem meg halkabban a kelleténél. Én is lehangolódtam, nem csak ő és ez tisztán érződött a beszélgetésünkből is már. A tanácsot hallva a földre néztem magam előtt és hosszú pillanatokig meg sem szólaltam, de aztán erőt vettem magamon. - Nem olyan egyszerű az, Hope. Néha könnyebb a sebeinket nyalogatni, mint befejezni az önsajnálatot és tovább lépni, nem? Én még nem vagyok túl az önmarcangoláson – Nevettem fel halkan, még a vállamat is megvontam. Utáltam magamat, amiért képtelen voltam előrelépni, de ez volt a helyzet és hiába próbáltam így-úgy tenni ellene, nem ment. Mindenesetre, Hope nagyon aranyos lány volt, megkedveltem és reméltem, hogy látom még, de azok után, amik történtek, féltem, hogy nem így lesz. Hiszen mostanában nem volt túl jó semmi sem; mindenki eltűnt körülöttem. Talán Hopeal sem találkozok újra. A válaszára viszont meglepődtem. - Igazad van – Rajtunk múlik. Kicsit fürkészni kezdtem az arcát, mire végül folytatta a szavakat és ekkor nyugodtam meg. Ezek szerint őt még tényleg láthatom. - Nem vitatom, csupán csak azt a részt, hogy elcseszett páros lennénk – Felnevettem röviden. – De a múltunk tényleg pocsék – Ingattam a fejemet, majd ahogy elértünk a suliig, felpillantottam az épületre. – Legközelebb kifejtheted, szerinted miben hasonlítunk – Emeltem rá a tekintetemet. Nyugodt voltam, éreztem, hogy ez a kialakuló barátság működhet. - Én is jól érezt-- - Folytattam volna, de kiejtette a száján a farkas szót, s ennek kapcsán kissé lefagytam. – Hogy mi? – Honnan a fenéből tudta? Pislogtam néhányat. Nem említettem egy szóval sem, hogy vérfarkas lennék, vagy csak … oh, lehet nem is a fajomra tett utalást, hanem csak a modoromra? Vagy…? Az ördögbe. - Vigyázz magadra, Hope! – Szóltam kicsit késve utána, nagyot nyelve, majd zsebre dugtam a kezeimet. Az járt a fejemben, hogy talán ő maga is természetfeletti lehet, ezért… ismerhetett fel. Egészen addig álltam a kapuban, amíg Hope be nem sétált az épületbe. Ezt követően fordultam sarkon és indultam „haza”. Bár már semmit sem nevezhettem igazán otthonomnak.
349 words ☾ in my veins ☾ note: Köszönöm a kört, kedves Hope ☾
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Kezdőlap
- Ha ez valamennyire megnyugtat, akkor ez az egyetlen virág, amit igazából a rózsán és ibolyán kívül be tudok azonosítani ezt is csak azért, mert ehhez kapcsolódik a nevem. - Nem feltétlen pasis dolog az, hogy valakit ez egyáltalán nem érdekli. Engem sem hat meg különösebben sosem voltam az a virágos típus. Mondjuk így legalább sokkal egyszerűbb engem új dolgokról informálni és levenni a lábamról, mert azért valamilyen szinten érdekel minden, ami újdonság, - mint bárki mást - de valahogy nem féltetlen tudok mindennel egyszerre foglalkozni.
