Gyomorgörcstől gyomorgörcsig él.

Húsz éves sincs, kialvatlansági epizódok váltják egymást, hánykolódik az ágyban, vizsgák és félelem-szabdalta lidércnyomásokkal küzd. Ha ezt a pillanatot valaki kimerevítené, stresszes diáknak tűnne, aki nem eleget, nem elég jól, nem lelkiismeretesen készült, pedig ugyanattól szenved, tizennégy éve már, nincs az a plüssállat, éjjeli őr vagy alkohol, ami tompíthatná benne a biztonságérzet teljes hiányát.
Hat éves sem volt, törékeny, nyúlánk, tejfelszőke hajú kisfiú, folyton tágra nyíló szemekkel, természetellenesen hosszú, fakó pillákkal, összeszorított szájjal, mint aki nem meri feltenni a tekintetében rejlő kérdéseket, mint aki érzi, még jóval azelőtt, hogy érezni illene, úgysem kaphat választ. Mert nincsenek válaszok, mert nem tudják a választ, mert nem mernek felelni. Felriadt, kiabálásra, neszezésre, az elfojtott nyögésre és tenyérrel tompított sikolyra. Mire mozdult volna – eltelhetett egy másodperc, egy perc, egy óra vagy akár egy egész élet is, hirtelen folyékonnyá és illékonnyá vált számára az idő –, már csak az üres ágyért üvölthetett torka szakadtából. Bőre szabott évekkel később ezerszer elolvasta a jegyzőkönyveket, átnézte a helyszíni fotókat, beszélt a kiérkező rendőrökkel, és ha lehunyta a szemét, még mindig látta, tisztábban, mint azon az éjszakán, látta a nyitott ablakot, a lágyan ringatózó függönyt, amint fehér habokra hányja magát, majd fodrokba fogódzik a légnyomásban, látta a koromfekete eget és ezüstösen világító holdat, és látta a bátyja rángatózásra kész testét, a megfeszülő izmokat és inakat, az ellenkezést és küzdést, és látta saját magát is – látta, milyen apró, kiszolgáltatott és tehetetlen.
James Joel Atwood nyolc évesen tűnt el, és azóta sem került elő.

(– Mintha belenyomorodtatok volna mindannyian – mondta egyszer a nagyanyja, éppen tojást ütött a keskenyre szelt sonkára (ősz tincseit szoros kontyba fogta aznap reggel, tarkóján zabolázatlan hajszálak pihentek meg), rá sem nézett az unokájára, mert nem kellett néznie ahhoz, hogy tudjon és lásson. Jacob hozzá szaladt első egyetemi szünetében, vissza, Moorparkba, ahol minden elkezdődött és véget ért. – De hát ilyen ez… mind eltűntetek akkor este, nincs mit csodálkozni – a tojásban légbuborékok kapaszkodtak felfelé, fehér hártyák képződtek, és mire tányérra került a reggeli, a sárgája szétfolyt, elárasztotta Jacob pirítósát. )

– Haladj előre! – adja ki a parancsot fesztelen tekintéllyel, sosem kellett küzdenie érte, Kit első pillanattól fogva elismerte felsőbbrendűségét, önként választotta falkavezérré, és némi okításra szánt időt követően pontosan, makacskodás nélkül igazodik az utasításokhoz.
Telefonját nyomkodja végig, munkaeszköz, hashtageket keres, bármit, ami Winston munkásságához vagy magánéletéhez kapcsolódik. Muszáj felmérnie, történt-e károkozás előző éjszaka, és amennyiben igen, milyen mértékű. Nem tulajdonít nagy jelentőséget elkalandozó pillantásának, megnyit néhány képet, tartja a professzionális arckifejezést, az alhasában húzódó vágy árnyéka sem jelenik meg rajta. Régóta tudja, hogyan kell elfojtania dolgokat, hogyan leplezzen, hazudjon, esetenként manipuláljon. Meglehet, hat éves kora óta már a tekintete sem mesél, átláthatatlan üveglap csupán, amely visszatükröz, és amelyek megtörik a fény, bármi, amit lát, kaleidoszkóp szerűen megbomlik és sokszorozza önmagát.
Valaki fényképet készített, lehetett volna körültekintőbb, és persze az sem ártana, ha kifinomultabb ízléssel válogatná meg aktuális ágymelegítőit. Vajon csakis a vére miatt…?, tűnődik el egyetlen pillanatra, sokkal tovább, mint megengedhetné magának, és már zuhan is, bele, a féltékenységbe, dacba, dühbe, undorba, az irigységbe, hogy valamit, ami az övé, ami hozzá tartozik, ami felett évek óta rendelkezik a maga csendes, hideg, kiszámított módján, azt mások szétkapkodják. Az a nő elvette tőle, az a nő többet kapott tőle. – Gyere vissza! – kiáltja a boldogan csaholó kutya felé, amely rögtön megfordul, tekintetében ősidőktől fogott megalkuvással indul John tömegvonzásának irányába.

Minden önuralmára szüksége van, különben már rég haragtól izzó hangon korholná, különben a teljes erejével markolt függönyt lerántaná, mellőzve a jelleméhez tökéletes illeszkedő kimértséget, különben igazán, egyszer végre igazán felelősségre vonná, felmondana, két mozdulat között, hagyná porig égni, vagy annyira, hogy fájjon neki, igazán fájjon. Minden türelmére szüksége van, különben ellentmondást nem tűrő tónusra váltana, különben elfelejtené, mekkora szükség van rá, elfelejtené a kötelességét, a koncentráltságát, és nézné, csak nézni, ahogyan a bátyját is nézte annak idején.
Földbe gyökerezett lábain enged a szorítás, cselekszik, mielőtt gondolkodhatna, és csakis foghegyről veti oda, töredékét sem villantva valódi érzelmeinek: – Cseszd meg, Winie! Hol van a gyűrűd?!
Számonkér, megfedd, felfelé helyezi magát, isteni magasságokba, gondviseléssé csökevényesíti a rettegést, a ragaszkodást. A szeretetet.
Percekkel később fel-felocsúdik, egyfajta leplezetlen szomorúsággal csúsztatja Winston alkarja köré ujjait, tenyere melegében érzi a váltakozó és elmaradozó keringés teremtette hűvösséget, a márványszerű, puha tapintású bőrt, lehajtott fejjel, térdepelve itatja fel a férfi fájdalmát. És talán, szigorúan talán, a sajátja is csillapodni látszik, mert vérzik ő is, sokszor és sokféleképpen, főként Winston társaságában, Winston távolmaradásában, Winston hárításai közben, de sosem engedi láttatni. Marad merev és precíz, erre van szükség, ennek köszönhetően fekszenek le, és kelnek fel nap-nap után. Ezt az egyetlen módszert ismeri, így élte túl James elvesztését.
Winston vele ellentétben örökké fog élni, és belőle nem lesz más, mint átmeneti dajka, semmibe vesző látomás. – Ez így nem mehet tovább – szólal meg végül, rá nem jellemző megtört szelídséggel, de fogalma sincs, melyiküknek mondja igazán.