Maverick & Grace

Hazudtam volna, ha azt mondom, vártam a lány együttérzésére, vagy megértésére. Így hát csak csendben tűrtem a szavakat, amiket a fejemhez vágott, reagálni nem tudtam volna mit rájuk. Hiszen igaza volt. Én tökéletesen átláttam a helyzetet, és megtagadtam tőle a magyarázatot. Helyette hagytam, hogy rabként élje a napjait, azon agyalva, vajon mit is akarhatok tőle, miért nem ölöm meg, vagy éppen mikor fogom ezt tenni. A helyében, nos, valószínűleg én is elvesztettem volna az ép eszemet, ha nem is az egészet. Nem voltam vele kíméletes, még ha feltétlenül nem is bántam vele olyan rosszul, de bocsánatot egyáltalán nem érdemeltem. Nem is kértem.
A következő szavaira már épp válaszoltam volna, amikor ő hirtelen felállt, és pofon vágott. Nem is a fizikai fájdalom volt az, ami megviselt, sokkal inkább a szívemen ejtett sebek, hiszen ez – a teljesen jogos reakciója – volt a kegyelemdöfés sebzett szívemnek. Grace több mindent elárult ezzel, mint sejtette volna, én pedig immáron tudtam, hogy soha többé nem lesz semmi olyan, mint régen volt. Ehhez túl messzire mentem, túl sokáig vártam. De talán így volt helyes. Talán most már hagynom kellene Gracet elmenni, hogy járja a saját útját, mert jól láthatóan az én segítségemet nem akarta.
- Nem számít, milyen választ adok erre a kérdésre. A múlton nem változtat. – Csak ennyit voltam képes válaszolni, miután a pofon utáni sokk valamelyest elmúlt. Az arcomon minden bizonnyal egy vörös folt éktelenkedett Grace tenyere nyomán, de nem vettem a fáradtságot, hogy megmasszírozzam a fájó pontot. Mondhatni, büszkén viseltem azt és a fájdalmat, hiszen megérdemeltem.
Miután ő visszaült a helyére, én még másodpercekig álltam egy helyben, szemeimet lehunyva egy pillanatra. Felidéztem magamban megannyi alkalom emlékét, amikor csak ültem a lány cellája előtt, figyeltem békésen alvó vonásait, és azon gondolkodtam, hogy fel kellene ébresztenem, és elmondanom neki mindazt, amit tudnia kell. De ahogy ott ültem, és néztem az alakját, mindig rájöttem, hogy nem, képtelen vagyok szembenézni vele. Nem is inkább vele. Sokkal inkább a tetteim következményeivel. Hiszen egy dolog volt eljátszani a gonosz szerepét, és megint egy másik megpróbálni visszatérni a régi szerepbe, és megmagyarázni, miért tetted azt, amit. Én pedig megfutamodtam, és kudarcot vallottam. Azt hittem, képes leszek elviselni azt, hogy gyűlöl, de ahogy telt-múlt az idő, nem ő volt az egyetlen, aki szenvedett. Én is ugyanúgy meghaltam egy kicsit minden nap, amíg olyanná nem váltam, mint amilyen most voltam. Szörnyeteg voltam? Könnyen lehet. Hiszen attól sem riadtam vissza, hogy egy ártatlan ember életét kioltsam, egy olyan emberét, akit egészen gyerekkorom óta ismertem.
Oly sok minden futott át az agyamon pár másodperc alatt, de végül aztán kinyitottam a szemeimet, és elzártam az érzelmeimet ismét az a bizonyos ajtó mögé. Sürgetett az idő, és nem most volt itt az ideje annak, hogy felesleges dolgokon agyaljak.
- Első sorban egy olyan varázslatot kerestem, amivel a börtönvilág bűbáját tudnánk hatástalanítani. Tudod, a megalkotóktól függ, hogy hagynak-e neked valamilyen módot elrejtve a kijutásra, de az apámat ismerve, egy ilyen kiskaput nem hagyna. De eddig még nem találtam választ – sóhajtottam fel, majd visszahúztam a könyvet előle, mintha attól féltem volna, hogy Grace felégeti, még ha nem is volt képes rá. Neki lehet, hogy nem jelentett semmit ez a könyv pár poros lapon kívül, számomra azonban ez nyújtotta az egyetlen reményt, hogy képes leszek megmenteni őt attól a sorstól, amit az apám szánt neki.
- Mindenesetre, most össze kell pakolnom néhány dolgot, aztán tovább kell állnunk – feleltem ismét, nem is adva opciót Gracenek arra, hogy ne jöjjön velem. Valamiért magától értetődőnek gondoltam, hogy a gyűlölete ellenére is követni fog majd.
Felálltam hát a kanapéról, és hátat fordítva neki elindultam összeszedni a mindenhol heverő könyveket, bár azok közül is csak a legfontosabbakat, hiszen holtsúlyt cipelni nem lett volna tanácsos.

 ∗ words: 608 ∗ credit

Maverick & Grace

Csendben vártam Grace reakcióját mindarra, amit az előbb közöltem vele. Végig mélyen a szemébe néztem, látni akartam, hogy milyen érzelmek, gondolatok futnak át rajta. Fejben olyan sokszor eljátszottam már ezt a jelenetet, hogy azt hittem, egyáltalán nem leszek majd ideges közben, de a tenyerem szó szerint izzadt. Szerettem volna, ha hisz nekem, és legalább egy kicsit enyhül a gyűlölete irántam, de tudtam, hogy ebben a naiv oldalam reménykedett csupán. Egyértelmű volt, hogy nem fogja jól fogadni a szavaimat, és lám, igazam is lett. Szemei gyűlölettől szikráztak, ami azonban ennél is meglepőbb volt, hogy bennem ezúttal nem keltett dühöt. Ott ültem, rezzenéstelen arccal, mint egy szikla a tenger viharában, rendíthetetlenül, és semmilyen érzelmet nem éreztem.
- El tudod képzelni, milyen érzés volt azt hallani mindenkitől, hogy meg kell halnod, hogy ha nem tudnak egy börtönvilágba zárni, akkor jobb, ha nem is létezik egy hozzád hasonló szörnyeteg? El tudod képzelni, milyen volt látni, ahogy eszeveszetten rohansz pontosan ez a jövő felé? El tudod képzelni, milyen érzés volt a szemeidbe nézni, és azt látni, hogy nemhogy csak nem ismersz fel, a gyerekkori barátodat oly sok együtt eltöltött idő után, hanem egyenesen utálsz, megvetsz, mert bennem is csak ugyanazt láttad, mint a kovened tagjaiban – egy személyt, aki az életedre akar törni – vágtam vissza neki, szavaimnak azonban nem volt semmi éle, még magam is megijedtem attól az érzelemmentességtől, amit tükrözött. – Nem, valóban nem volt a legjobb módja, de ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy megmentselek a kovenektől és magadtól is. Mert amikor rád találtam, őrültek módjára őrjöngtél még mindig, minden árnyban az ellenséget vélted felfedezni. Mit gondolsz, ebben az állapotban a szavak mit értek volna? – Igyekeztem sorban megcáfolni a szavait, jobban mondva rámutatni arra, hogy minden szörnyűségnek megvolt a maga oka, és hogy a helyzetemben nem tehettem semmi mást. Választ nem vártam a kérdésemre, mert én is, és Gracenek is tudnia kellett volna, hogy nem is volt rá. Egyértelmű volt, hogy mi történt volna, ha nem veszem fel a fő gonosz szerepét. És teljesen biztos voltam abban is, hogy Grace is tisztában volt mindezzel, csupán elfogadni nem akarta, ezért ragaszkodott a gyűlölethez. Mert utálni valakit mindig egyszerűbb volt.
- Tudod, veled ellentétben én emlékszem mindenre. Szerinted milyen érzés az, amikor az a személy, aki egész életedben a valódi családot jelentette, a szíve legmélyéről megvet? Nem hibáztatlak érte, mert magam döntöttem így. Tudod, hogy miért? Mert még mindig jobb, ha gyűlölsz, mintha halott lennél! – Hirtelen annyira elkapott az indulat, hogy felpattantam a kanapéról. Nem állt szándékomban ennyire ráförmedni Gracere, hiszen ő csupán áldozata volt az egész kicseszett szituációnak, mégsem bírtam megállni. Szívem szerint sírva fakadtam volna, mert igen, nekem is belehasadt a szívem abba, amit tennem kellett Grace-szel, látni nap, mint nap, ahogy ül a cellában, reményvesztetten. Az a pillanat, amikor az egyetlen örömforrástól is megfosztottam, nekem is örökre az emlékezetembe vésődött. Mert attól függetlenül, hogy nem mutattam ki, nekem is voltak érzéseim is. De csupán az, hogy szerettem őt, nem fogja megmenteni a sorsától.
Beletúrtam a hajamba, majd félig elfordultam tőle. Jobb kezembe temettem az arcom, amíg azon igyekeztem, hogy visszanyerjem az irányítást az érzelmeim felett. Nem akartam sem sírni, sem még egyszer ráförmedni. Ügyeltem a lélegzetvételeimre, egyenletesen vettem levegőt, aminek köszönhetően perceken belül sikerült visszanyernem a kontrollt. A nemrég szerzett könyvet vettem magamhoz, majd letettem elé az asztalra, ügyelve arra, hogy a kilöttyent teába ne rakjam.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, de úgy hiszem, hogy ebben a könyvben rejlik a megoldás a problémánkra. Az apám azonban már bizonyosan tudja, hogy itt rejtettelek el, ezért nem maradhatunk itt – magyaráztam neki. Nagyban megkönnyítette volna a dolgomat, ha legalább egy picit számíthattam volna az együttműködésére, de tudtam, ennek az esélye igen csekély.

 ∗ words: 606 ∗ credit

Maverick & Grace

Mint ahogy arra számítottam is, Grace nem hitt nekem. Vagy csak nem akart. A lényegen mindenesetre nem változtatott. Éreztem a tekintetét az arcomon, így hát felnyitottam a szemeimet, s viszonoztam a pillantását, hogy ezzel is lássa, ezúttal nem rejtegetek semmit, s a csupasz igazságot mondom. A bizalmatlanságát persze teljes mértékben megértettem. Hiszen épp most állítottam, hogy gyerekkori barátok voltunk, ám ennek ellenére én mégis elraboltam és fogva tartottam őt. Mindenre meg volt az okom, hogy mit miért tettem, de erős kétségeim voltak afelől, hogy megértette, vagy elfogadta volna azokat. Nem is vártam megbocsátást a tetteimért, és egyáltalán nem bántam meg őket. Azt tettem, amit az adott pillanatban helyesnek véltem, s mint Charles megölésekor, ezért sem éreztem bűntudatot. A gyűlölet még mindig jobb volt a semminél, a halálnál.
Abban a pillanatban, hogy felpattant, én is ugyanúgy tettem. Persze nem azért, mert azt hittem, szökni próbál, hanem azért, mert egészen biztos voltam abban, még nem elég erős ahhoz, hogy a saját két lábán megálljon. Nemrég tért vissza a halálból, s én már rögtön újból sokkoltam. Az, hogy elhagyta az erő a testét, teljesen érthető volt. S végül úgy is lett, ahogy sejtettem. Mielőtt azonban a földre eshetett volna, óvatosan elkaptam őt. Az érintésemnek nem örült túlzottan, mintha méreg lett volna, egyből elhúzódott. Nem mondom, hogy nem fájt, de nem hibáztathattam érte. Csak egy halk sóhaj el az ajkaimat.
- Gyere, menjünk fel, és mindent elmagyarázok – ajánlottam neki, a kezemet nyújtva felé. Nem voltam benne biztos, hogy a segítségemet el fogja-e fogadni, de nem hittem volna, hogy tiltakozni fog az ellen, hogy a börtönét is elhagyhassa. Ha elfogadta a kezemet, akkor óvatosan átkaroltam a derekát, hogy így támogassam őt, míg fel nem értünk a lakrészre. Azonban ha elutasította azt, akkor én is lassan, végig Grace mellett lépkedtem, hogy ha megint megszédülne vagy megbotlana, még időben el tudjam kapni.
Amint felértünk a nappaliba, leültettem a kanapéra, és hoztam forró teát, mert egészen biztos voltam abban, hogy jól fog esni neki a meleg ital. Lehet óvatlanság volt tőlem, hogy felhoztam magammal, ki a cellájából. Nem szerettem volna, hogy megszökjön, épp ezért csak reménykedni tudtam abban, hogy a mondanivalóm érdekelni fogja annyira, hogy ne rögtön a szökésen törje a fejét.
Leültem vele szemben a kanapéra, miután a teát felé nyújtottam. Amennyiben azt is elutasította, csak letettem az asztalra, s így helyezkedtem el vele szemben. Percekig csak szótlanul figyeltem őt, azon gondolkodva, hogyan is kezdjek bele. Nem hittem volna, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor fény derül az igazságra. Gondolatban persze sokszor lejátszottam ezt a jelenetet, de most úgy éreztem, hogy inába szállt a bátorságom.
- Nem várom, hogy megérts, elfogadd, amit tettem, vagy hogy megbocsáss, de szeretném, ha meghallgatnál. – Jól megfontolva ejtettem ki minden egyes szót, majd végül frusztráltan fújva ki a levegőt dőltem hátra a kanapénak. Az izmaim megfeszültek az idegességtől, még az állkapcsomon is jól látható volt. Összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, majd ismét Gracere függesztettem a tekintetemet. Bármennyire is nehezemre esett ránéznem, azt akartam, hogy végig a szemembe nézhessen, hogy lássa, nem hazudok.
- Amikor kiderült, hogy te másmilyen boszorkány vagy, mint mi, vagy a kovenednek a tagjai, megijedtek tőled. Biztos vagyok benne, hogy erre a részre te sokkal jobban emlékszel, mint én. Nemcsak a te kovened, hanem az enyém is úgy döntött, hogy jobb, ha téged egy börtönvilágba zárnak, ahonnan nem tudsz kijutni. Ezt ugyan nem sikerült elérniük, mivel küzdöttél, de az emlékeid egy részét, főleg a rám vonatkozókat sikerült kitörölniük. Mondhatni, őrjöngésbe kezdtél, és annyi boszorkányt megöltél, amennyit csak tudtál menekülés közben – magyaráztam neki, mert egyszerűbb volt olyannal kezdeni a történetet, amire valószínűleg ő is emlékszik, hisz ez több hitelt adott a szavaimnak. – Azt kérdezted, miért raboltalak el, és tartottalak fogva annak ellenére, hogy barátok, sőt, jegyesek voltunk, igaz? – tettem fel az egyértelmű kérdést, de választ nem vártam rá, mert rögtön folytattam is. – Tisztában voltam azzal, hogy nem emlékszel rám, ennél fogva pedig nem is bíztál volna bennem, ha azt mondom, segíteni akarok neked. Meg akartam akadályozni, hogy az apám megtaláljon téged, és a börtönvilágba küldjön, így cselekednem kellett minél hamarabb. Lehet, hogy nem volt a legszebb módja annak, ahogy elkaptalak, és fogva tartottalak, de biztosra kellett vennem, hogy nem fogsz elszökni. Csak így tudtalak rejtve tartani téged is egy varázslattal, hogy az apámék ne találjanak rád. De már közel vannak, nem maradhatunk itt sokáig – csóváltam meg a fejem. – Ez idő alatt végig azon dolgoztam, hogy visszahozzam az emlékeid, és valami megoldást találjak a börtönvilág ellen. A folyamatos rejtőzködés ugyanis nem végleges opció – magyaráztam neki, fejemmel a könyv felé is bökve, ami a ritka varázslatokat tartalmazta. Ezt követően várakozóan pillantottam a lányra, hagyva neki egy kis időt, hogy feldolgozzon mindent, s így vártam a reakciójára.

 ∗ words: 776 ∗ credit

Maverick & Grace

Habár ennek jelét soha nem mutattam, de valójában sokszor feltettem azt a kérdést magamnak, hogy gonosz voltam-e. Elvégre, fogva tartottam egy lányt, Gracet, aki iránt gyengéd érzéseket is tápláltam ráadásul. Elvettem a szabadságát, nem válaszoltam a kérdéseire, és a szükségesnél több interakciót sem alakítottam ki vele. Csak itt tartottam fogva a pincémben, elzárva a külvilágtól, némileg azért arra várva, hogy ő majd szépen lenyelni ezt a helyzetet, és beletörődik a sorsába. Ennél persze ismerhettem volna őt jobban is, tisztában voltam vele, hogy ő pont nem az a típus volt, aki ilyen könnyedén behódolt volna bárkinek, azonban nem érdekelt. Nem akartam, hogy börtönvilágba kerüljön, hogy a kovenje egy olyan „bűn”-ért büntesse, amiről ő nem tehetett, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem volt bűnös. Nem tagadom, hogy rengeteg boszorkányt megölt, a saját társait, ami már alapból kivetendő lenne, de nézzük meg, miért is tette pontosan? Mert az életére törtek, így érthető, ha védte magát. A fő ok azonban, amiért erre a sorsra ítélték, amiért szörnyszülöttnek hívták, az az volt, hogy más volt tőlünk. Nem a megszokott boszorkány, aki képes varázslásra, nem, ő elszívni volt képes azt, majd felhasználni az ilyen módon „lopott” erőt. Én ezt nem tartottam oknak a kiközösítésre, de az emberek mindig is féltek az ismeretlentől, és ez nem változott, nem számított, milyen időket éltünk. Úgyhogy elhatároztam, hogy kerüljön bármibe, de életben fogom őt tartani. A sors iróniája, hogy most pont miattam akart véget vetni az életének, hogy most valószínűleg én nagyobb ellenség voltam a szemében, mint a tulajdon kovenje, akik ténylegesen az életére törtek. Eddig nem tartottam fontosnak, hogy ezzel törődjek, de most, azon küzdve, hogy életben tartsam valahogy őt, igenis fontosnak tűnt, hogy végre beszélni kezdjek, hogy elmondjam neki, mik az okaim, és mik a szándékaim. Nem tartottam valószínűnek, hogy hinni is fog nekem, elvégre, nem emlékezett rám, és neki én csak egy pszichopata őrült voltam, de ha meg sem próbálom, akkor változni sem fog semmi – erre most rájöttem.
Hosszú óráknak tűnt, ahogy szájon át lélegeztettem őt, majd harminc mellkas-kompressziót végeztem el. Nem tudtam, hogy ennyi elég lesz-e, hogy még megmenthetem-e őt, de nem voltam hajlandó feladni, így a próbálkozással sem hagytam fel. Csak újra és újra elismételtem ugyanazokat a mozdulatokat, a tüdejét lassan töltve meg oxigénnel, majd amikor a szemei felpattantak, s ugyanezzel a lendülettel távolabb ugrott tőlem, akkora megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, mint még soha. Egy hatalmas sóhaj formájában ezt meg is mutattam, de igazából ennyi nem volt elég, szavakkal képtelenség leírni, hogy ott, abban a pillanatban mit éreztem. Ha nem lettem volna olyan jó ura önmagamnak, és ha nem olyan kapcsolatban álltunk volna, mint amilyenben, akkor biztosan szorosan a karjaimba zártam volna őt, a bökkenő csak ott volt, hogy ezt nem tehettem meg – már csak azért sem, mert pont én voltam az, aki miatt Grace öngyilkos akart lenni. Én voltam az oka mindennek, és nem tudom, hogyan éltem volna túl, ha Gracenek tényleg sikerült volna a terve… Soha nem tudtam volna feldolgozni azt a fájdalmat és bűntudatot, ebben biztos voltam.
Teljes mértékben megértettem Grace érzéseit, azt is, hogy miért förmedt rám most, de ezúttal a szavai nem érték el nálam is ezt a hatást. Nem lettem mérges, hanem csak érzelemmentes arccal helyezkedtem el a földön kényelmesen, mint akinek jobb dolga nincs, minthogy itt ücsörögjön (nem is volt), és így fürkésztem a lány arcát. Az enyémről nem lehetett semmit sem leolvasni, azt, hogy valójában mennyire is örültem annak, amiért hallhattam őt még mérgesnek, láthattam, ahogy velem kiabál. Mindez már eléggé megszokott volt, és azt is jelentette egyúttal, hogy Grace tényleg jól volt. És ennél többre nekem nem is volt szükségem.
- Valószínűleg úgy sem hiszed el egy szavamat sem, de azt hiszem… eljött az ideje annak, hogy elbeszélgessünk egymással. Szerintem sokkolni foglak mindazzal, amit mondok, és a felét sem fogod hinni, már azzal, ha azt mondom, te nem ártottál nekem semmit… – kezdtem el beszélni, végig Grace szemeibe nézve, csak hogy tudja, tényleg komolyan gondolom minden szavamat, és hogy nem viccelek. – De felesleges tovább titkolózni. Mondd csak, Grace, készen állsz arra, hogy megtudd az igazságot? – kérdeztem tőle, majd ha helyeslő választ kaptam, ha nem, én akkor is folytattam. – Mi valójában gyerekkori barátok vagyunk – közöltem vele, majd egy pillanatra lehunytam a szemeimet, szinte már látva magam előtt, ahogy hitetlenkedve felnevet, és a képembe vágja, hogy ez lehetetlen, mert engem soha nem látott még. De muszáj volt végre lerántanom a leplet az igazságról, hogy elkerüljem azt, hogy Grace még egyszer megpróbáljon véget vetni az életének.

Remélem megfelel  ∗ words: 737 ∗ credit

Maverick & Grace

Napok teltek azóta, hogy Graceszel beszéltem, és hogy olyan csúnyán elfajult az egész, hogy én mérgemben felgyújtottam az összes verseskönyvét, annak tudatában, hogy ezek voltak az egyetlen dolgok, amik még tartották benne a lelket, amiknek köszönhetően a raboskodással töltött ideje valamennyivel elviselhetőbb volt. De azzal, amit tettem, tényleg megfosztottam minden örömforrásától, s habár valószínűleg bűntudatot kellett volna éreznem miatta, de semmi ilyenről nem volt szó. Félreértés ne essék, volt egy pillanat, amikor elgyengültem, és engesztelésképp akartam neki vinni egy másik kötetet, de aztán még időben lebeszéltem magam erről. Azt akartam, hogy gyűlöljön, mert így könnyebb volt elviselnem azt, hogy hol voltunk most. Igyekeztem elnyomni magamban ezeket az érzéseket és ridegséggel leplezni őket, de valójában nagyon is fájt, hogy Grace már egy kicsit sem emlékezett rám. Gyerekkori barátok voltunk, nagyon sok időt töltöttünk el együtt, ráadásul jegyesek is voltunk. Igaz, érdekházasságnak indult az egész, de én idővel kezdtem többet érezni iránta, mint valószínűleg ő, s pontosan emiatt tudtam még elviselni a kovent, meg azt, hogy az apám úgy kezelt, mintha én is csak egy bábú lettem volna a sakktábláján, amit kénye-kedve szerint mozgathatott. De azzal, hogy őt elvették tőlem minden értelemben, egy részem nekem is vele halt. Elvégre, nézzetek most rám. Nem tagadom, soha nem voltam az a férfi, aki ne tett volna meg bármit a céljainak az elérése érdekében, de ezt kordában tudtam tartani addig, amíg még volt értelme. De most, hogy Grace ilyen állapotba került, úgy éreztem, én is kezdtem kifordulni önmagamból.
Ez nemcsak abban mutatkozott meg, ahogy vele viselkedtem, hogy indokolatlanul kegyetlen voltam vele, mintha össze akartam volna őt törni lelkileg, hanem abban is, hogy a minap megöltem valakit. Ismertem a fickót, valami Charles vagy hasonló neve volt, és a kovenemhez tartozott. Apám egyik csatlósa volt, aki vakon követte volna őt bárhová, legyen az a pokol, vagy egy disznóól mocska. Sőt, még azon se lepődtem volna meg, ha dagonyázott is volna benne csak azért, mert az apám azt mondja, a koven érdekeit szolgálja az. S hogy pontosan hogyan is került sor a gyilkosságra?
A városban voltam, bevásárolni persze, de a legfőbb ok az volt, hogy elmenjek egy ritka varázslatokat tartalmazó könyvért, amit úgy rendeltem egy ismerősöm ismerősén keresztül. Azt reméltem, hogy abban találok valami megoldást Grace problémájára, legyen az az emlékezet vagy a börtönvilág kérdése, úgyhogy érthető volt, hogy szerettem volna minél előbb megszerezni azt. Azonban pontosan emiatt óvatlanná váltam egyetlen egy pillanatra, ez pedig elég volt ahhoz, hogy az a Charles véletlenül megpillantson. Nem hagyhattam, hogy a tartózkodási helyem pontos címét továbbadja az apámnak, úgyhogy magam után csaltam egy üres utcába, majd megöltem rezzenéstelen arccal. Olyan könnyedén tört el a nyaka, mintha nem is csontok lettek volna, hanem egy vékony faág. A testét ezután elrejtettem, hogy ne találják meg egy hamar, de tudtam, hogy nem maradhatok már sokáig Mystic Fallsban. Ha pár napon belül nem ad magáról életjelet Charles, akkor az apámnak fel fog tűnni, és még több emberét küldi utánam, hogy visszarángasson a kovenhez, és aztán Gracet feladja a saját kovenének. Ezt pedig nem hagyhattam, úgyhogy egyetlen másodpercnyi habozás nélkül végeztem a fickóval. Azt szokták mondani, hogy mindig az első embert megölni a legnehezebb, hogy olyankor a legnagyobb a bűntudat, de én nem éreztem semmit. Ismertem Charlest, a családját, tudtam, hogy volt egy kislánya, még az arcát is láttam magam előtt, amikor mozdítottam a kezemet, hogy eltörjem az apja nyakát egy varázslattal. Nálam senki nem tudja jobban, milyen egy szülővel felnőni, még sem éreztem rosszul magam, amiért ugyanerre a sorsra ítéltem egy ártatlan kislányt.
A bűntudat másnap sem kopogtatott az ajtómon, úgyhogy biztos voltam abban, hogy ezek után már nem is fog. Talán azért nem, mert egyáltalán nem bántam azt, amit tettem. Alapjáraton nem nyúltam volna egyből erőszakhoz és gyilkossághoz, de azt sem hagyhattam, hogy lelepleződjek, s mint megfogadtam, bármit megteszek annak érdekében, hogy Gracet bújtassam és biztonságban tudjam. Még ha az egész kovenemet is le kell mészárolnom hozzá, nos, azt is hidegvérrel megtettem volna. A semminél is kevesebbet jelentettek nekem.
A varázskönyvet egyébként sikeresen megszereztem, és már hozzá is láttam ahhoz, hogy átnyálazzam az egészet. A mai napra is ezt terveztem, úgyhogy kényelmesen helyet foglaltam a nappaliban, és azt kezdtem el olvasgatni, amikor hirtelen rossz előérzetem támadt. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de valamiért úgy éreztem, hogy valami rossz történik lent Graceszel. Elképzelni sem tudtam volna, hogy pontosan micsoda, de muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben volt vele.
Először kényelmes tempóban álltam fel a kanapéról, és indultam meg le a pince felé, azonban minden egyes megtett lépéssel egyre baljósabb érzés kötötte gúzsba a tagjaimat, ezért én is sietősebbre vettem a tempót, míg nem már szinte rohanni nem kezdtem. Kissé hülyén éreztem magam miatta, elvégre mi volt akkor, ha Grace nyugodtan feküdt az ágyában, és a semmiért volt az egész hűhó? Csak még hülyébb helyzetbe hoztam volna magam, de valahogy ez annyira nem számított akkor és ott. Főleg, hogy amint felnyitottam a csapóajtót, és megindultam a lépcsőn lefelé, egyből megpillantottam a törékeny testét… Ahogy az ágyneműjével a nyaka körül lógott az ablak rácsán.
Egyből a tüdőmben rekedt a levegő, ahogy eluralkodott rajtam a pánik, és a félelem, hogy elveszítem őt, úgyhogy a lépcsőfokokat már nem is vettem be, csak nemes egyszerűséggel leugrottam, azzal sem törődve, hogy apró fájdalom nyilallt a bokámba miatta. Egyedül az járt a fejemben, hogy meg kell mentenem őt, s csak remélni tudtam, hogy még nem késtem el.
A cella kulcsát a nagy kapkodásban elfelejtettem magammal hozni, de igazából nem is volt rá szükségem, mert nemes egyszerűséggel csak kitéptem a falból az egész ajtót a varázserőmmel, ezt követően pedig a vékony takaró anyagát is eltéptem, amivel megszűnhetett a nyomás a nyaka körül, ám mielőtt a teste a földre koppant volna, odaléptem hozzá, így a karjaimba érkezett. Óvatosan letettem a földre, majd gondolkodás nélkül elkezdtem szájon át lélegeztetni őt. Még volt pulzusa, gyenge ugyan, de még nem késtem el. Még megmenthettem, és csak ez számított.

Remélem megfelel  ∗ words: 976 ∗ credit