A kezünkre pillantottam, ahogy a tenyerét egészen az enyémbe simította. Valamiért meghittnek tűnt ez a pillanat, de végül betudtam annak, hogy Natenek most újdonság lehet, vagy szokatlan másokkal érintkezni és én vagyok a próbababa. Rápillantottam a szavakra, elgondolkodva. - Milyen a kapcsolatod az öcséddel? – Kissé félve kérdeztem rá, mert úgy tűnt, nincs minden rendben köztük. Bár az is lehet, hogy csak rémeket láttam, magam sem tudom. Aztán elhúztam volna tőle lassan a kezemet, de nem engedte, ami meglepett és a szívem is kissé szaporábban kezdett verni. Nagyot nyeltem. - Nem vetted el, Nate… - Ejtettem ki halkan a szavakat, miközben oldalra döntöttem a fejem. – Nem okollak. Nem tettél semmi rosszat, Nathaniel… - Még a kezét is megszorítottam. Azt akartam, hogy elhiggye. Tényleg nem haragudtam rá, bár más boszorkány biztos ezt tette volna. De én más voltam. Talán csak elfogadtam a sorsomat; azt, hogy Kieran nélkül kell élnem. Bár most, hogy semmi esélyem nem volt rá, miszerint visszahozzam… életcélom sem volt már. Azon túl, legalábbis, hogy segítsek Nathanielnek visszaszokni az életbe. A varázserőm pedig… nagyjából veszett ügy volt, de még volt egy-két ötletem, mit tehetnék. A köszönetére elmosolyodtam halványan, majd megráztam a fejemet. - Hagyd ezt. Azzal hálálod meg, hogy boldog leszel. Használd ki ezt a második esélyt, amit adtam neked. – Nem húztam el a kezemet, hagytam, hogy kedve szerint fogja. Megmelengette a szívemet az, amit csinált. Nem tudom, mit tett velem Nate, de egy picit, mintha vonzani kezdett volna. Annyira emberi volt, annyira kedves és… - Segíteni? – Ekkor esett le, mit mondott. Segítene nekem? Nagyot nyeltem, majd szabad kezemmel megfogtam azt a kezét, amivel az enyémet fogta. Rásimítottam, majd teljesen elmosolyodtam. – Nem tudom, hogy van-e bármi mód a mágiám visszaszerzésére, de… ha segíteni akarsz, elfogadom. De nem kötelezlek rá. Nem akarlak magamhoz láncolni, hiszen megvan a magad élete, amit rendbe kell tenned… Megnyaltam a szám szélét, majd én is elnéztem az ajtó felé. Még mindig szakadt az eső. - Rendben, igazad lehet. Bőrig fogunk ázni… - Nevettem el magamat, majd elengedtem a kezét és figyeltem, hogyan áll fel. Aztán újra megfogva, felálltam én magam is. Átkaroltam gyengéden a derekát. – Támaszkodj rám nyugodtan, ha szükséges. – Kissé szorosabban öleltem magamhoz, így nem is engedtem, hogy eltávolodjon tőlem. - Én vezetek. Úgyis hozzám jössz, nem? Amint hazaértünk, keresek neked ruhát és lefürdesz. Meg készítek neked valami vacsorát, öhm… - Elgondolkodtam. – Bár mágiával ez gyorsabban ment, de megoldom. – Bár nem vagyok valami jó szakács. Ezt már nem akartam neki hangosan bevallani. Elindultam vele kifelé a kriptából és ahogy kiléptünk az ajtón, az eső egyből a nyakunkba szakadt, szó szerint. Pillanatok alatt áztunk el, de egy másodpercre sem távolodtam el a férfitől, így szeltem át vele az egész temetőt. Mosolyogva, csurom vizesen néztem fel a férfira. - Talán nekem sem árt majd egy zuhany. – Elnevettem magamat. Annyira rossz volt ez a nap, hogy már nem volt kedvem szomorkodni még az eső miatt is. Egyszerűen csak nevettem, majd felemeltem a fejemet és lehunytam a szemeimet, mikor megálltunk. Hagytam, hogy az eső az arcomat mossa és letakarítson mindent róla; a fáradalmakat, a fájdalmat… - A kulcsom… - Hamar észbe kaptam és a zsebembe nyúlva előszedtem a kocsi kulcsot, majd az autóhoz lépve kinyitottam. – Bocsánat. – Utaltam az előbbi kis jelenetre, de egyelőre nem szálltam be, csak Nathanielt figyeltem.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Bár nem tettem semmi rosszat valójában, mégis megnyugtatott, hogy nem haragszik rám. Nem mondom, hogy ettől a bűntudatom rögtön semmivé foszlott, vagy nem éreztem magam még mindig felelősnek azért, amiért belerondítottam a tervébe és elvesztette a varázserejét, de már nem is feszengtem annyira. Ha nem utál, azzal legalább alapot ad arra, hogy jóvá tegyem valahogy és megháláljam neki, amit értem tett. Habár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy rám nézve túlságosan jó dolog-e visszatérni a halálból. Nagyon nem szabadna itt lennem, - Köszönöm. - Halványan rámosolyogtam. Követtem a tekintetemmel a karomon lefutó érintését, majd magam sem tudom, miért, de fölfelé fordítottam a tenyerem és az övébe simítottam, megfogva a kezét. Az érintése jóleső meleg volt, az enyém még mindig elég hideg. - Az öcsém szerint ostobaság. - vontam vállat. Minden nézőpont kérdése. Hittem, hogy jó célt szolgáltam azzal, hogy nem aktiváltam az átkomat, a végén mégis sikerült magamra hagynom a szeretteimet, ráadásul még fájdalmat is okoztam nekik. Talán a sors üzenni akart valamit ezzel a második eséllyel? Elgondolkodva hallgattam a szavait és tudtam, hogy igaza van. Meg fogják érteni, mindannyian. Talán csak túlságosan gyáva voltam szembenézni velük, hiszen Liezel nem neheztelt rám, de Theo? Annyi mindent mondott, amikor az a boszorkány megidézett... És mi lesz Carmennel? Éreztem, hogy a lány el akarja húzni a kezét és ösztönösen belekapaszkodtam, nem engedtem. Rögtön bűnbánó, elveszett pillantást küldtem neki, magam sem értve, honnan ered ez az önző ragaszkodásom, és ha ismét el akarta húzni a kezét, ezúttal engedtem neki, nem akartam erőszakoskodni. - ...az életeddel, amit elvettem? - fejeztem be helyette a mondatot, ezúttal azonban őszinte, gyengéd mosollyal figyeltem őt. Akármennyire is próbált felmenteni, ez volt az igazság. Ő adott nekem még egy esélyt azáltal, hogy megfosztotta magát az utolsótól. - Köszönöm, Liezel. Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg mindezt. - Ha még fogtuk egymás kezét, akkor az ölembe húztam, másik tenyeremmel is beborítva, ha meg korábban elengedte, akkor most a vállára tettem a kezem. - Segíteni fogok. Tudom, hogy sokra nem mész velem, de... Engedd, hogy segítsek. Együtt kitalálunk valamit, rendben? - A szemét fürkésztem mosolyogva, és ha adott valamiféle választ, akkor az ajtó felé pillantottam, halk sóhajjal konstatálva, hogy még mindig esik az eső. - Nem hiszem, hogy valaha abba fogja hagyni az időjárás. Ha már bőrig kell áznunk, ne várjunk tovább, induljunk el most. Ilyenkor talán nincs is akkora forgalom. - Kisebb az esélye annak, hogy bárkibe belefutok. Ha támogatta az ötletem, akkor feltápászkodtam a földről és felsegítettem őt is, bizonytalanul a karjába kapaszkodva - hogy neki volt-e szüksége támaszra vagy nekem, abban nem voltam biztos. Rajta felejtettem a tekintetem néhány hosszabb szívdobbanásra, mielőtt elengedtem volna. - Autóval jöttél? Nem tudom, érvényes-e még a jogosítványom, de ha nem vagy jól, vezethetek én is. - Bár a felismerés mellkason ütött, de bele sem mertem gondolni, Theóék mit csinálhattak az én kicsikémmel. Eladták - reménykedtem benne, hogy csak eladták valakinek és nem végezte a zúzóban szegény Sheilám.
Aprót biccentettem a férfinak, s ahogy megérintett, jóleső érzés futott át rajtam. Magam sem értettem, miért. A kezére pillantottam, majd a férfira egy halvány mosollyal. - Ideje túllépnem rajta. S ha már itt tartunk, téged is elveszített valaki… - Legalábbis reméltem, hogy van valakije, akihez haza tud majd menni. A visszakérdezésre bólintottam, de a nevetéséből kihallatszott, mennyire nem ért velem egyet. Nem értettem; miért. Jó embernek tűnt, nagyon is. Talán rosszul ítéltem meg Őt? Kérdőn fürkésztem, de magától is beszélni kezdett. Megcsóváltam a fejemet. - Nézd, haragudhatnék rád, amiért a te lelked vándorolt vissza a testébe, de… nem teszem. A varázslatom elvégre sikerült a maga kacifántos módján. Hiszem, hogy minden okkal történik, Nathaniel Storm. – A nevét különösen nagy gonddal, avagy nagy hangsúllyal mondtam ki. Amikor elmondta, hogyan halt meg, elkerekedtek a szemeim. Szívroham… az egy kegyetlen dolog. S fájdalmas is, sőt, lassú. - Sajnálom, Nathaniel… - Kezdtem bele és ezúttal én érintettem meg az ő karját, majd onnan a kézfejére csúsztattam a kezemet. Csendesen hallgattam a történet második felét. Elgondolkodtam, majd halványan elmosolyodtam. – Igen, ez Mystic Falls. Továbbá… nem csodálkozom, hogy nem aktiváltad az átkot. Nem tűnsz olyannak, aki bárkinek is ártani tudna. Ez pedig jó dolog. – Velem ellentétben, aki képes volt széttépni a vámpír fiúja gyilkosait. Bár mai napig nem tudom, miként tettem. Ahhoz, hogy darabokra téphessen az ember bárkit is, erős, éles karmokra lenne szüksége. Vagy lehet, a mágiámmal tettem… Zavaros volt az az este. S kiestek dolgok. Vettem egy mély levegőt és ekkor húztam vissza a kezemet Natetől. Érdekelt, mit mond, így rá kezdtem újra figyelni. Ingattam a fejemet, gondolkodtam, de nem igazán tudtam neki épkézláb tanácsot adni. - Nézd, Nathaniel, ez egy őrült világ, ahol őrült dolgok történnek. Ha a szeretteid is tisztában vannak a természetfeletti világgal, akkor kétlem, hogy rosszul érintené őket a visszatérésed. Vagyis, nyilván sokkolni fogja őket, de… hidd el, hogy az öröm, miszerint újra látnak téged, sokkal nagyobb lesz, mint bármi más. – Mosolyogva figyeltem és egyre biztosabb voltam benne, hogy megérdemli az életet. Még akkor is, ha az én életemnek kb. most lett vége. Sem Kieran, sem varázserő… sem pedig senki, akihez fordulhatnék. Nathaniellel ellentétben nekem nem volt senkim. Senkihez sem kerültem közel az évek során, mert mániákusan a megoldást kerestem Kieran feltámasztására. Nekem ez volt az utolsó dobásom. Nem tudtam, mihez kellene ezek után kezdenem. Magam elé pillantottam, majd a szavait hallva röviden felnevettem. - Szerintem butaság itt rejtőzködnöd, s még ha a vőlegényem nem is bánná, hogy itt maradsz… én igen. – Néztem rá végül komolyan. – Ha nem akarsz hazamenni, akkor ragaszkodom hozzá, hogy nálam húzd meg magad, rendben? Amíg kitaláljuk, ki mihez kezd. Te az életeddel, amit visszakaptál, én pedig… minden egyébbel. – Feszülten túrtam a hajamba, majd megráztam gyengén a fejemet. – Nem tudom, mihez fogok kezdeni.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
- Ez nem lovagiasság, sima emberség - Halvány mosollyal hárítottam a bókját. Nem akartam, hogy túlbecsüljön azért, mert úgy viselkedtem, ahogy egy normális embertől várható lett volna.. Aggasztott ugyan kicsit, hogy ennyire rossz tapasztalatai lehettek, de inkább nem szóltam semmit. Azon töprengtem, milyen igazságtalan ez az egész Liezelre nézve... Hiszen nem engem akart visszahozni, erre a nyakába kapott egy idegen fickót és a varázserejét is elvesztette. Ha meghagyták volna neki a boszorkány ősei, biztosan felajánlottam volna, hogy dugjon vissza a koporsóba és próbálja meg még egyszer. Nem éreztem helyesnek, hogy élek, bűntudatom volt, amiért elvettem ezt az esélyt más elől. A fickó, akibe belebotlottam, miután megszakadt a kapcsolat Theóval... Ő lehetett az a bizonyos vőlegény? Mintha mondott volna valamit, de hiába próbáltam felidézni, a szavak összemosódtak az elmémben. Megráztam a fejem. A sírkövem. Te jó ég, mekkora kalamajkába keveredtem már megint? Hogy fogok élni úgy, hogy mindenki halottnak hisz? Megkérhettem volna, hogy tűntesse el a sírkövemet, de hát elvesztette a mágiáját, én meg csak nem lophatok el egy egész sírkövet. Az nem változtatna azon emberek tudatán, akik halottnak hittek. Idegesen a hajamba túrtam, majd a válaszára koncentráltam. - Őszinte részvétem. Borzasztó elveszíteni azt, akit a legjobban szeretünk. - megérintettem a vállát, ha hagyta. Tenyerem ránehezedett, finoman megszorítottam. Én is átmentem a gyászon, többször is, mint szerettem volna. Egyelőre nem akartam még az otthoniakra gondolni, sem a saját problémáimra. Jól esett Liezelére fókuszálni. - Megérdemlem? Tényleg? - Fanyarú nevetés tört fel belőlem, száraz és örömtelen. - Nem csináltam semmit. Éltem, meghaltam és most rossz ember helyett tértem vissza. Nem hiszem, hogy ebből bármit is megérdemelnék. - Még mindig mardosott a bűntudat. Csak kapta volna vissza Liezel a mágiáját! Esküszöm, kész voltam magamtól visszamászni a koporsóba és addig feküdni ott, míg ezek az ősi boszorkányok helyre nem hozzák a hibát. Aztán persze a kérdései révén csak eszembe jutott a családom. - Szívrohamom volt. - sóhajtottam. Mivel őszinte volt velem a felmenőit és a vámpír vőlegényét illetően, feleslegesen titkolóztam volna a saját fajtámmal. - Vérfarkas génjeim vannak, meg velem született szívrendszeri betegségem. Előbbit apámtól, utóbbit anyámtól örököltem. - Csodás szülők. Na jó, édesanyámról csakis jót tudnék mondani, ez a legkevesebb, amit rám hagyhatott. - Nem aktiváltam az átkomat, így végül a testem feladta. Előtte tanárként dolgoztam a helyi középiskolában. Helyi... Mystic Fallsban temettek el, ugye? - lestem körbe összezavarodva. Őszintén szólva jobb szerettem volna, ha Theo hazavisz anyánk sírja mellé, de ezt nem volt lehetőségem sem elmondani, sem végrendeletben meghagyni neki, így megértem, hogy nem akarta a testemet össze-vissza hurcibálni. - Van, akihez haza tudnék, de... Nem minden nap támasztanak fel valakit, ugye? Ez elég... Őrült dolog. Mi van, ha belefutok az utcán egy régi ismerősbe? És hogy magyarázhatnám meg a családomnak, akik talán még mindig gyászolnak, hogy itt vagyok? Carmen... A barát... Egy barátom biztos azt hinné, megőrült, bár ő is boszorkány, úgyhogy... Ahh, ne haragudj, megeredt a nyelvem. Teljesen össze vagyok zavarodva. - Ismét a hajamba túrtam, ujjaim idegesen futottak végig a vizes szálakon. Próbáltam lenyugodni kicsit és átgondolni a lehetőségeimet, de olyan sok kérdésen kellett átrágnom magam, hogy tudtam, ezzel nem megyek itt és most semmire. - Azt hiszem, jobb, ha meghúzom magam valahol. Fogalmam sincs, mi lett a régi lakásommal, de talán bölcsebb néhány napig nem mutogatni magam a városban, míg kitalálom, mihez kezdjek. - Ekkor jutott csak eszembe valami és áttapogattam a zsebeimet, de hát kit temetnének el némi készpénzzel vagy az irataival együtt? Nem volt nálam a világon semmi, csak a ruha, ami szétfoszlott itt-ott, csurom víz és tiszta sár volt. Nem volt hova mennem sem. Nos, elég kétségbeejtő helyzet, de innen szép nyerni. - Szerinted a vőlegényed bánná, ha itt maradnék néhány napot? - körbenéztem a kriptában. Jobb ötletem nem volt. Mégsem kérhettem meg Liezelt, hogy vigyen fel magához és rejtsen el néhány napra...
Nem tudom, hogyan tartottam magamban a lelket. Minden szétesett körülöttem. Kicsúszott az utolsó lehetőség is a karmaim közül, mégsem… mégsem tudtam könnyeket ejteni. Talán eleget sírtam már Kieran miatt. Vagy még nem is fogtam fel egészen, mi történt. Vettem egy mély levegőt, ahogy a férfit kezdtem figyelni. - Milyen lovagias vagy. Más itt hagyott volna, amint felfogja, hogy újra él… nem érdekelt volna senkit, hogy velem mi van – Legalábbis a legtöbbekből ezt a fajta viselkedést néztem ki. De akadtak kivételek, természetesen. Mint Nathaniel. Segített felülni, habár úgy éreztem, magamtól is ment volna. A kézcsókra viszont azonnal zavarba jöttem, így enyhe pírral az arcomon pislogtam rá. Nagyot nyeltem. - I-igen, tudom. Elolvastam a… sírkövedről – Kissé bizarr volt kiejteni ezt a szót, de ez volt a valóság. Halott volt, de most élt, s ez nekem volt köszönhető. Egyszerre voltam boldog, hogy sikerült a varázslat, s egyszerre szakadt meg a szívem, hiszen nem az volt velem szemben, akit akartam. De egy részem úgy gondolta, hogy Nate is megérdemli az életet, legalább annyira, mint Kieran. Egyszerűen a kedvessége, a kisugárzása, a sáros kinézete ellenére is ezt gondoltam. Visszahúztam végül a kezemet, s így kezdtem hallgatni a kérdéseit. - Jól, mármint jól leszek. Ez csak… - A kezeimre pillantottam. Nem tudtam egyelőre, hogyan fogalmazzak, de ő mindent kimondott helyettem. Bólintottam, majd ráemeltem a tekintetemet. – Pontosan úgy van, ahogyan mondod. Tudod, bármennyire is őrülten hangzik, a vőlegényemet akartam feltámasztani. Vámpír volt, de megölték a szemem láttára… jó néhány évtizeddel ezelőtt – Nem tudom, miért meséltem el ezt a részét neki. De megtettem. Azt hiszem, akaratlanul is bíztam benne. A kérdését először nem értettem, még ráncoltam is némileg a homlokomat, aztán leesett. Elmosolyodtam halványan. Folytatta, mire leintettem végül csendesen. - Nem, dehogy. Élsz… ezt már az ősiek sem vehetik el tőled. Engem büntetnek, nem pedig téged. Az én erőm volt az, ami visszahozott téged, így azt vették el tőlem. Remélhetőleg csak ideiglenesen… - Ekkor már feszülten néztem félre, a hajamba túrva idegesen. – Az erőm nélkül hasztalan vagyok. Valahogy el kell érnem, hogy visszaadják. – A földet kezdtem idegesen bámulni, majd eszembe jutott a medál, amit Rubynak adtam. Arra mindenképpen szükségem volt, bár nem most. Egyelőre utána akartam járni, hogy van-e módom visszaszerezni a mágiámat, avagy sem. - Talán… ha látják, hogy megérdemled az életet, akkor megbocsátanak nekem – Emeltem Nathanielre a tekintetemet. – Mondd csak… mi történt veled? Van valaki, akihez haza tudsz egyáltalán menni? – Kezdtem el ezúttal én kérdésekkel elárasztani. Ha szüksége volt valamiféle segítségre, akkor itt voltam. Bár ezt szavakkal nem adtam a tudtára, de reméltem, magától is érzi, hogy számíthat rám. Igaz, egyelőre az önös célom kapcsán.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Szíven ütött a valóság: 2019. június. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyi idő telt el a halálom óta. Mintha bedugtak volna egy időgépbe; talán nem találták még fel a repülő autókat és nem is kapszulákból eszik az ételt az emberek, mégis megbotránkoztam azon, milyen sok idő esett ki és mennyire fogalmam sem volt a jelenlegi világról. Bármi megtörténhetett a kiesett időben. A kedvenc hokicsapatom kikaphatott. A kedvenc színészem meghalhatott. Lehet, hogy a rák ellenszerét is feltalálták már, vagy... Kellett egy kis idő, mire megemésztettem ezt az időugrást, de aztán különös dolgok történtek a nővel, amik elvonták a figyelmem. Aggódtam, mikor térhet magához, így nagy kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy ébredezni kezd. Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt és ösztönösen, gyengéden megérintettem az arcát. - Cssh, semmi baj. - nyugtattam őt halvány mosollyal. Attól féltem, talán megijesztem, hiszen öntudatlan volt, én meg nemrég támadtam fel... De láthatta, hogy semmi rosszat nem tettem vele és nem is tűnt ijedtnek, hála az égnek. - Nos, azt hiszem, kéne még beszélgetnünk egy kicsit, vagy nem tudom. Nem éreztem helyesnek itt hagyni téged. - Azáltal, hogy visszahozott, mintha kimondatlan kapocs keletkezett volna köztünk. Független felnőtt férfiként is úgy éreztem, minden döntésem tőle függ. Azt legalábbis csak le kellett volna egyeztetnem vele, mihez kezdek most, nem? Plusz nem hagyhattam magára egy eszméletlen nőt egy kripta közepén. Ennyi férfiasság azért még holtomban is szorult belém. Segítettem neki felülni, aggódtam kissé, amiért máris mozgolódott, de úgy tűnt, jól van. A neve hallatán elmosolyodtam és elfogadtam a felém nyújtott kezét, amit rögvest a számhoz emeltem, laza csókot lehelve a kézfejére, majd finoman visszaengedtem. - Örvendek, Liezel. Szép neved van. Én Nate vagyok, Nathaniel Storm. - Úgy emlékeztem, leolvasta a sírkövemről, de mégis csak így volt illendő bemutatkoznom. Egy darabig még fürkésztem őt, aztán elpillantottam a kripta ajtaja felé. Úgy tűnt, sosem fog elállni az eső. Régen is ekkora viharok dúltak Mystic Fallsban? - Kemény nap, eh? Jól érzed magad? - sejtettem, hogy nem teljesen, de azért az ő szájából akartam hallani, mi történt vele. - Szóval, javíts ki, ha tévedek, de te boszorkány vagy. Vissza akartál hozni valakit a halálból, de helyette engem sikerült. És most elvesztetted a varázserődet. - Ez az a három fő pont, amit sikerült leszűrnöm az elmúlt néhány órából. Kíváncsian néztem rá, ki szeretné-e javítani a mondandóm valamivel. - És ez az állapot... Ez tartós? - Kissé gondterhelten tapogattam át a mellkasom. A hideget leszámítva nem éreztem semmi furcsát magamon. - Úgy értem, nem kell visszamennem a sírba, ugye? Vagy igen? - Vajon mi az ilyenkor használatos procedúra? Az ősök szellemei, vagy akármelyik felsőbb hatalom gondoskodik róla, hogy kijavítsa Liezel hibáját, vagy kaptam egy új életet és hagyják, hogy végigjátsszam, hátha ezúttal tanulok belőle?
Minden igyekezetem feleslegesnek bizonyult. Minden, amit egészen idáig tettem… hasztalan volt. Mindent egy pillanatra tettem fel, egyetlen egy varázslatra és most minden semmivé foszlott. Vesztettem. Ez az érzés mardosott belülről, ugyanakkor nem akartam azt láttatni, mennyire fáj. Pedig fájt. Elmondhatatlanul, hiszen… a boldogságom volt a tét. S most… sehol sem volt. Vége volt az egésznek. Sírni lett volna kedvem. Azonban volt valaki, akire figyelnem kellett. Arra a valakire, aki miattam tért vissza. Illetve általam, de nem értem. - 2019 júniusa van most – Jegyeztem meg a szavaira, majd érdeklődve figyeltem. Ugyan megnézhettem volna a sírkőre felírt dátumot, a nevén kívül, de akkor pont nem arra figyeltem. Szóval egy kisebb sóhajjal előrepillantottam, s mikor el akart szakadni, hagytam neki. Azonban fél szemmel még mindig figyeltem őt, hátha kell neki a segítségem, de… úgy tűnt, megoldja. A gyertyákkal bajlódtam, mire rájöttem, hogy az erőm kiveszett belőlem. Lehetetlen volt… vagy talán mégsem. De… A kérdésekre összerezzentem. A férfira emeltem a tekintetemet, majd lassan bólintottam. - Mindkettőre a válaszom: igen. Bár az egyikben már nem vagyok biztos, ugyanis… a varázserőm… - Kezdtem magyarázni, de rögtön ezután éles fájdalom hasított a fejembe. Remegve bújtam kissé a férfihoz, öntudatlanul. A Lacroix ősiek voltak azok, akik eljöttek hozzám; mindent elmondtak, s a magyarázatom, amit adtam nekik, süket fülekre talált. Szenvedtem mindattól, ami történt, amit tettek velem, s amire ítéltek… - Nem tehetitek ezt… könyörgöm… - Suttogtam, de már nem vártam sem megértést, sem feloldozást. Tudtam, hogy veszett az egész ügy. Még az egyik nő után nyúltam, de nem értem el, s én magam ájultan dőltem vissza a férfi karjaiba. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire magamhoz tértem. Talán órák múltán kezdtem ébredezni, miután néhányszor remegve mocorogtam, de ha a férfi ébreszteni próbált volna, nem sikerült neki. Tehát magamtól pillantottam fel végül, s az első gondolatom az volt, hogy mi történt… - Én… - Egy fél pillanatig kétségbeesve néztem fel, majd nagyot nyelve félre. – Itt maradtál velem… köszönöm – Ez volt az első, amit mondanom kellett. Itt hagyhatott volna. Hazamehetett volna, vagy bárkihez, bárhová, hiszen nyilvánvalóan lett volna kivel találkoznia most, hogy újra élő volt. Mégis itt maradt velem. Vajon miért? Lassan felkeltem az öléből, aztán felhúztam az egyik lábamat, azt karoltam át. A férfit kezdtem fürkészni, majd lassan, halványan elmosolyodtam. - Liezelnek hívnak. Liezel Zoey Lacroix – A kezemet nyújtottam neki, hiszen egészen eddig nem történt meg köztünk a nagy bemutatkozás. – Bár a Zoey-t nem használom – Tettem hozzá egy apró vállrándítással, mielőtt visszahúztam volna a kezemet tőle.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Más esetben ódzkodtam volna elfogadni a segítséget, most viszont éreztem, hogy nem boldogulok anélkül. Támaszkodtam rá, bár próbáltam nem túlságosan leterhelni, és a segítségével eljutottunk a kriptához. Ahogy sejtettem, nyitva volt az ajtaja. Talán ki kellett volna ráznia a hidegnek a gondolattól, hogy holt lelkek és koporsók közt pihenünk meg, de így, hogy láttam a túlvilágot, az egész valahogy átértékelődött bennem. - Az attól függ, milyen évet és hónapot írunk ma. - Barátságos mosolyt villantottam a karom alatt a nőre, majd a kriptába érve lassan elhúzódtam tőle. Azt a pár lépést egyedül is meg tudtam már tenni a legközelebbi stabil falfelületig, ahová egyből le is dobtam magam. Pont egy felborult, leégett gyertya mellé telepedtem le, amit kíváncsian kézbe vettem, majd körbenéztem. A kintről beszűrődő, fel-felvillanó villámok fénye által meg tudtam állapítani, hogy valami történhetett itt. - Szóval, te boszorkány vagy? Te hoztál vissza? - Fogalmam sem volt, lehetséges-e az ilyesmi. Nem hallottam soha senkiről, akinek sikerülhetett volna, de hát nemrég még a túlvilágon voltam, most pedig... Hacsak nem épp a Pokol valamelyik nagyon valósághű bugyrában ücsörögtem, akkor ez igenis a valóság volt. Ezen töprengtem, mikor a nő hirtelen felkiáltott. - Mi a baj? Mi történt? - Talpra akartam ugrani, de az izmaim nem engedelmeskedtek és előre estem. Halkan szisszenve küzdöttem magam négykézlábra, onnan függőlegesbe, így sikerült odaérnem hozzá, mikor összecsuklott. Lerogytam mellé, aggódva karoltam át a hátát. Fogalmam sem volt, mi történhet vele, így csak aggódva fürkésztem és próbáltam kitalálni, hogy segíthetnék. Ekkor beszélni kezdett valakihez. Értetlenül követtem a pillantását, de senkit nem láttam, és oké, ettől már elég erősen kirázott a hideg. Hátrébb húzódva figyeltem a jelenetet, de semmit nem értettem, csak azt, hogy ezek szerint tényleg ő hozott vissza, valaki más helyet... Bevillant egy emlék, mintha nem is az enyém lett volna, inkább csak egy szellemgondolat. Tompa ütközés, egy férfi sötét hajjal... Megráztam a fejem és jól is jött, hogy észhez térítettem magam, mert a nő a következő pillanatban összeesett. Épp csak hogy el tudtam kapni, mielőtt ájultan a padlóra zuhant volna. - Hé! Hallasz engem? Jól vagy? - Gyengéden a földre fektettem, elsimogatva a haját az arcából, de nem láttam rajta semmiféle külső sérülést. Merengve mértem végig, aztán eszembe jutott valami és a kripta bejáratához siettem. Letéptem az ingemből egy darabot, elég nehezen ment, mivel a rongy teljesen elázott, de valahogy csak sikerült - mintha belső farkasom erőre kapott volna. Meglepett az a heves mozdulat, de aztán gyorsan kimostam és újravizeztem az anyagot az esővízben, majd visszamásztam vele és a nő homlokára terítettem. Vizes kézfejemmel gyengéden áttöröltem az arcát, a feje alá nyúlva a tarkóját is bevizeztem. Reméltem, a hideg frissítő elég lesz, hogy magához térjen. Az ölembe emeltem a fejét, hogy valami puhán feküdjön, és ahogy felnéztem, ki a viharra, árnyat láttam elsuhanni a bejárat előtt. Borsódzott a hátam, le is szegtem inkább a fejem, hogy a nőre koncentráljak.
Egyszerűen nem hittem el, ami történt. Hiszen világos volt a számomra az, hogy egészen pontosan elszúrtam a varázslatot. Pedig minden adott volt. Minden előttem volt ahhoz, hogy feltámasszam Kierant és újra együtt lehessek vele. A boldogságom egy karnyújtásnyira volt, majd egészen egyszerűen elillant; köddé vált. Talán sosem leszek újra ennyire közel ehhez a pillanathoz… nekem tényleg nem jár happy end? Nem elég, hogy a családom olyan, amilyen, még a szerelmet sem érdemlem meg? Miért…? Mit vétettem? Átkoztam magamat. Talán szó szerint is megtettem volna, ha van rá módom, de valami nem stimmelt. Nem tudtam varázsolni. Azt hittem, ez csak egy pillanatnyi zavar, de… A gondolataimból a férfi hangja rántott ki. A tekintetemet egyenesen ráemeltem, majd alig láthatóan bólintottam felé. - Jól. Azt hiszem. De te… - Egyébként bosszantó volt ez a magázódás a férfi szájából. Én magam nem is vettem fel ezt a stílust; még akkor sem, ha emiatt lenézett esetleg. Nagyot nyeltem, ahogy fürkésztem. Ijesztő volt valójában. Nem ő, hanem az, hogy sikerült… valakit feltámasztanom. Nem pont azt, akit akartam, sőt, de… ez az én művem volt. A mágia veszélyes. A továbbiakra nem igazán reagáltam. Felemeltem a fejemet és kissé hátra is döntöttem. Hagytam, hogy az eső az arcomat mossa, akár a reggeli frissítő zuhany. Képtelen voltam feldolgozni mindazt, ami történt. Kieran hiányát. De nem adhattam fel… ha most nem sikerült, majd sikerül következőnek. Nem igaz? Ahogy viszont megpróbált talpraállni a férfi és visszazuhant, egyből kapcsoltam. - Várj egy pillanatot! Ehhez túl gyenge vagy… - Felsegítettem, és hagytam, hogy kapaszkodjon belém. Felpillantottam rá. Magasabb volt nálam, bár nem olyan sokkal. Egy pillanatra elvesztem a tekintetében, majd elnéztem a kripta felé. Az ajtaja ekkor vágódott ki, mire felvontam a szemöldökömet. Mi az ördög? Az imént képtelen voltam kinyitni… A férfi kérdésére tettem egy bólintást, majd elindultam a kripta felé, de lassan. Támogattam őt, fogtam, tartottam, bár magam sem értettem, miért segítek neki. Talán felelősnek éreztem magam miatta. - Mióta… mármint, mikor haltál meg? – A szemem sarkából néztem rá, mikor beértünk a kriptába. Aztán körbenéztem. Az összes gyertya felborult és kialudt, az odakészített holmijaim a varázslathoz pedig egyszerűen eltűntek. Elkerekedtek a szemeim és elengedtem volna a férfit is, hogy odamenjek megnézni, tényleg nincs-e meg semmi… de végül megtorpantam. Nathanielnek szüksége volt még a támogatásra. Nekem meg arra, hogy lehiggadjak. Odakint tovább tombolt a vihar, de idebent legalább védve voltunk az eső ellen. Azonban az ajtót nem csuktam be magunk után, mert akkor ránk telepedett volna a teljes sötétség. Mágiával próbáltam újra a gyertyákat felállítani és meggyújtani, de nem ment. - A varázserőm… mi van vele? – Néztem újra a kezemre, majd körbe. A következő pillanatban pedig éktelen fejfájás nyílalt a fejembe, így szinte felsikoltottam, így kaptam a fejemhez, míg másik kezemmel erősen kapaszkodtam a férfiba. De nem sokáig, ugyanis elkezdett lecsúszni róla a kezem, én magam pedig a földre omlottam. A hajamba túrtam erősen, így hajtva mélyre a fejem. - Elég már… mi ez az egész? – Sziszegtem magam elé, aztán újból hallattam a hangomat. Pillanatokkal később pedig a Lacroix boszorkányok tömkelegét láttam magam előtt. A régi, halott, ősi boszorkányokat. - Mit kerestek itt…?! – Hátráltam. Nate nem láthatta őket, szóval talán őrültnek gondolhatott. Az egyik boszorkány közelebb lépett felém, majd odahajolt hozzám. - Olyan mágiát használtál, amit nem szabadott volna! Ismerted a szabályt, Liezel. A holtak maradjanak holtak. Te megszegted ezt. Most vállalnod kell a felelősséget érte… - Szigorúan csengett a hangja, miközben még több fájdalmat éreztem. Próbáltam tiltakozni. - Kérlek, értsétek meg, miért tettem… miért akartam… nekem ő jelentett mindent… Őt akartam visszahozni… - Csillogni kezdtek a szemeim; könnyektől. - Nem számít az ok. Kieran meghalt, s halott is maradt. Most viszont ezért a férfiért is Te felelsz. Segítened kell neki, hogy újra visszataláljon önmagához… - Bökött el a fejével Nathaniel felé. – Nem lesz egyszerű dolgod. Az, aki visszatér a halálból, változáson megy keresztül. Rendbe kell hoznod, Liezel. Méghozzá… varázserő nélkül – S ez volt a végszó. Én kétségbeesve kaptam a nő után, de mire elkaphattam volna, a levegőt markoltam meg. Mindenki eltűnt. Az összes ősi. S közben éreztem, ahogy minden erő, az utolsó cseppig kiszáll belőlem. Még meg is emelkedett némileg a mellkasom, majd a fejem, karjaim, aztán visszazuhantam a földre. Ájultan. Elvesztettem a mágiámat.
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
A villámlás fehérre festette az eget, előterében egy sötét sziluett bontakozott ki. Felettem állt, vizes haját dobálta a szél, leárnyékolta az egész arcát. Mint egy démon, úgy magaslott fölém, és arra gondoltam, ha ismét a halál köszönt rám és ezúttal ennyire gyönyörű, akkor legyen... Most sem fogok ellene dacolni. Visszaengedtem hát a kezem a törzsem mellé, behunytam a szemem és vártam, hogy bármi is volt ez az egész, véget érjen. Az eső azonban tovább zúdult rám, a fejem mellől pedig halk toccsanást hallottam. Oldalra néztem és így, hogy közel szemmagasságba került, máris könnyebben kivettem az alakját. Nem a halál volt, hanem egy nő, aki hozzám hasonlóan bőrig ázott az esőben. Hallottam, hogy beszél, de a vihar elnyomta a szavait, vagy csak a hallásom lett tropa a föld alatt. Lassan ülésbe toltam magam az alkaromra támaszkodva és szemügyre vettem a besüppedt földrészt, ahonnét az imént kimásztam. A sírkő megsüllyedt kicsit, de még így is lehetetlennek tartottam. Képtelenség. Őrület. Vajon álom volt, hogy Theót láttam? Vagy mi volt a valóság az elmúlt hónapokból? Meleg érintést éreztem a kezemen, ekkor tudatosult bennem, mennyire fázom. Meglátszott a leheletem, ahogy halkan felsóhajtottam és a nőre néztem. Több volt már sötét sziluettnél, a haja teljesen lelapult ugyan, de nem tűnt ijesztőnek. A szeme, bár szomorúságot tükrözött, élénken vibrált a sötétben, az érintése pedig jóleső volt és emberi. Nem értettem, mi játszódott le benne, mikor a kezét kezdte vizslatni - talán ő is egy sírból mászott elő? -, de zaklatottnak tűnt, úgyhogy fogtam magam és a vállára tettem a kezem. - Hölgyem... Jól van? Megsérült? - Abszurdnak tűnhetett, hogy öt perce még halott voltam, és most egy nagyon is élő hogyléte iránt érdeklődtem aggódva. Mármint, épp előmásztam a saját síromból. Nem tőlem kéne megkérdezni, minden rendben van-e? - Nagyon esik... Húzódjunk be valahova, mielőtt megfázik. - javasoltam. Fogalmam sem volt, hogy rám érvényesek-e az időjárási tényezők. Újjászülettem, mint valami szupernova? Mostantól sebezhetetlen vagyok és halhatatlan? Nos, ahogy megpróbáltam talpra állni, megkaptam a választ: egyáltalán nem. A hullamerevség és a fél év poshadás nem tett valami jót az izmaimnak. Elsőre visszazuhantam a sárba, de aztán sikerült annyira erőt vennem magamon, hogy talpra álljak és függőlegesben is maradjak. Úgy éreztem magam, mintha hónapokig nem használtam volna a testem (így is volt!); a tagjaim zsibbadtak és ólomnehéznek tűntek, ráadásul a bőrömhöz tapadó, vizes ruha sem segített sokat. Eltűrtem a hajam az arcomból és megkapaszkodtam a nőben, ha ült még akkor azért, hogy felsegítsem, ha felállt, akkor ürügyként. Kellett a támasz. - Tud jönni? - Fogalmam sem volt, hova mehetnénk. Nem tudtam, mi lehet a lakásommal. Az első gondolatom Theo volt, de... Semmit sem tudtam. Túlságosan kusza volt minden gondolatom. Körbenéztem és láttam a kriptát magunk mellett. Oda talán behúzódhatunk, míg eláll az eső? Tanácstalanul, vacogó szájjal néztem a nőre, ő mit gondolt.
Percekbe is beletelt, míg dörömböltem az ajtón és próbáltam bejutni, vissza oda, ahol lennem kellett. - Kieran?! Ha te vagy az… ha te vagy az, nyisd ki! – Reménykedtem, s kiabáltam egyaránt. De választ nem kaptam. Az eső még inkább rákezdett, majd néhány hangosabb égzengés és villámlás után meghallottam valami fura zajt az egyik sír felől. Odakaptam a pillantásomat, majd le is döbbentem. Mozgolódást láttam. - Biztos csak egy kóbor macska… - Ezzel nyugtattam magam, s elszakítottam volna róla a tekintetem, ha nem bukkant volna fel valami a föld alól. A sárból… messze volt, de ahogy villámlott, a fény megvilágított egyfajta… emberi fejformát. Mintha egy arc lett volna. De ez… lehetetlen. Kieran a kriptában van, nem? Értetlenül néztem el a kripta felé, majd vissza a másik alakra. Már arra gondoltam, hogy valami hajléktalanról van szó, mikor a test kiemelkedett a földből. Én automatikusan hátrébb léptem, miközben a szívem hevesebben kezdett verni. - Oké, Liezel, higgadj le… nem szúrhattad el annyira a varázslatot, hogy feltámasztottál valami szörnyet… képtelenség… hacsak nem vágott át Demetria Faith, de miért tette volna? … Oh, vagy miért ne tette volna, nem igaz? – Nagyot nyeltem, majd minden bátorságomat előszedve indultam el az alak felé, aki ekkortájt feküdhetett le vissza a sárba. Az esőtől homályosan láttam, teljesen eláztam. A hajamat túrtam félre az arcomból, ahogy megálltam a férfi fölött. Először csak végigmértem, majd a sírra pillantottam. Aztán a sírkőre. - Nathaniel Storm…? – Suttogtam magam elé, de egy égzengés pont elnyomta a hangomat. Értetlenül, kérdőjelekkel a fejem felett néztem újra a férfi felé. – Lehetetlen… nem neked kellett volna… visszatérned… - A fejemet ráztam gyengén, majd a térdemre omlottam mellette. A kezeimmel magam előtt támaszkodtam meg, míg a fejemet mélyre hajtottam. - Kieran… - Magam előtt bámultam a sáros, füves területet, néztem, ahogyan az esőcseppek folyamatosan ráesnek, majd mély levegőt vettem és úgy néztem végül a férfira. Odamásztam mellé közvetlenül. Nem tudtam, mit kellene neki mondanom. Fogalmam sem volt róla… Azonban, mikor megérintettem, a hideg keze megijesztett. Aztán arra gondoltam, hogy nem hagyhatom, hogy kihűljön, hiszen most tért vissza… bármennyire is nem örültem az ő jelenlétének, felelősnek éreztem magamat érte. Varázsolni akartam, de az erőm egyszerűen nem működött. Összeráncoltam a homlokomat, majd a tenyereimre pillantottam. Hová lett a mágiám?
✿ Losing him was blue like I'd never known.... Missing him was dark grey all alone. Forgetting him was like trying to know somebody you never met. But loving him was red
Minden olyan hirtelen és gyorsan történt. Azt kívántam, bár örökké ott maradhatnék abban a szobában, az öcsémmel... Aztán éreztem, hogy valami elkezd húzni. Nem a szokott hang volt, mely terelgetett a fény felé, s mely elől olyan kitartóan próbáltam menekülni. Nem, ez egy határozottabb, felsőbb hatalom volt, láthatatlan erő, mellyel képtelen voltam dacolni. A szoba, az ismeretlen lány és az öcsém képe halványodni kezdett, aztán beszippantott a fehérség. Ne. Ne, ne, ne... Theo. Mi történik? Nem láttam semmit, minden olyan vakító volt. A hívás gyengült ugyan, de még mindig húzta minden porcikámat. Lökést éreztem hátulról, nekiütköztem valakinek. Sietve felé kaptam a fejem, hogy szabadkozzak. Megtántorodott, a fejét olyan mélyre szegte, sötét haja kitakarta teljesen az arcát. Nyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, amikor ismét éreztem a parancsszerű erőt. Képtelen voltam visszautasítani, lelkem automatikusan engedelmeskedett. Az egyre távolodó sziluett elmosódott a fényben. Mondd meg neki - hallottam a fejemben, de egy ismeretlen, mély férfi hang szólt. - , hogy... Azzal kipattant a szemem. Sötét és fojtó lett minden. Távoli, érthetetlen robajt hallottam, ha nem kapcsolt volna be az életösztönöm, felismertem volna, mi az: eső kopogása a talajon. A sötét és az oxigénhiány, a fejemre nehezedő súly azonban túl erősen nyomott össze. Furcsa volt, hiszen ismertem ezt az érzést, túlságosan is jól: pontosan ilyen érzés haldokolni. De ha egyszer már meghaltam, akkor most hogyan...? Nem gondolkodtam, mint mondtam, az életösztönöm erősebb volt. Belevájtam az ujjaimat a sötétségbe. Nedves volt és tapadós: sár. Rámarkoltam és ásni kezdtem. Kizártnak tartottam, hogy sikerüljön, de lekapcsolt az agyam és nem gondolkodtam, nem kételkedtem többé, csak ástam, kapartam és törtem magamnak az utat. Az esővíz feláztatta a talajt, nekem csak ki kellett kaparnom magam. Már kezdtem feladni, kezdtem magam átadni az ismerős, hűvös szorításnak, amikor elfogyott a föld és a kezemet megcsapta valami hűvös. Még két erős karlendítés, és sikerült a fejem kidugni az esőre. Sárral vegyült, koszos víz tapadt a nyelvemhez, a bőrömön éreztem a hideg, tapadós szennyet, de nem érdekelt, addig küzdöttem magam, míg a törzsem fent nem volt a felszínen. Ekkor tudatosult bennem, hogy élek. Muszáj volt megállnom egy pillanatra, gyenge, halandó testem pihenésért könyörgött, felpörgött tüdőm csak úgy szívta magába az oxigént, de helyette vizet nyeltem, amitől fuldokolnom kellett. Női hang ütötte meg a fülem, de fogalmam sem volt, honnan jött. Fél lábbal még a sírban voltam - szó szerint. Kellett néhány perc, mire össze tudtam szedni annyi erőt, hogy deréktól lefelé is kiássam magam. A lyuk, melyen át jöttem, beomlott mögöttem, én meg a hátamra fordulva elmerültem a sárban. Az eső az arcomra ömlött, tisztára mosta, ruhám és a hajam a bőrömhöz tapadt. Előbbi több helyen elszakadt, fehér ingemre rá sem lehetett ismerni a kosztól. Nagyjából sikerült már rendeznem a légzésem, így végre elkezdhettem foglalkozni az élet nagy, erkölcsi kérdéseivel, például hogy mi az ördög történt és hogyan a csudában történhetett, ahogy történt. A kezemre néztem, de emberinek tűnt, a föld és az esővíz keverékétől ijesztően hidegnek ugyan. Egész testemben dideregtem, és ettől sírni támadt kedvem, hiszen nagyon rég nem éreztem már hasonlót. Fájdalmat, kimerültséget, hideget; az utóbbi fél évben nem éreztem semmit. Semmit, csak nyugalmat és halált. Most viszont itt feküdtem a temető közepén és éreztem. Lélegeztem. Éltem. Ezt képtelen voltam felfogni.
Kezdőlap
❖ 
