a szellemigézés közepén

i hear your voice and i can't resist

- Öcskös... Ne rágd magad ezen. Semmit nem tehettél volna. Ami történt, egyedül az én felelősségem. - Az én döntésem volt megtagadni a vérfarkas géneket, még a biztos halál tudatában is, ahogyan az is az enyém, hogy emellett a végsőkig kitartsak még most is. Egyszer meghoztam egy döntést, nem köphettem szemen magam azzal, hogy most elkezdem megbánni. - Szeretnék... Nagyon szeretnék, de úgy érzem, nincs befolyásom. Emlékszel Arnold bácsikánkra? Elég kicsi voltál mondjuk, de úgy tudott örömében rángatni téged... Olyan, mintha ő rángatna. Úristen, ugye nem fogok itt találkozni vele?! - Nem mintha anyáékon kívül túl sok rokonunkat ismertük volna, de a gondolat, hogy összefuthatok velük és az örökkévalóságig hallgathatom a szent beszédeiket... Hát egy kicsit jobban kapaszkodtam Theóba.
Aztán az az egy szó megváltoztatott mindent. Ilyen békét még sosem éreztem, életem során sem. Bár az arc nem az enyém volt, a könnyek, amik lecsorogtak rajta, hozzám tartoztak.
- Én is szeretlek, Theodore. Mindig... - Ám mielőtt befejezhettem volna, ütést éreztem, akkorát, hogy beleszédültem. Ne. Ne, ne, ne... Theo. Mi történik? Kiszakadtam a testből, láttam őket magam alatt, majd az örvény beszippantott, fel, míg lelkem semmivé nem foszlott ezen a síkon, visszatérve a túlvilágra. A fehér fény, ahogy halálomkor, úgy most is körülölelt. Arcomon éreztem még a könnyeket, mégsem töröltem le őket. Ezek őrizték az öcsém szeretetének emlékét.
A gerincemhez csatolt húzás mintha enyhült volna, de még mindig éreztem a hívást. Lelkem öntudatlan mozdult a különös erőnek engedve. Lökést éreztem hátulról...

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Sírni lett volna kedvem, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Nem most kellett volna sírnom, nem a halála kapcsán, hanem egyszerűen értékelni őt, amikor még velem volt. Amikor még helyre tudtam volna hozni mindent. Amikor még lehetőségünk lett volna egy boldogabb életre, egy olyanra, ahol nem bántom őt folyamatosan. Most… most nem volt jogom a könnyekhez, ahogyan ahhoz sem, hogy egyáltalán ennyire fájjon ez az egész. Az ember… miért csak akkor értékeli azokat a személyeket igazán, mikor már nem lehet? Mikor már véglegesen és visszafordíthatatlanul elveszítette őket? Miért ennyire… elcseszett ez az egész helyzet? Miért vagyok… én ennyire elcseszett? Gondolkoznom kellett volna időben. Nem most…
- Figyelsz, de nem vagy itt… nem lehetsz itt, pedig ha… pedig ha veled vagyok, segíthettem volna. – Nagyot nyeltem, majd félrepillantottam, aztán lassan vissza.
Szóval anyával nem találkozott még… de reméltem, bíztam benne, hogyha egymásra találnak, a bátyám békére lelhet és boldog lehet odaát.
- Lehet, nem akarná, de attól még nem tudom megjátszani, hogy minden rendben van velem… - Vontam alig láthatóan vállat, de azért magamra erőltettem egy mosolyt. Aztán érdeklődve figyeltem, de minden olyan gyorsan történt… még én is éreztem, hogy a kötelék gyengülni kezdett közöttünk.
- Nate… ne… kérlek, maradj még… - Kétségbeestem. Megszorítottam a kezét. Nem akartam, hogy újra itt hagyjon. Egyszerűen… csak akartam még pár percet vele. Nem többet… - Szeretlek, Nate… tudnod kell… - Kétségbeesve fürkésztem az arcát, vagyis Evyét, de a tekintete Ő volt és ebbe kapaszkodtam bele.
Ha viszont Nate eltűnt, akkor Evy egyszerűen elájult, így magamhoz húztam a lányt a karjaimba. Én pedig… pillanatokkal később sírásban törtem ki. Megrázó volt ez az egész, annak ellenére, hogy megnyugvást kellett volna nyújtania. Az, hogy beszélhettem a bátyámmal, mindennél többet jelentett, mégis olyan volt, mintha sebeket tépett volna fel.
De tudtam… most már tudtam, hogy tudja: sosem gyűlöltem őt. Ez pedig többet jelentett, sőt, többet kaptam ezzel, mint bárki más. Lehetőséget arra, hogy… úgy váljak el tőle, ahogyan amúgy is kellett volna. Szeretetben.

326 words ☾ Paralyzed ☾ note: bátyám...  ☾

a szellemigézés közepén

i hear your voice and i can't resist

Borzasztó volt látni Theót, mármint így látni. Reménykedtem, persze, hogy azért hiányozni fogok neki és megrázza a halálom, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyire padlóra kerül. Bárcsak visszatérhetnék! Mióta felnőttünk, egyetlen egyszer sem láttam ennyire elveszettnek az öcsémet. Vissza kell mennem. A bátyja vagyok, az én dolgom vigyázni rá, az én vállam az, amire támaszkodnia kell ilyenkor. Vissza akarok menni! Kissé talán erősebben szorítottam a kezét, de gyűlöltem a helyzetet, azt, hogy itt voltam, közben pedig mégsem, és nem tehettem semmit.
- Ne mondd ezt, öcskös! Hé... Talán nem vagyok már ott, de ez nem jelenti azt, hogy elhagytalak. Figyellek. Mindig figyellek és mindig veled vagyok. Ez sosem lesz másként. - Picit ferdítettem, hiszen minden egyes pillanatban nem lehettem ott mellette, de azt komolyan gondoltam, hogy a túlvilágról sem óhajtottam lemondani róla. A kötelékünk a halál után is érvényes, örökké a bátyja maradok és örökké vele leszek.
A kérdésére szomorkásan megráztam a fejem.
- Nem, még... Nem. De keresem. Nem igazán értem még ezt a helyet, nem tudom, itt van-e, vagy máshol, de ha itt van, akkor megtalálom. Ő sem akarná, hogy ennyire összetörj. - Sőt, valószínűleg ő is tudna mit mondani neki is és nekem is. Meg akartam találni, beszélni akartam vele mindennél jobban. A további kérdésekre csak halkan felnevettem, a fejemet csóváltam.
- Hát, tudod... Nem tudom, megéri-e idő előtt lelőnöm neked mindent. - élveztem, hogy újra beszélgethetünk, ezért folytatni akartam, de hirtelen erős lüktetést éreztem a mellkasomban. Én nem lehettem, mégis megzavarodva pillantottam le a boszorkány testére, változás jelét keresve. - Mi a... - Ismét megéreztem a lüktetést, mintha láthatatlan erő kapcsolódott volna a gerincemhez, húzást éreztem. Theo kezébe kapaszkodtam, nem akartam elengedni - a fizikai test nem is mozdult semmit, de úgy éreztem, a lelkem centiről centire távolodik tőle, mintha ki akarna szakadni a helyéről.
- Valami nem stimmel. Asszem' idő van, öcskös. Mennem kell. - Nem akartam elengedni. Mintha újra meghalnék, ugyanazt a keserves kétségbeesést éreztem.

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

A kérdésre bólintottam egyet, majd a másikra kissé értetlenül bámultam rá. Hamar leesett azonban, mire utal és megráztam a fejemet.
- Nem, én jól vagyok. Mármint élek, szóval… - Elmosolyodtam halványan. Nem voltam jól, csak léteztem; inkább így kellett volna fogalmaznom. Sóhajtottam egy nagyobbat, ahogy megsimította a kézfejemet. Bántam mindent, amit tettem ellene. A sok veszekedést, amit én okoztam, meg… mindent.
- De igenis az én hibám volt, Nathaniel – Kissé erélyesebben szóltam, de aztán hamar elhallgattam. A szavai… ez az egész… lehajtottam kissé a fejemet. – Hogy a fenébe lehetsz rám büszke? Nem érdemlem meg, én… - Elhallgattam. Utáltam magam.
Hallgattam inkább őt, a további szavait, miszerint ő nem volt valami jó bátyám. Hazugság volt az egész.
- Nem volt veled semmi baj, Nate… hiszen ahogy te magad mondtad, mindent miattam tettél. Én voltam túl idióta ahhoz, hogy megértsem… - Újra ráemeltem a tekintetemet, majd megszorítottam kissé a kezét. – Olyan jó lenne, ha mindent helyre tudnánk hozni… én ezt így nem bírom. Túl sok mindent veszítettem… - Nagyot nyeltem, de ha rákérdezett volna, csak a fejemet ráztam gyengén. – Találkoztál Vele odaát? Vagy… egyáltalán… milyen ott lenni? Ugye jól vagy? – Árasztottam el egyéb kérdésekkel, aggódva, kíváncsian.

194 words ☾ Paralyzed ☾ note: bátyám...  ☾

a szellemigézés közepén

i hear your voice and i can't resist

- Én vagyok! Azt hiszem... Nem egészen... - Kissé zavartan pislogtam lefelé. A kéz, a törzs, a lábak... Semmi sem volt az enyém. Nem is éreztem annak, mégis én voltam. Hogy lehetséges ez?
- Oh, egy boszorkány... Ugye? Ugye én vagyok itt és nem te...? Theodore Storm, UGYE NEM?! - elnyílt a szemem, ahogy a másik lehetséges opcióra gondoltam. Theo nem követhetett el semmilyen ostobaságot... Nem halhatott meg, és olyan csúnyán néztem rá, hogy még ha így is történt, tudnia kellett, hogy azonnal vissza kell csinálnia. Nem, az öcsémnek hosszú és boldog élete lesz, úgyhogy nagyon ajánlom, hogy csak engem idézgessenek és ne többről legyen szó...
- Jaj, öcskös... - A hüvelykujjammal gyengéden megcirógattam a kézfejét. - Nincs miért bocsánatot kérned. Nem a te hibád volt, mindketten elég ügyesen elrontottuk. De nem bánok semmit, hallod? Sosem cseréltelek volna le, egyetlen percre sem. Örülök, hogy az öcsém voltál és nagyon büszke vagyok rád. - Oké, Nate, uralkodj magadon! Nem kéne megríkatnod egy idegen kislányt. Mégis nehezemre esett elbírni azzal a rengeteg érzelemmel, ami feltörni készült a torkomból. Fogalmam sem volt, mennyi időnk van, ezért kapkodva igyekeztem összeszedni a gondolataimat.
- Nem voltam valami jó bátyád, de azért ne haragudj rám túlságosan, jó? Mindig azt néztem, hogy neked jó legyen. Tudom, hogy emiatt sok hülye döntést hoztam, amivel csak ártottam... De szándékosan sosem bántottalak volna. Te vagy a legfontosabb az életemben, Theo. Mindig is te voltál, mióta csak megszülettél. Sajnálom, hogy nem tudtalak rendesen megvédeni... - Pedig megígértem anyának. Nem csak az öcsémnek okoztam csalódást, hanem neki is, és ami a legszomorúbb volt az egészben, hogy nem sikerült őt megtalálnom ideát, hogy ezt elmondhassam neki, bárhogy is kerestem...

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Gyengén ráztam meg a fejemet a szavaira. Szerintem nem volt ez az egész ennyire… egyszerű. Csúnyán bántam Nathaniellel és rengeteg mindent akartam mondani neki. Ha egyáltalán össze tudtam volna szedni a gondolataimat ehhez. Nyeltem egy nagyot a kérdésére.
- Igyekszem… - Kissé viszont mégis szkeptikusan álltam ehhez a szellemidézéshez. Vagy csak nem is akartam… nem mertem benne hinni, hogy sikerülhet. Sőt, egy részem talán abban reménykedett, hogy Evelyn részéről ez csak egy próbálkozás legyen a felvidításomra. Már most értékeltem! Tényleg.
- Rám? Mármint, ez nem olyan meglepő. – Nevettem fel idegesen, aztán leültem a lány elé, ahogyan akarta. Őt kezdtem figyelni, majd bólintottam és a kezünkre pillantottam. Megszorítottam.
- Remélem tudod, mit csinálsz… - Motyogtam halkan, majd ráemeltem a tekintetemet, így még vissza tudtam rá mosolyogni röviden és halványan, mielőtt kíváncsian kezdtem volna tovább figyelni. Láttam, hogy mennyire koncentrál. Nem tudtam, mennyi mágiát, avagy erőt igényel ez az egész, de… hálás voltam, már csak azért is, hogy azok után, ahogyan viselkedtem vele, megpróbálja elérni a bátyámat. Miattam.
Magam elé pillantottam, a kezünket figyelve és ahogy jobban megszorította, viszonoztam a gesztust. A villámlásra és égzengésre összerezzentem, így kaptam fel a fejem és néztem az ablak irányába, majd Evelynre, pont, mikor kiejtette a száján azt, hogy „öcskös”… várjunk, ez…
Hitetlenkedve néztem őt, pislogni is elfelejtettem, de aztán ahogy megmozdította a kezét, azonnal kapcsoltam. Nem engedtem el, hanem szorosabban fogtam.
- Itt. Mármint te vagy itt… Nate… már ha tényleg… te vagy az. – A szemeit fürkésztem, de esküszöm, mintha láttam volna Evy tekintetében a bátyámat. Azt a szomorkás tekintetet, amivel mindig engem nézett.
- Nekem… - Nagyot nyeltem, majd megnyaltam a szám szélét, szavakat keresve. - …hiányzol, Nate. – Elkezdtek csillogni a szemeim. – Sajnálom, ahogyan viselkedtem veled. – Tettem hozzá, de egyelőre ezeken kívül mást nem bírtam mondani. Hihetetlen volt, hogy a bátyám szelleme tényleg jelen volt és… bárcsak az életbe is vissza tudtuk volna őt hozni…

311 words ☾ Paralyzed ☾ note: vajon jó ötlet ez...?  ☾

a szellemigézés közepén

i hear your voice and i can't resist

Örvénylő sötétség. Hogy örvénylhet a sötétség, ha az egészből semmi nem látszik? De a hideg... Minden olyan hideg volt. Kellemetlenül, borzongatón, mégsem dideregtem. Őszintén szólva a látásom, a tapintásom, a hallásom és a szaglásom is cserben hagyott, inkább belső megérzések, bensőmből fakadó impulzusok vezettek, ezek tartottak ébren, noha nem is igazán éreztem az idő múlását. Aztán egyszer csak valami megragadott és a hűvös sötétség örvényleni kezdett.
Kinyitottam a szemem. Olyan furcsa volt minden. Éreztem, hogy testet öltöttem, mégsem sikerült visszanyerni az uralmat az érzékszerveim felett - hiszen nem is az enyémek voltak. Egy fiatal lány testébe érkeztem, ami túlságosan zavarbaejtő és emberi volt ahhoz, hogy ne akadjon legalább másfél tucat kérdésem. De ahogy felnéztem, megpillantottam Theót és egy csapásra kitörlődött minden gondolatom.
- Öcskös... - suttogtam. A viszontlátás öröme mellkason csapott, túlságosan erősen is. Képtelen voltam elhinni, hogy ez igazi. Olyan sokáig figyeltem Theót a másik oldalról, de soha, egyetlen egyszer sem éreztem magam ennyire közel hozzá. Mozdítani akartam a kezem, de éreztem, hogy fogja és azt is tudtam, hogy ezt a kapcsot nem szabad megtörnöm köztük.
- Hát tényleg itt vagy? - Halvány, elgyengült mosollyal emeltem vissza a pillantásom Theóra. Egész pontosan én voltam náluk, de hát ez csak részletkérdés. Nem hittem volna, hogy valaha újra találkozunk - és hogy ilyen kényelmetlen lehet, ha megidézik az embert.

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Nagyot sóhajtottam, majd keserűen fel is nevettem.
- Túlságosan megértő vagy velem. Nem lehetek bunkó veled, csak azért, mert nekem éppenséggel fáj valami… szóval sajnálom, rendben? Igyekszem nem… ezt csinálni – Motyogtam szinte, majd nyeltem egy nagyot, félretekintve. Tényleg idiótán viselkedtem. Nem ártott nekem semmit ez a lány, mégis ellenségként kezeltem. Mi a fene ütött belém?
Az ötlet pedig… hát még mindig nem egészen tudtam felfogni, hogy ez működhet. Tudtam, hogy Evy boszorkány, de… olyan filmbeillő volt arra gondolni, hogy beszélhetek a halott bátyámmal. Sőt, abszurdnak tűnt. Lehetetlennek. Felfoghatatlannak. S nem tudtam, akarom-e. Féltem szembenézni vele… mármint, azt sem tudtam, fizikailag láthatom-e, vagy csak a hangját hallhatom, de a lényeg az volt, hogy féltem.
- Evy, én… fogalmam sincs. Túl sok dolog van a fejemben, amit mondanék, kezdve azzal, hogy sajnálom és hogy tudom, mekkora barom voltam és… - Befogtam végül a számat. Felzaklatott ez az egész, de egyben elöntött némi izgatottsággal is. Figyeltem, ahogyan feláll, majd a szavakat hallva bólintottam és a szekrényhez lépve előszedtem gyertyákat.
- Fotó, személyes tárgy, akármi…? Nem kell? – Néztem el a lány felé, majd egy krétát is előszedtem valahonnan. Még jó, hogy a bátyám tanár volt. Nyilván ezt még a suliba vette. Evy felé fordultam, miután az asztalra pakoltam mindent, amit kért.
- Csináltál már ilyet egyáltalán? – Némileg aggódva pillantottam rá.

216 words ☾ Paralyzed ☾ note: vajon jó ötlet ez...?  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Hazudtam Evynek, de nem volt más választásom. Nem volt jobb ötletem. Zack… talán sosem kellett volna vele találkoznom. Sóhajtottam egy nagyot, még mindig feszülten igazgatva a tincseimet, teljesen összekócolva ezáltal a hajamat, majd inkább leengedtem magam mellé a kezemet, így hallgattam a lányt.
- Felesleges sajnálni. Nem azért mondtam el, hogy nekiállj sajnálni – Jegyeztem meg némileg nyersen, aztán el is szégyelltem magam. Evy annyira próbálkozott…! Én meg… ilyen elutasító voltam vele szemben. – Mármint… ne haragudj. Iszonyú idiótán viselkedem jelenleg, pedig te csak jót akarsz – Bűnbánóan néztem rá, aztán így hallgattam tovább a szavait. Avagy az ötletét. Felvontam a szemöldökömet.
- Ez őrültség. Mit akarsz, szellemet idézni? – Elnevettem magam. Igen, boszorkány volt, de… mégis hogyan tudta volna? Nem tudom, valamiért nehezen hittem el, hogy sikerülhet, ugyanakkor izgatottá is váltam, a szívem hevesebben kezdett kalapálni. Nagyot nyeltem.
- Nem tudom, jó ötlet-e… fogalmam sincs, mit mondanék neki. Rettentő testvér voltam és… - Elhalkultam. Mit mondok Natenek, ha sikerül Evynek ez az… egész? Sírni támadt kedvem, a szemeim rögtön csillogni kezdtek. Nate…
Jefftől is elbúcsúzhattam volna, ha élek azzal a trükkös kis lehetőséggel, amit Zack kínált fel.
Vajon a búcsú… segít továbblépni? Mi van, ha nem is akarok továbblépni róluk… tőlük?
A múltban élek.
S ott is ragadok.

205 words ☾ Paralyzed ☾ note: éljen a hazugság...  ☾