Van, amikor annyira szeretünk valakit, hogy képtelenek vagyunk lemondani róla. Még akkor is küzdünk érte, mikor menthetetlennek tűnik a dolog – mondjuk, halott. De van, amikor nem hiábavaló a küzdelem… van olyan pillanat, amikor végül minden kemény munka megtérül. Talán most… talán ezúttal sikerül rendbehoznom a múltat. Visszahozom Őt. Ez a célom, ezt akarom már oly’ régóta…! Kieran Lafayette. Az én drága vámpírom, akit kegyetlen módon szakítottak el tőlem.
Egy kisebb sóhaj után nyitottam be a kriptába. Nem volt elhagyatott; szinte minden héten eljöttem ide, hozzá, mintegy meglátogatva őt és tisztelegve az emléke előtt. A koporsón ott díszelgett egy fotó róla, amit még én hívattam elő a telefonomból. Mosolygott. Így akartam az eszembe vésni és emlékezni rá mindaddig, amíg vissza nem tudom őt hozni. Egy kisebb szatyorral érkeztem, majd elkezdtem kipakolni egy asztalra. Mosoly ült az arcomon, hiszen úgy éreztem, minden úgy alakul most, ahogyan kell.
- Kieran… már nem kell sokáig távol lenned tőlem – Magyaráztam csendesen mosolyogva, miközben odaléptem a koporsóhoz és végigsimítottam annak tetején. Az emlékek újra és újra megrohamoztak, mikor Kieranon gondolkodtam.
Beugrott az első csókunk, az, ahogyan titokban, a házunk hátsó ablaka alatt magához húzott nevetve. Vagy az, amikor először engedtem, hogy igyon a véremből… tudom, őrült ötlet volt. Mindketten tudtuk, mégis örömmel nyújtottam neki a csuklómat, hogy harapjon meg. Éreztem, ahogyan belém mélyeszti a fogait és éreztem, miként szívja a vérem. Valamiért jó volt. Tetszett, hogy az én vérem úgy hat rá, mint másra a drog. Szerette. Ahogyan engem is szeretett.
Töprengve simítottam végig a csuklómon, ott, ahol először megharapott, majd sóhajtottam egy nagyot. Igazából könnyebb dolgom volt, mintsem gondoltam volna. A megoldást Las Vegasban találtam meg; egy Demetria Faith nevezetű boszorkány kapcsán. Olyan bűbájok, varázsigék birtokában volt, hogy könnyűszerrel segített nekem. Persze, csak miután mindent részletesen elmondtam arról, hogy nem egy szörnyeteget akarok a világra szabadítani. Eleinte vonakodott, hiszen nem ismert engem, de… végül a használatomra bocsátott mindent, amire szükségem volt. Egy bűbáj, néhány szabály… majd egy intelem: „Mindennek ára van. Az ősiek nem nézik jó szemmel, ha holtat támasztasz fel.”
Ezzel én magam is tisztában voltam, azonban nem érdekelt. Nem úgy tűnt, mintha annyira megsínylette volna a dolgot, habár nem tudhattam, miken ment keresztül. Talán nem is akartam meglátni a tekintetében, mennyire megtépázta a Sors. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ezúttal feltámaszthatom Kierant. A boldogságom egy karnyújtásnyira volt.
Még egyszer a koporsóra simítottam, majd a fotót megfogva odébb léptem, Demetria könyhéhez, amiben minden szóról-szóra le volt írva. Azaz maga a varázslat. Lépésről-lépésre… mozzanatról-mozzanatra. Nem hibázhattam el, ugyanis végzetes lehetett volna.
Mindent összekészítettem, amire szükség volt; kezdve a gyertyákkal, amikkel körbevettem a koporsót, s utolsóként a véremet ontottam egy tőrrel. A vörös cseppek a fotóra folytak, míg végül teljesen elfedték Kieran arcát. Varázsolni kezdtem, a bűbájt mormolva, s minden erőmet beleadva. Éreztem, ahogy a mágia dolgozik bennem, éreztem, ahogy igyekszik megtenni azt, amit kívánok tőle…
A kripta ajtaja hiába volt zárva; a szél feltámadt idebent. Pillanatok alatt borult az egész helyiség sötétbe, ahogy a szél kapcsán eloltódtak a gyertyák. Néhány fel is borult. Odakint dörögni kezdett az ég, majd másodpercekkel később az eső is szakadni kezdett.
Engem a szél az ajtónak repített, onnan pedig a földre csúsztam. Felpillantottam, de a szél még kavargott, mint egy kisebb tornádó. Értetlenül néztem körbe, már amennyire tudtam, majd a koporsót kezdtem figyelni. Meg sem moccant. A mágiámmal a gyertyákat próbáltam újra meggyújtani, ami sikerült is, hogy aztán újra eloltsa őket a szél.
Egyre zavarosabb lett minden. A hely, mintha apró darabokra akart volna szakadni… az ajtó kicsapódott, majd villámlani kezdett odakint. A szél befújta az esőt a kriptába, a hajamtól pedig nem láttam semmit. Felálltam, hogy be tudjam csukni az ajtót, de nem sikerült. Sőt, ahogy kiléptem, hogy megfogtam a kilincset, a szél odébb lökött és ezután záródott be az ajtó. Mikor visszaléptem hozzá, már nem tudtam kinyitni. Olyan volt, mintha valaki belülről zárta volna be.
- Ne szórakozz, akárki is vagy! Nyisd ki! – Kiabáltam, ahogy újra és újra lenyomtam a kilincset, próbálva kinyitni a szerkezetet. Pillanatok alatt eláztam, majd tekintetemmel körbenéztem. Mi a fene? Mi történt? Elrontottam? Csak ez járt a fejemben.