☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Nem akartam megsérteni, vagy épp megbántani. Egyszerűen csak úgy éreztem, felesleges olyasvalakivel beszélgetnem az életem dolgairól, aki… sosem volt igazán benne. Evelyn egy alkohol mámoros este eredménye volt. Sosem értettem, hogy lettünk „haverok”, vagy „barátok”, állítása szerint. De ő így érezte, és ez nekem furcsa volt. Nem csak ő nem tudott semmit rólam, de én sem róla. Így hát értetlenül hallgattam a történetét. Ilyesmikre egyáltalán nem számítottam és ez az arcomra is kiült.
- Ez borzasztó. Mármint, ami veletek történt, ez… szörnyű. De jó, hogy ott vagytok egymásnak Emmával. Legalább te elmondhatod magadról, hogy van valakid – Rámosolyogtam halványan. Nekem senkim sem volt. Az, ami… Zackkel és velem történt, csupán illúzió volt. Egy pillanatra azt hittem, hogy minden jó lehet köztünk, de az utolsó pillanatban minden megváltozott. Nem hiszem, hogy valaha újra látom. Talán tényleg mindent csak azért tett, mert…
Vettem egy mély levegőt, mikor faggatni kezdett. Idegesen túrtam a hajamba, majd néztem magam elé.
- Én csak… - Szinte megremegett a hangom. - …először csak azt hittem, eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem jött többé haza. Nyomtalanul… eltűnt. De gondoltam, biztos megint csak a szokásos magányra vágyik és idővel majd visszajön, azonban nem így történt. A hívásaimra továbbra sem reagált, ahogyan az üzeneteimre sem. Teljesen feladtam… még a sulit is abbahagytam, mert az, hogy először a bátyám meghalt, majd közvetlenül ezután a legjobb barátom eltűnt… mondjuk úgy, hogy kikészített. Sokáig voltam távol a várostól, Evy… aztán hazajöttem – Újabb mély levegőt vettem, meg is álltam a történetben. Nem tudtam, elmondjam-e neki. Nem akartam, hogy őrültnek gondoljon… mégis ki hinné el azt, ha azt mondaná neki valaki, miszerint a legjobb barátja lelke halott, de a testébe valaki más került bele…? Jobbnak láttam eltitkolni ezt a részletet, s minden egyebet is Zackről. Nem kellett, hogy bármi kiderüljön róla. Az én örök titkom marad… - …és találkoztam valakivel, aki találkozott Jeffel, mielőtt meghalt. Balesetet szenvedett és nem tudtak rajta segíteni – Nem néztem a lányra, csupán a kezeimre, amik remegtek. Még mindig nem voltam túl ezen az egészen… Nate, Jeff, majd Zack… mindenki eltűnik végül…

341 words ☾ Paralyzed ☾ note: éljen a hazugság...  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Megfeszült az állkapcsom az „őszinte részvétem” monológra, majd sóhajtottam egy nagyobbat. Ezt a két szót, egymás mellett… számtalan alkalommal hallottam már és nem, fogalmam sem volt róla, hogy ki gondolta tényleg őszintén, s ki csak megszokásból mormolta el a szavakat. Csendesen hallgatta Evelynt, s ekkor döbbentem rá, hogy mennyire nem osztottam meg vele semmit. Nem ismerte a kapcsolatomat a bátyámmal és…
Felnevettem röviden, majd elpillantottam felé.
- Oh, Evy… hogyne tudott volna? Azzal, hogy aktiváltam az átkomat egy gyerek megölésével – Direkt nem magyaráztam meg a szavaimat, s nem érdekelt, hogy mit lát mögé. Sosem meséltem neki, miként váltottam ki az átkomat. - …azzal egyértelművé vált, hogy ő is hordozza a géneket. Hiszen egy apától származunk – Ingattam a fejemet, majd elnéztem újból a fotó felé.
- Ami pedig az előbbit illeti, Evy… a kapcsolatunk borzasztó volt. Miattam – Nagyot nyeltem, majd a lányra néztem a szemem sarkából. – Nem tudsz rólam semmit, Evy… sem rólunk. Talán jobb lenne ejteni az egész témát, mert… jelenleg túl sok minden van bennem. S persze körülöttem, amivel meg kell küzdenem és el kell fogadnom és…  és már nem csak feltétlenül a bátyám haláláról van szó – Újból félrenéztem, majd felálltam és a fotóhoz lépve magamhoz vettem.
- Nem csak ő az, akit elveszítettem, Evy… hanem… és most ne sértődj meg… az egyetlen és legjobb barátomat is. Csak ez… ez bonyolultabb, mint azt elsőnek gondoltam – Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy végül ezt a fotót is a fiókba raktam.

240 words ☾ Paralyzed ☾ note: Evy, hát szia  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Túl sok dologról kellett volna beszélnem, s voltak olyan részletek, avagy mozzanatok, amikről nem akartam… mindenkinek vannak titkai, nem igaz? Sőt. Gyengén megráztam a fejemet, majd a lányra pillantottam. Értékeltem, hogy aggódik értem, vagy mi a fene, s hogy hallani akarja, mi történt velem, de… még tartózkodtam kissé.
- Nem mintha ebből jó ötlet lenne versenyt űzni. Egyébként is, nem ismered a mondást? Mindenkinek a saját nyomorúsága a legnagyobb. Még akkor is, ha az valójában apróság… az ő problémája, tehát az a legnagyobb – Vállat vontam. Ettől még nem mondtam azt, hogy nem mesélek, csak arra utaltam, hogy hülye ötlet versenyt rendezni. Nekem az én nyűgöm a legnagyobb, neki pedig a sajátja. Persze, ettől még nem néztem le az ő bajait, sőt…
Leültem a kanapéra, onnan pillantva rá, miután félresöpörtem a fiókba a fotókat. Magam elé pillantottam, majd el az egyik fotó felé, ami viszont a polcra volt mindig is kirakva. Egy fotó, amin még kicsik voltunk a bátyámmal és minden rendben volt. A fotót anya készítette rólunk.
- Szívrohama volt. Az autója mellett találtak rá… már nem tudtak rajta segíteni. Engem pedig akkor hívtak fel ezzel a hírrel, mikor a fősulin voltam – Magyaráztam, majd a kezembe fogtam a poharamat. – A legrosszabb az egészben az, hogy tudtam a betegségéről. Mégsem kértem számon… ugyanis Ő maga titkolózott előttem. Lexytől tudtam meg, miután véletlenül elkotyogta – Mély levegőt vettem. – Ha aktiválta volna a vérfarkas átkát… talán az a szívét is megerősítette volna – Szusszantam. – Nem mintha bárkinek is képes lett volna ártani.

247 words ☾ Paralyzed ☾ note: Evy, hát szia  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Fizikailag nem állított ugyan meg, de a szavaival igen, így magam elé pillantottam. Háttal álltam neki, de nem hagytam ott, nem mentem be a konyhába. Lassan visszafordultam felé, így hallgatva végig minden egyes szavát.
- De Evy… mi értelme beszélni róla, ha úgysem hoz helyre semmit? – Tettem fel halkan a kérdést, de valójában igaza volt. Talán most az egyszer, tényleg, mindent el kellett volna mesélnem. Kiadnom magamból. Eddig… nem sikerült. Köntörfalaztam, vagy szimplán elhallgattam a történetemet; hiszen jóformán csak idegenekkel találkoztam mostanában. Letty, vagy Hope… és az ismeretlen férfi. Bár neki nem is panaszkodtam, csupán látta, miként török még inkább szilánkokra.
- Figyelj, ez… - Sóhajtottam egy nagyot, majd a plafonra pillantottam, némileg gondolkozva. Mármint, át kellett ezt az egészet gondolnom. – Jó, legyen, ahogy akarod, bár… attól, hogy elmondod, veled miféle rossz dolgok történtek, nem fogom jobban érezni magam. Nem vagyok ekkora szörnyeteg – Nem találtam jobb szót magamra, komolyan.
Figyeltem néhány pillanatig, majd kimentem a konyhába és töltöttem két pohárba üdítőt, azzal léptem vissza hozzá, majd tereltem őt a nappaliba. Ott még nem volt takarítva, szóval eléggé kaotikus állapotok uralkodtak, kezdve azzal, hogy amúgy az asztal tele volt régi fotókkal. Rólam, Nateről, Jeffről… Leraktam a poharakat, majd igyekeztem összeseperni egy helyre a fotókat, hogy aztán elrakhassam az egyik fiókba.

209 words ☾ Paralyzed ☾ note: Evy, hát szia  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Valójában jó volt látni Evelynt, de nem tudtam, hogyan álljak hozzá. Hiszen eltűnt, ő is és figyelmen kívül hagyta az összes üzenetemet, amit küldtem, vagy épp a hívásaimat. Pont úgy, ahogyan Jefferson is tette, bár annak legalább már tudom, mi volt az oka. Evy eltűnéséről viszont semmit sem tudtam. Bezártam utána az ajtót, majd a nappali felé indultam, bár meg is torpantam. Hozni akartam valami innivalót, vagy akármit, de a lány beszélni kezdett, így rápillantottam. A szemeit fürkésztem.
- Nem gáz. Nyilván megvolt ennek az oka, nem? Nem eshet rosszul, hogy egy haverra nem figyeltél… nyugi, minden rendben van velem – Erőltetetten mosolyogtam rá, majd megráztam gyengén a fejemet. – Nem hinném, hogy tudsz segíteni. Nem rég jöttem én is vissza, mármint ide, haza… hogy kicsit rendet tegyek itt, és a fejemben, az életemben, de… Evy, igazából lövésem sincs, mihez fogjak. Nem csak a bátyám halt meg… hanem… - Kezdtem kifakadni, de aztán megálljt parancsoltam magamnak.
- Kérsz inni? – A válaszát nem várva léptem el mellette, hogy a konyhába mehessek.

258 words ☾ Paralyzed ☾ note: Evy, hát szia  ☾

☾ To: Evelyn

☾ When did I lose myself?

Olyan volt, mintha évek óta nem jártam volna a lakásban. Igen, kerültem. Nate halála óta szinte egyszer sem jöttem haza; ha mégis, akkor csak néhány holmiért, hogy azt magamhoz véve vissza is mehessek Jeff lakására. Bár őszintén szólva: egyik hely sem volt megfelelő. Mindenhol azoknak az embereknek az emléke kísértett, akik nem voltak sehol. S most már… azt is tudom, hogy Jeff sem jön haza többé. Hiszen halott. Halottak mindketten. Egyszerűen én… fogalmam sincs, hogyan fogom ezen túltenni magam. Talán soha nem fogok tovább lépni. Nem, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Talán, ha elfelejtenék mindent…
De ott van az az ismeretlen alak, aki azt hiszem, még itt tart a rejtélyességével.
Sóhajtottam egy nagyot. Nate szobájában voltam, próbáltam némileg összepakolni, takarítani. Fájt, de muszáj volt végre tennem valamit. Fel kellett dolgoznom, hogy nem jön haza többé. Tudatosítanom kellett magamban.
Aztán hallottam a csengőt, szóval mindent otthagytam és kilépkedtem, bár előtte még gyorsan kezet mostam. Azon agyaltam, mégis ki jött és mit akarhat… pont most. Nos, amikor kinyitottam az ajtót, eléggé ledöbbentem.
- Evelyn… - Összehúztam a szemeimet, majd félrepillantottam. Ő is eltűnt, mint mindenki más, habár az ő hiánya nem esett annyira rosszul. Mármint, kaland volt az egész, aztán haverokká váltunk időközben, vagy a fene tudja. Azonban nem volt olyan közel hozzám, hogy a titkaimat rábízzam. Bár arról tudott, hogy mi vagyok… már nem tudom, lehetséges, hogy részegen mondtam el neki. Mély levegőt vettem.
- Mit keresel itt? – Visszaemeltem rá a tekintetemet, majd kitártam az ajtót. Nem akartam elküldeni őt. Elhúztam a számat a szavaira. – Gyere be. Ne itt beszéljünk.

258 words ☾ Paralyzed ☾ note: Evy, hát szia  ☾