Baszki.
Baszki, baszki, baszki. Ugye most csak szórakozol velem? Épp kezdtem volna újra nyeregben érezni magam... na jó, azért azt nem, de próbálkoztam. Rómát sem egy nap alatt építették – ami igaz, ott voltam –, így gondolom idő kell annak is, hogy az átkom maradéktalanul eltűnjön és újra a torkosság démona legyek, akinek születtem, de egyelőre még küszködök. Próbálkozom, mint egy kapuzárási pánikos vénség, aki nem nyugodott bele, hogy a varázspálcája már lemerült, az ízületei elkoptak és olyan lányokat hajkurászik, akik az unokái is lehetnének. Nem tagadom, tényleg szánalmas kép ez, de az ilyen nyomorultakkal ellentétben én egy halhatatlan démon vagyok, így nálam ez csak átmeneti állapot. Annak kell lennie. Eleinte azt hittem, hogy nem szűnt meg az átok, de mivel elhagyhatom a börtönömmé vált otthonomat a logika azt diktálja, hogy az átkom másik felének is meg kellett szűnnie. Csak ezt én éppenséggel még nem érzem. A testem még tompa az élvezetekre, mint mikor elzsibbad a lábad az egy helyben ücsörgéstől. Kellemetlen. Bosszantó. De nincs mit tenni. Persze ez csak egy elmélet, amivel azt a hangot próbálom féken tartani, ami kétségbeesetten csak azt szajkózza, hogy mi van, ha valami teljesen bekrepált nálam és most már ilyen maradok. Egy kiégett őslény, aki valaha tudta milyen bulizni, de már kihalt belőle a szenvedély. Na, nem. Ebbe még belegondolni is rossz. És ha már buli, kanyarodjunk csak vissza a monológom elejére, ahol érzékeltetni próbáltam a kiakadásom. Ugyanis ki vagyok akadva. Jött valami seggfej – vagyis négy – és hipp-hopp tönkre cseszték a világot. Hogy ez miért háborít fel? Alap esetben én sem vetek meg egy jó kis káoszt, megdobja a hangulatot, lendít a cselekményen, de ilyenkor az emberekben bekapcsol az a túlélési reflex, ami meggátolja, hogy mit sem törödve a helyzet súlyosságával falkába tömörülve, öntudatlan állapotban bulizzanak egy jót. És ez nekem nem jó. Mert nekem szükségem van azokra a bulikra, végtére is, hogyan máshogy feszegethetném a határaimat és érhetném el, hogy ez a szarság elmúljon végre? Egy kis befolyással sikerült rendeznem egy kis összeröffenést, nem az évszázad ereszdelahajamját, de a célnak tökéletesen megfelelt. Volt minden, ami kellett: gátlástalan, ám dekoratív (vagy legalábbis előnyös adottságú) hölgyek, pia és zene. A terülj terülj asztalkám mondjuk hiányzott, de úgy tudom, a modern időkben amúgy sem része az átmulatott éjszakáknak (pedig ha tudnák, mit hagynak ki...), így nagy kegyesen azt elengedtem és a környezetemre koncentráltam. Az összetört lelkekben van a legtöbb potenciál, már úgy értem arra, hogy megjöjjön az eszem, meg a... libidóm. Nálam ez olyan, mint másnál a szőke vagy a barna, a magas vagy az alacsony, a telt vagy a sovány; ízlés kérdése, ideál. Nekem a külső másodlagos, engem a sötétség és a keserűség vonz. És már méterekről megéreztem őt. Mint valami kopó, úgy kaptam a fejem az irányába. Ismerős kisugárzás. Csak nem egy környékről származunk? Már úgy értem, hogy a Pokolból.
Gondolkodás nélkül nyaláboltam fel a poharam és az üveget, majd hívatlanul állítottam oda hozzá és persze a legkevésbé sem zavartattam magam. Miért is tettem volna? Én voltam a legizgalmasabb arc a helyiségben, és úgy véltem, nincs az az Isten (hehe), hogy elküldjön.
– Hello, szépségem – huppantam le mellé és megvillantottam azt a mosolyom, ami szerintem a legsármosabb. – Hogy ityeg?
Rákérdezhettem volna rögtön arra is, hogy mit keres ilyen messze az otthonától, mert szinte majdnem teljesen biztos voltam abban, hogy pokoli teremtés, de azzal lelőttem volna a poént már rögtön az elején és ugyan abban mi izgalmas van?