"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egészen nevetségesnek tűnhettünk kívülről, hiszen hosszú pillanatokig semmi mást nem csináltunk, csak bámultuk egymást, mosolyogva, a boszorkányom ujjai az arcomat simogatták, még én tartottam a pille könnyű testét, mindezt szinte lélegzetvisszafojtva, mert annyira hihetetlennek tűnt, hogy végre visszakaptam a testemet. Mindennek az elképzelhetetlensége még rám sem zuhant, miközben Bonnie feltornázta magát ülő helyzetbe és én gondolkodás nélkül a karomba zártam, még az sem érdekelt, hogy nem fogadja el a véremet, ami rendbe hozná a fejfájását. Csak az számított mindkettőnknek, hogy megszűnt minden korlát közöttünk. – Remélem, hogy semmi komoly bajod. Még csak most kaptalak vissza – mondtam szorosan magamhoz húzva, hagyva, hogy kényelmesen befészkelje magát a karjaim közé. Bonnie volt minden, amire egész, nyomorúságos életem során vágytam és vártam, és aminek eljövetelében már nem is bíztam, amikor ő megjelent, és szinte berobbant az életembe. Néha nem értettem, hogy nem vettem észre első pillantás után a nyilvánvalót, s mire vártam évekig. Ujjaimmal lesöpörtem a bőréről a könnyeket, amelyek lecsorogtam a barna bőrén, mielőtt megcsókoltam volna. Aztán nem is törődtem semmivel sem, csak azzal, hogy az ajkai az enyémekhez préselődtek, és hogy végre nem választ el egy láthatatlan fal tőle, hogy szabadon csókolhatom és érinthetem meg, újra, ugyanúgy mint régen, mielőtt… mielőtt Stefan kitépte volna a szívemet. A gondolat belém villant, de a még mindig tartó csók visszahúzott, hogy ne kelljen a másik vámpírral foglalkoznom. Bonnie hangja áttört mindenen, ami mellékes volt amellett, hogy megmentett, hogy újra szabaddá tett. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, mire elhúzódott tőlem a rajtam fekvő nő, s az arcomat kezdte simogatni az ujjbegyeivel, mint azelőtt. A kérdésére nem is tudtam válaszolni, csak őt néztem egy hosszú pillanatig. – Boldog – mosolyodtam el, ahogy kiejtettem azt az egyetlen szót. – Évek óta először igazán élőnek érzem magamat, és ezt neked köszönhetem – mondtam, miközben egyik kezemet a fejem alá hajtottam, másikkal pedig a rajtam fekvő nő hátát cirógattam, ujjaimat bebújtatva a pólója alá. – Nagyon hiányoztál, kedvesem – ezt már úgy mondtam ki, hogy átgördítettem Bonnie-t a hátára, s félig fölé kerekedve néztem le rá. – És mindent érezni akarok belőled – a hangom kissé elmélyült, s újra megcsókoltam, de most rövidebben, játékosabban, hogy aztán ajkaimmal lejjebb haladhassak a puha, meleg bőrén az arcán, az állcsontján át a nyakszirtjéhez és a válla ívéhez. Onnan pillantottam fel rá, hogy neki is van-e kedve kipróbálni, elfelejtettük-e a másik testének rezdüléseit vagy sem.
Éreztem Enzo bőrét ujjaimon, éreztem, ahogy arcát belesimította érintésembe, majd ahogy gyengéd csókot lehelt tenyeremre, mégis olyan volt, mintha mindez egy álom lett volna csak. Oly sok éve vágytam már arra, hogy újra érinthessem őt, érezhessem ajkait bőrömön, lélegzetét a nyakamat csiklandozni, hogy szinte túl szép volt ez a pillanat ahhoz, hogy igaz legyen. Ám tudtam, hogy ez a valóság, hogy végre nemcsak elmém keserű szüleménye, melyet álmaimban bocsájt rám, hanem tényleg a valóság. Enzo itt volt velem ismét, sikerült kihoznom abból a dimenzióból, ami a lelkét megmentette a haláltól, ám egyúttal örökre be is börtönözte, s tudtam, hogy soha többé nem fogom őt elengedni. Nem érdekelt, hogy mibe kerül mindez, minden egyes pillanatot megért. Csak halvány mosollyal az arcomon tanulmányoztam a férfi oly jól ismert vonásait, miközben ujjaimmal bőrét simogattam. Végül aztán mégis csak feltornáztam magam ülőhelyzetbe, bármennyire is szívesen feküdtem volna még így ebben a meghitt pillanatban, érdekelt volna az is, hogy pontosan mi történt. Enzo valószínűleg láthatta a rajtam átfutó fájdalmat, mert egyből nyújtotta felém a csuklóját, melyből vér szivárgott. - Ez csak egy fejfájás – válaszoltam neki mosolyogva, miközben eltoltam magamtól a csuklóját, és ehelyett közelebb fészkeltem magam hozzá, az ölélésébe bújtam, és csak élveztem a közelségét. Újra egésznek éreztem magamat, a szívemet kínzó fájdalom is eltűnt, én pedig nem is kívánhattam ennél többet. Nem vágytam már semmi másra, csak hogy ez a férfi örökre mellettem maradhasson, s én is őmellette. - Biztos a robbanás következtében ütöttem be a fejem, és azért nem emlékszek most a varázslatból semmire – gondolkodtam el szemöldök ráncolva, de végül nem is szenteltem ennek a gondolatnak ennél több időt, elvégre mindez egy kicsit sem számított. Csak az volt a fontos, hogy Enzo ismét itt volt velem, a varázslat pedig sikeres volt. - Én köszönöm, hogy nem adtad fel soha, még akkor sem, amikor én kételkedtem magamban. Szeretlek, Enzo, mindennél jobban – válaszoltam neki meghatottan, ám teljesen őszintén. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, ám ezek ezúttal nem a fájdalom és kétségbeesés szülte könnyek voltak, hanem az örömé és megkönnyebbülésé. Lehunyt szemekkel fogadtam a csókját, hagytam elveszni magam benne. Még amikor eldőltünk a padlón, akkor sem engedtem el egy pillanatra sem. - Én is szeretlek – húztam gyengéd mosolyra ajkaimat, majd ismét megcsókoltam őt, újra és újra, és még az sem volt elég. Ő volt a mindenem, és tudtam, eget és földet is képes lettem volna megmozgatni csak azért, hogy megóvjam őt az újabb bajoktól. Mert nem voltam hajlandó hagyni, hogy még egyszer bárki elvegye őt tőlem. Bármit képes lettem volna megtenni. Bármit. - Mondd, milyen érzés ismét itt lenni? – kérdeztem tőle, a szemeit fürkészve, miközben ujjaimmal az arcát cirógattam.
Kellett jó néhány perc, mire a kezeim között fekvő nő végre kezdett magához térni. Aggasztott, hogy elájult, és valószínűleg elég erős ütést kapott a feje, és de a szíve nem lassult le, ezért még vártam. Éppen fel akartam tépni a csuklómat, hogy a véremet adjam Bonnie-nak, amikor végre hunyorogva, homlok ráncolva kezdett mozgolódni az ölemben. Mosolyra húzódott az ajkam, és hagytam, hogy a boszorkány felnyúljon és végig simítson az arcomon, mire lehunytam a szemeimet és csak élveztem az olyan régóta vágyott érintését. Belefordítottam az arcomat a tenyerébe, kezemet rásimítottam az övére, s úgy csókoltam a nő bőrére. Képes lettem volna sírva fakadni, olyan boldog voltam, amiért úgy magamhoz szoríthattam őt, s nem sóvárogtam az érintéséért, mert ismét az enyém volt. – Itt vagyok, Kedvesem – duruzsoltam a választ a bőrére, miközben elégedetten szívtam be az illatát, a szemeimet még mindig nem akartam kinyitni, féltem, hogy ez nem valóságos, ha túlságosan elhiszem, szertefoszlik, elmúlik és minden újra a nő kínzó hiányára fog emlékeztetni. Ám ahogyan elhúzódott tőlem, és felnyomta magát ülő helyzetbe velem szemben, a tekintetemet rá emeltem, és nem tudtam nem észre venni az arcán átfutó fájdalmat. Ellentmondás nem tűrően nyújtottam felé egy pillanattal később felé az alkaromat, amelyen még nem gyógyult be a seb, amelyet agyaraimmal ejtettem a saját csuklómon. Nem számított más, csak az, hogy Bonnie itt volt és egészséges is legyen, és ha ehhez a véremre volt szüksége, hát mindent megtettem érte. – Igazából én sem tudom pontosan. A varázslat működött, és hallottam egy robbanást, te pedig az ágy lábánál feküdtél eszméletlenül, amikor felfogtam, mi történt – mondtam, közelebb húzódva Bonnie-hoz, és megérintettem az arcát, az ujjaim végig cirógatták a bőrét, le a karján, a kezéig. Összefűztem az ujjainkat, és enyhén megszorítottam, úgy simogattam a meleg bőrét. Nem találtam a szavakat, nem tudtam, mit mondhatnék annyi idő után, egyáltalán voltak-e arra szavak, hogy kifejezzem mennyi minden kavargott most bennem. – Köszönöm – bukott ki végül belőlem egyetlen szó, amellyel a hálámat fejeztem ki, amiért valóban megmentett és nem hagyta, hogy elvesszek egy üres dimenzióban. Aztán finoman magamhoz húztam, egészen közelről szemléltem az arcát, mintha nem emlékeztem volna minden egyes négyzetcentiméterére, minden anyajegyre, nevetőráncra, az íriszeinek fényes játékára. – Szeretlek – mondtam, mielőtt megcsókoltam volna olyan hosszú idő óta először. Olyan boldog voltam, szinte túl csordultam, ajkaim először óvatosan, majd egyre mohóbban keresték Bonnie-ét, és hagytam, hogy néhány percre semmi se számítson, amíg öleltem a nőt. Hagytam, hogy eldőljünk a padlón, ott az ágy lábánál, magammal húztam a boszorkányt, élveztem a súlyát magamon, karjaimmal átöleltem, szorosan tartva, mintha eltűnhetett volna, mert még mindig kételkedtem egy kissé abban, hogy ez nem csak valami csalfa álom, és nem akartam felébredni belőle, de azt sem akartam, hogy úgy teljen el, ha nem valóságos, hogy nem használtam ki minden egyes pillanatot. – Szeretlek – suttogtam a lány ajkai közé, még mindig olyan közel tartva magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna közénk.
Egy lágy érintést éreztem arcomon végigsimítani. Egy ismerős illat töltötte be orromat, miközben védelmező karok vettek körbe. Furcsán ismerősnek érződött az egész, mégis mintha egy álom lett volna. Hisz amióta Enzo meghalt, hiába láttuk egymást, hiába tudtunk egymással beszélni, a fizikai kontaktus hiányzott, s ezeket az érzéseket csak az álmaimban megjelenő férfi tudta pótolni. Lassan nyitottam ki a szemeimet, homlokomat ráncolva. Nem értettem, hogy mi történt, nem emlékeztem semmire. Azt tudtam, hogy megtaláltam Enzo visszahozásához szükséges varázslatot, és hogy ma terveztem végrehajtani azt. Utána azonban teljes képszakadás. Nem rémlett, hogy elvégeztem volna a varázslatot, mégis az ismerős érintés arra engedett következtetni, hogy sikerrel jártam. Még hozzá kellett szoknia a szememnek a hirtelen támadt fényhez, mely éles kardként hatolt íriszeimbe, és akkor megláttam Őt. Körvonalai homályosak voltak még, de azt a mosolyt ezer körül is felismertem volna. Rögtön szélesre húzódtak az ajkaim, miközben felnyúltam az arcához, végigsimítva bőrén. Szinte el sem hittem, hogy valóban itt volt, nemcsak a lelke, hanem teljes fizikai valójában. Hogy ismét meg tudtam érinteni őt, ölelni, csókolni. Soha többé nem akartam elengedni őt, soha többé nem akartam hagyni, hogy bármi baj érje. Szívem szerint egyből vettem volna a sátorfánkat, elhagyva Mystic Fallst, és vissza sem jöttem volna ide többet. A barátaimat talán meglátogattam volna időről időre, de ez a város volt minden bajnak a forrása, nekem pedig elegem volt mindabból. Nem akartam semmi mást, csak Enzoval lenni, élvezni a társaságát, és megmutatni neki mindazt, amit az utóbbi években egyedül láttam a világból. Biztos voltam benne, hogy ő is élvezte volna. - Ugye ez nemcsak egy álom, valóban itt vagy, Enzo? - kérdeztem tőle halk, óvatos hangon, attól félve, hogy ha hangosabban beszéltem volna, akkor kiderült volna, hogy mindez illúzió, elmém egy újabb csalfa szüleménye. Mégis, évek óta nem éreztem ilyen elevennek Enzot, a maga halott valójában, s csak most jöttem rá, hogy az álmaim még csak utol sem érték a valóságot. - Mi történt? – Nehéz szívvel húztam el kezemet Enzo arcától, de a fejembe hasító fájdalom túlságosan éles volt. Valószínűleg elég keményen beüthettem. Megpróbáltam óvatosan ülőhelyzetbe tornázni magamat, bár legszívesebben el sem mozdultam volna Enzo öléből. Muszáj volt azonban jobban szemügyre vennem őt, hogy tényleg jól volt-e, nem sérült-e meg. Még magam is hihetetlennek tartottam azt, hogy sikerült kihoznom őt abból a dimenzióban. Tudtam, hogy a mágiának mindig megvan az ára, én pedig féltem attól, hogy ezúttal mit és mennyit kell megfizetnünk.
Hagytam felkészülni a boszorkányt a varázslatra, még ha furcsálltam is, hogy arra kért ne legyek vele, amíg összeszedi a dolgokat a varázslathoz. Nagyjából természetesen beavatott a folyamatba, más különben nem is mentem volna bele, és bár állította, nincs semmilyen apróbetűs rész, ebben némiképp kételkedtem, mert mindig volt valami trükk a rohadt varázslatokban. Sosem volt csak egyszerű. Mégis annyira visszavágytam már, annyira szükségem volt a nőre, az érintésére, hogy egy idő után feladtam, hogy kihúzzam belőle, igazat mondott-e vagy sem. Csak az számított, megpróbáljon végre visszahozni és ha sikerült, a karomba zárhassam őt. Nem szólaltam meg akkor sem, amikor már a boszorkánykört rendezgette Bonnie. Figyeltem ahogyan mindent pontosan elhelyezett, majd a tőlem kapott nyakláncot a kör közepére tette, én pedig ahogyan meghagyta nekem, beléptem a medál mellé, amelyben a vérem volt elzárva. Nem ezért adtam a nőnek, de nem számított, mert most boldog voltam, amiért nem kellett sohasem felhasználnia. Türelmetlenül vártam, hogy mi fog történni. Ahogy Bonnie elkezdett kántálni, a szobában megváltozott a levegő is, majd felgyulladtak a gyertyák. Éreztem ahogyan húzott magához, s mindezt olyan mértéket kezdett ölteni, hogy ténylegesen nem bírtam egy helyben megállni a lábaimon, bár a különös erő nem a nőhöz húzott, hanem a medál felé, amelyben a vérem lapult. Ekkor hirtelen minden elsötétült. Nem a házban voltam, és nem is a barátnőm szobájában, Bonnie nevét kiabáltam, de nem kaptam választ. Egyszer csak éles fájdalom hasított a fejembe, felüvöltöttem a fájdalomtól, ám a sötét elnyelte a hangomat. Nevetést és egy hangot véltem hallani, de úgy gondoltam, mindez csak a fejemben történik. A fájdalom mindent elnyomott, ahhoz hasonlított, mint amikor a szirén turkált a fejemben… Aztán robbanás hangja szakított a meg mindezt, a fájdalom elmúlt, és szilárd talajt éreztem a talpam alatt. A medál, amelyet egykor Bonnienak adtak széttört, ám a vérem nyomait nem láttam sehol. Évek óta most először azonban fel tudtam emelni egy tárgyat, ami azt jelentette, hogy a varázslat sikerült, és a boszorkány képes volt kiszakítani a külön dimenzióból. Homályosan láttam, de így észrevettem Bonnie-t, aki a mozdulatlanul feküdt az ágy lábánál. Azonnal odarohantam hozzá, és félve nyúltam felé, úgy megszoktam már, hogy egyszerűen átestem rajta, azonban most beleütköztem a testébe. Az ölembe húztam a nőt, éreztem a pulzusát, hallottam a szívdobogását, amiből arra következtettem, hogy vámpírként tértem vissza. – Bonnie, Bonnie, térj magadhoz! – szólongottam a haját kisimítva az arcából. Szerencsére nem nyílt fel a fejbőre, de valószínűleg az a robbanás, amit hallottam, valódi volt, és az lökte így el a boszorkánykörtől, éppen úgy ahogyan a gyertyákat is, amelyek kialudtak és eldőltek a padlón.
„A varázslat elvégzése áldozattal járt. Valami olyanról kellett lemondani, ami a másik személyhez kapcsolódik, én pedig az emlékeimet választottam. A közös emlékeinket. Nem tudom, hogy a varázslat miként fog hatni, vagy végbe menni, de ezt leírom, abban az esetben, ha elfelejteném.” Egy papír cetlire feljegyeztem a legfontosabb dolgot, abban az esetben, ha ezt is elfelejtettem volna. Reméltem, hogy nem lesz szükség majd arra, hogy ezt a papírt elővegyem, de úgy éreztem, jobb elővigyázatosnak lenni, pláne egy ennyire ismeretlen varázslat esetében. Elképzelni sem tudtam, hogy milyen hatással lesz ez az áldozat rám, de nem is érdekelt: csak az lebegett a szemeim előtt, hogy Enzot végre vissza tudom hozni. Hogy ma este már valóban meg fogom tudni érinteni, ölelni őt. Csakis ez számított, semmi más. Még egyszer átfutottam azt a pár sort, amit az előbb írtam, majd félbehajtva beletettem az ékszeres dobozomba. Vettem egy mély levegőt, pár másodpercre még a szemeimet is lehunytam, majd amint úgy éreztem lelkiekben, hogy készen állok, megfordultam, és elkezdtem előkészíteni a terepet a varázslathoz. Fel kellett rajzolnom egy nagy boszorkánykört a padlóra, és sok gyertyát is hoznom kellett. Minden beállítottam a megfelelő helyre, a megfelelő szögben, majd a kör közepére a nyakláncomat tettem, ami Enzo vérét őrizte. Én ezzel szemben ültem le, a körön kívül. Kézfejeimet a térdemre fektetve kezdtem el kiüríteni az elmémet, megszabadulni minden érzéstől, majd lehunyt szemekkel kezdtem el a megfelelő varázsigét kántálni. Először nem éreztem semmit, azonban ahogy újra és újra elhagyták azok a szavak a számat, éreztem, ahogy minden porcikámat átjárja az erő, ahogy a szoba megtelik a varázslat általi feszültséggel. A gyertyák lángra lobbantak, én pedig Enzo arcát idéztem szemeim elé, abban a dimenzióban, amiben volt, és elkezdtem magam felé húzni, hívni, miközben még mindig a varázslatot kántáltam. Éreztem a férfi jelenlétét, egyre közelebb és közelebb magamhoz, szinte már karnyújtásnyira volt, amikor hirtelen megszakadt minden. Rettenetesen megijedtem, de nem hagytam abba a kántálást, a könyv leírta, hogy ilyesmi megtörténhet. Mély levegőt véve lenyugtattam az érzéseimet, és ismét a férfi arcára kezdtem el koncentrálni. Ismét megvillant előttem Enzo, mosolyogva, majd a következő pillanatban valami robbanásszerű hangot adott ki, én pedig elrepültem a körtől, egyenesen neki szánkáztam az ágyam támlájának, ám olyan erővel, hogy elvesztettem az eszméletemet, amint bevertem a fejemet.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Megfogadtam, hogy soha nem fogok Enzo előtt sírni, nem ezekben a nehéz időkben, amikor neki is egyaránt szüksége volt a támaszra, nemcsak nekem. De nem tudtam többé visszatartani a könnyeimet. Az utóbbi évek összes elkeseredése, reménytelensége és nehézsége mind kitört belőlem, ám az öröm formájában, és nem a bánatéban. Hiszen végre megtaláltam azt a varázslatot, amivel vissza tudom hozni őt ebbe a világban, és ez mindennel felért. Szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, de ebben a pillanatban nem voltam hajlandó utat engedni a pesszimista gondolatoknak. Mintha ezer kő gördült volna le egyszerre a szívemről, olyannyira megkönnyebbültem. Kézfejemmel letöröltem a könnyeket az arcomról, s így pillantottam fel csillogó szemekkel a szeretett férfi arcára. - Én is szeretlek, Enzo, mindennél és mindenkinél jobban – feleltem, s még ha nem is tudtam megérinteni őt, végig simítani tenyeremet bőrén, ezúttal más volt. Reménnyel teli voltam, akár csak ő, tudva, hogy végre megpillantottuk a fényt az alagút végén. Hogy végre véget értek a külön töltött, kínkeserves percek. Mert már nem kellett soká várnia, hogy újra velem legyen, teljes egészében. Mielőtt bármi mást mondani tudtam volna én, vagy akár ő, mintha csak egy kapcsoló lett volna, amit lenyomva Enzo eltűnt a szemeim előtt. Pislogtam még párat, csak hogy biztos legyek abban, a férfi már nincs itt, s nem fogja látni azt, amit a következőleg tenni fogok, pontosabban, hogy nem fogja látni a könyvben leírt aprós betűs részt. Nem akartam, hogy tudjon arról, mert akkor egészen biztosan nem engedte volna meg, hogy végrehajtsam a varázslatot. Engem azonban nem érdekelt, mert bármit hajlandó lettem volna feláldozni érte. Bármit. Amikor Enzo jól láthatóan nem jelent meg ismét, még egyszer megtörölve a szemeimet visszaültem az ágyra, és az ölembe vettem a varázskönyvet. Egy mély levegőt véve kiürítettem elmémet, majd ismét az előttem álló feladatra kezdtem el koncentrálni, tovább olvasva a varázslat menetét. A varázslat sikeres végrehajtásához azonban szükséges egy áldozat, melynek kapcsolódnia kell ahhoz a személyhez, akit a boszorkány a másik dimenzióból a sajátjába akar hozni. Az áldozatot a boszorkány maga választhatja ki az alább leírt módon, azonban jól vigyázz! Nem tudni, hogy a mágia milyen hatással lesz ezt követően a boszorkányra, hogy az áldozat elvétele milyen módon történik meg, és mennyi ideig tart majd, mint ahogy annak a kockázata is mindig fennáll, hogy több vész el, mint ami eredetileg feláldozásra került.
Láttam, ahogyan a szavaim nyomán Bonnie elveszett a gondolataiban. Olyan nagyon megoldást akart találni mindenre, és olyan sok mindent hajlandó volt feláldozni a szeretteiért. Én ennél jóval önzőbb voltam, mindig is, néha azt gondoltam, nem érdemeltem meg, hogy egy olyan nő, mint amilyen ő volt törődjön velem. Mielőtt összejöttünk volna ezért is viselkedtem néha talán még gonoszan is vele, mert féltem, mi fog történni akkor, ha hagyom magamat az érzéseimnek. Mi fog történni Vele? Az életem legcsodásabb időszakát töltöttem Bonnie-val, minden borzalom ellenére, és még úgy is, hogy elvesztettem a kapcsolatot mindenki mással, és ő volt az egyetlen, aki láthatott. Nem volt más számomra, csak töretlenül hinni, hogy egyszer egy szép napon majd ez a csodálatos nő rám néz, és azt mondja, megtalálta a megoldást, hogy kiszabadítson. Ebben sosem kételkedtem, ám nehéz volt minden nap azt várni, mikor jön majd el ez a pillanat. A távolság, ami nem egyszerűen fizikai volt, felfoghatatlan volt kezdetben, talán még most is így gondoltam erre az egészre. Olyan apróságok hiányoztak, mint hogy megfoghassam a kezét, érezhessem a mellkasában lüktető szívét, vagy hogy érezzem a haja és a bőre illatát.
Érezni akartam azt a semmihez sem fogható illatot, ami csak a halandóké volt, akik törékenyek voltak és a vérük forró, ahogy feltéptem a torkukat. Az hiányzott a legjobban: a vér, a meleg bőr, amit fogva tartottam, ahogyan felszakadt a fogaim alatt. A félelem az áldozatok szemében, a kétségbeesés, ami csak akkor tört rájuk, mikor már tudták, nem élik túl. Ha becsuktam a szememet csak vért láttam, mindent vörösre festett, az enyém volt mind.
Ez az egyre gyakrabban rám törő tompultság zavart ugyan, de nem akartam túlzottan foglalkozni vele. Egyrészt éppen elég bajunk volt, másrészt nem is tulajdonítottam neki igazán nagy jelentőséget, hiszen elmúlt. Ahogy jött, úgy vége is lett, és nem akartam tovább terhelni Bonnie-t ilyesmivel még. Igazából nem volt olyan nagyon meglepő mindez, hiszen olyan régóta voltam bezárva ebbe a Semmibe, a házba, amelybe be sem juthattam halálom előtt, nem volt olyan meglepő, hogy kezdtem kicsit belefáradni. Ám amikor a nő felugrott és azt mondta megtalálta, egészen felélénkültem. Időtlen idők óta vártam ezt a szót tőle, most pedig szinte felfoghatatlan volt mindez. Szerettem volna magamhoz ölelni, és most először arra gondoltam, hamarosan talán tényleg megtehetem majd. Figyeltem, ahogy ugrált örömében, és nevetnem kellett, hosszú ideje először nevettem őszintén. – Ne sírj, kedvesem – mondtam, bár nyilvánvalóan örömkönnyek patakzottak végig az arcán. Közelebb léptem hozzá, még ha nem is tudtam megölelni, jó érzés volt a tudat, hogy a közelében lehettem. Úgy éreztem magamat, mint egy kisgyermek, aki előre megkapta a tökéletes karácsonyi ajándékát. Ahogyan hallgattam a nő szavait, nem kellett mondanom semmit sem, önmagától is rájött, hogy minden eszköze megvan a varázslat elvégzésére, hiszen ami igazán Bonnie valóságához kötött, azt éppen én adtam neki, s azóta is a nyakában lógott. Bár a biztonság kedvéért adtam neki a véremet is magában foglaló nyakláncot, most nagyon örültem, amiért nem kellett felhasználnia a kis fiola tartalmát. – Szeretlek, Bonnie Bennett – egészen közel léptem hozzá, és felemeltem a kezemet. Nem kellett más sokat várnom, hogy újra megérinthessem.
Egy halk sóhajjal fejeztem ki az egyetértésemet a férfi válaszát hallva. Valóban nem lett volna jobb egyik lehetőség sem, mégis, szívem legönzőbb része arra vágyott, hogy bár várt volna még Elena pár hetet, hónapot azzal, hogy megjelenjen így. Akkor lett volna időm Enzo visszahozására összpontosítanom, és utána teljes erőbe dobással dolgozhattam volna az ő problémáján is. Ugyanakkor, amikor erre gondoltam, eszembe jutott az is, hogy vajon milyen kínzásokon és szenvedéseken kellett Elenának átmennie, aminek eredményeképp így járt. Biztosan nem volt könnyű megtörni őt – ismertem barátnőmet eléggé ahhoz, hogy ezt biztosan ki merjem jelenteni. Mégis, ha csak rólam lett volna szó, akkor készségesen áldoztam volna fel magamat azért, hogy az ő fájdalmát megszüntessem, ezúttal azonban Enzo is ugyanúgy szenvedett. Ő pedig csak rám számíthatott, csak én menthettem meg őt. Szórakozott félmosolyra húztam ajkaimat Enzo igen elfogult véleményét hallva, de lényegében igaza volt. A Salvatore fivérek valóban sok szenvedést okoztak mindenkinek maguk körül. Emlékszem, milyen sokáig kívántam én is azt, bárcsak soha ne jelentek volna meg Mystic Fallsban, bárcsak soha ne ismertük volna meg őket! Akkor még minden normális lenne. Ugyanakkor így Enzoval sem találkoztam volna, érte pedig újra és újra végigmentem volna a sok fájdalmon, amit elviseltem. Ő mindent megér. - Talán Jeremy az, aki a legtöbbet tudna segíteni. Talán, ha Elena vele találkozna, akkor áttörne a gát, szabadjára engedve a valós emlékeit – helyeztem mutatóujjamat a szám elé, miközben már ezerrel forogtak a fogaskerekek a fejemben. Enzo egy nagyon jó ötletet adott most, én pedig elhatároztam, hogy mindenképpen megpróbálok kapcsolatba lépni vele. Talán Elenáért hajlandó lett volna egy rövid időre visszatérni, azonban mindenképp utolsó kártyalapnak szerettem volna őt megtartani. Jeremy is jobbat érdemelt annál, mintsem hogy ismét belekeveredjen ebbe az egész drámába. Elena sem akarná ezt. Más megoldást kell találnunk. Persze, Enzo egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy megtalálom a megoldást. Ő mindig hitt és bízott bennem, akkor is, amikor én már nem tudtam. Ez erőt adott nekem is, hogy menjek tovább előre, de közben én is szerettem volna erőt adni neki. Épp ezért időről időre kijelentettem, újonnan szerzett elszántsággal, hogy biztosan ki fogom őt hozni onnan. Nem akartam, hogy feladja. Egyszerűen nem végződhetett a történetünk így. Így hát ismét nekiestem a varázskönyvek olvasásának, hátha a megoldás végre elém tárul. Nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi években az összes létező koven összes grimoiárját áttanulmányoztam, ámde mind hiábavaló volt. Szerencsére még jócskán volt könyv összegyűjtve, amelyek potenciálisan tartalmazhatták magukban a megoldást, nekem pedig annyi feladatom volt, hogy ráleljek arra a lapokat olvasva. Nem egy álmatlan éjszakát okozott, hiszen minél előbb véget szerettem volna vetni Enzo szenvedésének. És végre, négy év múltán megtaláltam. Valóban létezett a varázsige, amivel kihozhattam őt a dimenzióból. Szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, a jelen pillanatban azonban nem érdekelt semmi. Egyszerűen boldog voltam, hogy végre, végre ismét láthatom és érezhetem azt a férfit, akit mindennél jobban szeretek. Egyből felpattantam örömömben, és ha tehettem volna Enzo nyakába is vetettem volna magam, jelen esetben azonban nem tehettem mást, mint megelégedni azzal, hogy kislányosan ugráljak párat a szobában. Szívem szerint most rögtön elvégeztem volna a rituálét, de persze, szükség volt az előkészületekre, és arra, hogy jobban átnézzem a varázslat pontos mibenlétét. A kérdésére csak hevesen bólogatni kezdtem, és észre se vettem, de még a könnyeim is elkezdtek folyni. Annyira hihetetlen volt ez az egész, hogy szinte már féltem, hogy reggel, amikor felébredek, kiderül csak álom. Hiszen minden jó gyorsan véget ér az életemben, és rettegtem attól, hogy ezúttal mikor fog bekövetkezni a baj. A ma este azonban csak az ünneplésnek és boldogságnak volt helye, ezért kiszorítottam elmémből a pesszimista gondolatokat. - Én is alig várom, Enzo – mosolyogtam rá szívből jövően, és azt hiszem, az utóbbi években nem volt még ilyen őszinte és igaz a mosolyom, mint most. – Még nem néztem meg a varázslat pontos részleteit, tudod, az apróbetűs részt, amit általában senki nem olvas, de annyi biztos, hogy szükség van egy katalizátorra. Valamire tőled, ami ehhez a tér-időhöz köt téged. Anélkül a lelked örökre elveszne a dimenziók között – magyaráztam a férfinak, majd ahogy kimondtam ezeket a szavakat, rögtön eszembe jutott, hogy mi volt az, amit felhasználhattam a varázslathoz. Ujjaim a nyakamban lógó medálra kulcsolódtak, amely Enzo vérét tartalmazta. Ennél jobb eszközt nem is kívánhattam volna a varázslathoz.
– Egyik sem jó lehetőség – vontam meg a vállamat, mert az volt a helyzet, hogy teljesen mindegy volt, hogy a lány barátnője mikor tér vissza az életbe, ha olyan állapotban történt mindez, amilyenben most volt, akkor az idő nem számított. Talán csak annyit nyertünk volna mi ketten, ha később történik következik ez be, hogy van ideje Bonnie-nak csak a saját problémáinkkal foglalkozni. Így azonban egyszerre kellett két dolgot megoldania, mert szokás szerint a boszorkánytól várták a csodát, a kiskaput, amit a mágia adhatott. Őszintén szólva bosszantó volt ez az egész. Nem akartam kisajátítani a barátnőmet, de annyira gyűlöltem, hogy mindig neki kell megmentenie a napot, miközben neki nem is kéne belefolynia az eseményekbe. – Két olyan férfiról beszélünk, akik többet ártottak Elenának, mint amennyit segítettek – na jó, ez lehet elfogult vélemény volt. – Persze szerette őket, hol egyiküket, hol másikukat, de végeredményben te és Caroline vagytok a legfontosabbak neki, az öccsét leszámítva – tettem hozzá, és éreztem a késztetést, hogy ismét megemeljem a kezemet, és megpróbáljam megérinteni Bonnie-t, de erőszakkal visszatartottam magamat. Nem akartam ismét szembesülni azzal, hogy képtelen vagyok megérinteni…
…hogy képtelen vagyok magamhoz rántani, és feltépni a torkát a nőnek, akiben annyi vér dübörgött, olyan hevesen, mert azt hitte, többet akarok belőle, mint a lüktető vörös életet. Olyan könnyű lett volna, ha nem a Semmiben őrlődtem volna.
Lehajtottam a fejemet és próbáltam koncentrálni, visszaszerezni a kontúrokat, újra tisztán látni, ami olyan nehéz volt az elmúlt időszakban. Tudtam, és részem teljes bizonyossággal érezte, hogy a magány és az elszigeteltség tette ezt velem, hiszen annyira közel voltam a valósághoz, mégis elvesztettem minden kapcsolatot vele, és így a szeretett Nővel is. Az egyetlen, ami maradt az a szavaink voltak, amelyek úgy éreztem, kezdenem kevesek lenni az ép elmém számára, mégis mindent jelentettek. – Tudom, szívem – elmosolyodtam, ahogy kijelentette, meg fog menteni. A szememben sem ült kétség, tisztában voltam vele, Bonnie a végtelenségig fog próbálkozni, s leginkább attól féltem, hogy képes saját magát is feláldozni a megmentésemért. De én nem akartam olyan helyen létezni, ahol nem láthattam őt minden nap. – Tudom, hogy minden pillanatban ezt próbálod megoldani még a jelen helyzetben is – be kellett vallanom, legalább magamnak, hogy mennyire örültem ennek, és elképesztően nagyra értékeltem emiatt. Minden nap eszembe juttatta a kitartása azt a napot, amikor elérte, hogy visszakapcsoljam az érzéseimet az égő házban. A kitartásáért és a bátorságáért szerettem leginkább a Nőt. Azután hagytam, hadd olvasson, és egy részem reméltem, hogy végre tényleg talál megoldást. Minden nap ebben reménykedtem és minden nap egy kicsivel nehezebb volt hinni benne. Ki tudja, egyáltalán történt-e ahhoz hasonló, mint velünk, hogy a lány veszteségének fájdalma átlökjön a halál kapujából egy lelket egy éppen akkor nyíló dimenzióba. Elvégre eddig azt sem tudtuk lehetséges ilyesmit teremteni. Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, amíg Bonnie mellett gubbasztottam, törökülésbe húzva a lábaimat, csendben figyelve őt. Igyekeztem nem zavarni azzal, hogy bámultam, de ez volt a legjobb, amit tehettem a kis magánvilágomban. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra a nő teste, légzése, szívverése megváltozott, nagyon koncentrált egy oldalra, ami talán valami használhatót jelentett. De nem akartam beleélni magamat, hiszen az is lehet, hogy nem számunkra volt megoldást. Ám amikor sikítva felugrott az ágyról, kitágult pupillákkal, tudtam, hogy annyi év után valóban van okom örülni. – Komolyan beszélsz, ugye? – kérdeztem vissza, mert annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. – Tudtam, hogy találsz megoldást. Alig várom, hogy újra megcsókolhassalak – és még annyi mindent szerettem volna, de leginkább soha többé el nem engedni. – És mégis mi kell hozzá? Mondd, hogy nincs benne semmilyen buktató – kérdeztem rá, mert nem hittem, csak úgy, mindenféle áldozat nélkül teljesíthető egy ilyen varázslat.
Kezdőlap
❖ 
