Ahogy farkasszemet néztem apánkkal a semmi közepén, csakis egyetlen dologra tudtam gondolni: A picsába, meghaltam?
- Emma Juliette Cox, vigyázz a szádra!
Apa mély, dörmögős hangja a rég elveszettnek hitt emlékek örömével lopta be magát az elmémbe, melegséggel töltve el a félelemtől parányira szűkült szívemet. Körbenéztem a mezőn, melynek közepén üldögéltünk, egymással szemben, törökülésben, és felismertem az ismerős fa kerítésben a nagyiék tanyáját. Ha itt kell letöltenem az örökkévalóságot, remélem, nagyi almás pitéjéből is találok valahol néhány szeletet. Sosem mertem beismerni, de a főztje jobban hiányzott rikácsoló természeténél.
- Van második nevem? - kérdeztem apától, és hirtelen rájöttem, milyen szürreális, hogy pont most, pont ilyenkor, pont ilyesmiről beszélgetünk. Csak abban nem voltam biztos, hol és mi történik éppen. Abban igen, hogy a túlvilágon vagyok.
- Á, nincs - legyintett apa, és zavartan elnevette magát, ahogy vállat vont. - Én szerettem volna, ha Juliette leszel, de édesanyád hallani sem akart róla, hogy megtörjük az E-sort. Mondtam neki, hogy legyen két nevetek, erre meg azt felelte: "Annak semmi értelme, úgyis csak az egyiket használjuk!" Bosszúból fél éves korodig Emma Juliette-nek hívtalak.
Nekem ez inkább gyerekes ellenállásnak tűnt, de apa mosolya valahogy engem is mosolyra fakasztott. Tudtam, hogy beszélnünk kellene arról, ami pont történik, de minden idegszálam makacsul tiltakozott ellene. Megtámaszkodtam hát magam mögött a derékig érő, aranyzöld fűben, lehunytam a szemem és csak élveztem az arcomat cirógató szellőt, az ismerős aromákat, az otthon illatát. Magamon éreztem apa tekintetét, de nem szólt semmit, kivárta, hogy újból rápillantsak. Egy darabig némán figyeltük egymást, a szeme körül sorakozó szarkalábakat vizsgáltam, a sötét hajába vegyülő, ősz szálakat. Alig maradtak róla emlékeim, ezért a fantáziám kibővítette a homályos képet, saját részleteket illesztett bele. Apró heget a szája sarkába, gödröket, ahogy mosolyog.
Sírni támadt kedvem.
- Nos, azt hiszem, itt az ideje mennünk - letöröltem a kézfejemmel egy kicsurranó könnycseppet, és azzal a lendülettel felpattantam ültömből. Míg a farmeromat porolgattam, apa követett. - Mégsem lenne jó ötlet megváratni Szent Pétert.
- Em...
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy a Pokolba kerültem? Csak nem a füves cigi miatt? A picsába!
- Em!
Apa hangja megkeményedett, felvette az atyai élt, és hiába töltöttem az életem nagy részét nélküle, öntudatlanul is felkaptam rá a fejem. Ahogy a pillantásunk összekapcsolódott, éreztem, hogy itt a idő. Szembe kell néznem pont azzal. A légzésem felgyorsult, mellkasom szaporán lüktetett, ahogy levegőért kapkodtam. A könnyek ellepték a szemem, öntudatlanul is rázni kezdtem a fejemet.
- Nem haltál meg, Em. Életben vagy. Élsz.
- Nem... Nem! Meghaltam! Te is meghaltál, ezért látlak most!
Erőtlen suttogásomat elnyomta a feltámadó szél. Beletépett a hajamba, a szemem elé sodorta kócos fürtjeimet. Apa azzal a szomorú, mindenttudó pillantásával figyelt, amellyel anya szokott, ha tudja, meg kell értenünk valamit, ami nem fog nekünk tetszeni.
- Nem haltál meg. Sokkot kaptál. Az agyad sokkot kapott, és kizártad a valóságot. Elmenekültél az elméd mélyére, kerestél magadnak egy szép emlékekkel teli, biztonságos zugot, ahová beástad magad. Fel kell ébredned, Em! Nem menekülhetsz!
- Nem! - üvöltöttem, mert már emlékeztem, mit hagytam magam mögött. Emlékeztem, mivel kell szembe néznem. Üvöltöttem, mert annyira fájt, hogy képtelen voltam elviselni. Üvöltöttem, mert meg akartam halni. - Nem! Nem, nem!
- Nézz szembe vele! Ébredj fel, Em! Ébredj!
Kipattant a szemem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ülésbe tornáztam magam. A robbanás okozta por már elült, minden holmink szanaszét hevert, a varázslat hozzávalói szétszóródtak a padlón. Beszakadt az egyik dobhártyám, a fülemből vér csordogált. A szívem a torkomban lüktetett. Felébredtem és a holtan heverő húgaimra meredtem.
Aztán üvöltöttem.

Nem sokra emlékszem a kórházi lábadozásunkból. Nem igazán lett volna szükségünk orvosokra, de én elvesztettem a varázserőmet, Evelynnek pedig semmi kedve nem volt használni. Egyszerűbbnek tűnt, ha hagyjuk, hogy a kiérkező orvosok és rendőrök kedvük szerint hurcoljanak minket ide-oda, mintha ellenkeznénk. Azt hiszem, mindketten belefáradtunk az ellenkezésbe. Bár ugyanabban a kórházi szobában lábadoztunk, aligha szóltunk egymáshoz egy szót is. Emlékszem, hogy Evy mellettem, az én ágyamban alszik, és hogy az ép fülembe suttog, de arra már nem emlékszem, hogy miket.
Valahogy újra otthon voltunk, és nekikezdhettünk újraépíteni az életünket. Ketten, mégis teljesen egyedül. Darabokból.
- Nem hiszem el, hogy képtelen vagy megcsinálni egy ilyen egyszerű varázslatot! - becsaptam a könyvet, jóval indulatosabban, mint szerettem volna. A hangom fáradtan és idegesen csengett, miközben az orrnyergemet masszíroztam.
- Neked talán egyszerű, mert már sokat csináltad. Én viszont...
- Próbáld újra! - rivalltam rá, és nem érdekelt, hogy összerezzen a hangomra. Felkeltem a fotelből és járkálni kezdtem, lassú köröket írtam le körülötte, míg ő az asztalra kihelyezett tál fölé görnyedt. Láttam az erőlködést az arcán, és a lelkem mélyén hálás voltam neki. A lelkem mélyén féltettem őt, és le akartam állítani. De a szándék túlságosan mélyen volt, nem érhette el semmi az átláthatatlan szakadékon keresztül, amit a tragédia tépett bele.
A húgom egész testében megremegett, aztán nyögve előre bukott. Lazán belefejelt volna a tálba, ha nem támaszkodik meg az asztalon.
- Nem megy, Em! Nem bírom. Elfáradtam.
- Engedj! - morrantam rá türelmetlenül, félrelökve a táltól. Mindkét tenyerem fölé tartottam, elmormolva a bevett varázsigét, és koncentráltam. Úgy koncentráltam, mint még soha. Minden izmom pattanásig feszült, minden idegszálammal rágörcsöltem a feladatra, és még annyit sem sikerült elérnem, mint a húgomnak.
Evy kezét éreztem a vállamon.
- Em, talán hagynunk kéne mára...
- Nem!
- Nem fog menni, ha túlságosan...
- Azt mondtam, nem!
- Erica sem akarná, hogy...
Nem emlékszem, mi történt abban a percben. Csak a csattanásra emlékszem, ahogy lendül a tenyerem és teljes erőből az ikertestvérem arcának csapódik. Emlékszem, hogyan bicsaklott félre a feje, emlékszem a fájdalmas pillantására is. Emlékszem, hogy nem csak az arca, de a tenyerem is kivörösödött, és hogy amit éreztem, az nem a bűntudat vagy a harag volt, hanem a rettegés. Színtiszta félelem attól, ami lett belőlem. Aztán a könnyek elmostak mindent, és addig sírtunk összeölelkezve, a padlóra rogyva, míg a szívünkön ejtett sebek lassacskán be nem hegedtek.
Soha nem felejtem el azt a napot. Az volt az utolsó alkalom, hogy könnyeket ejtettem.