Newell & Amelia Hastings: a húgomnak apa és anya, az én szememben azonban sosem töltötték be teljesen ezt a funkciót. Nem éreztem azt, hogy a lányuk lennék, főleg, hogy nap mint nap szembesültem azzal, Skylerrel hogyan bánnak, róla milyen odaadással, gyengédséggel gondoskodnak. Az iránta tanúsított szeretethez és törődéshez képest a hozzám intézett szavaik száraz homokként csapódtak le csupán. Tíz évvel ezelőtt az erőm olyannyira elborította az elmém, hogy puszta kézzel végeztem velük.
Skyler: az ikerhúgom. Mindketten boszorkánynak fogantunk, a mai napig ismeretlen okból azonban elszívtam Skyler erejét anyánk méhében. Talán már akkor tudtam, hogy nem méltó rá, vagy talán sosem akartam, csak a sors így írja meg a történetünket. A lényeg, hogy míg a húgom varázserő nélkül született, én dupla hatalommal, amivel persze nem hogy gyerekként, de később sem bírtam el. Mégis Skyler volt az, akit tiszteltek és szerettek a családban, az iskolában, ő megkapott minden támogatást és figyelmet, amiről én még álmodni sem mertem. Miután megöltem a szüleinket, a szerelmemet és majdnem őt is, úgy döntöttem, kitörlöm a családunkról az emlékeit, hogy ne tudja felidézni az arcunkat. Ez volt a bosszúm, ha már túl gyenge voltam ahhoz, hogy az életétől megfosszam.
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
Néhány évvel ezelőtt.
- Egy varázskör, ami elpusztítja New Orleanst? Kevinre sandítottam, ő mit szól az ötlethez, de legrégebbi szövetségesem és legközelebbi bizalmasom csak összefont karral ácsorgott mellettem, némán, gyanakvón méregetve az előttünk álló idegent. A környék teljesen kihalt volt, egyedül mi álldogáltunk az East River felett átívelő kőhídon. Az idegen közelebb lépett, mire Kevin fenyegetőn közénk húzódott, megtorpanásra késztetve a fiatal, nálam alig idősebbnek látszó fickót. Nyúlánk, vékony alkatát eltakarta ugyan a bőrdzseki, de laza megjelenése ellenére is betegesnek, törékenynek tűnt. Félhosszú, szőke tincseit hátrasimította a fején. Pillantása előbb a védelmezőmre siklott, majd rám, végül elnevette magát. - Ó, értem. - megvonta a vállát és visszahúzódott a helyére. Megérintettem Kevin karját és szótlanul kértem, ő is tegyen így - kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett és makacsul lecövekelt mellettem. - Ugye tudsz róla, hogy a szülővárosomról beszélsz? - Hangom fenyegető élét kihallva sunyin elmosolyodott. Kirázott a hideg a sráctól; hiába tűnt teljesen ártalmatlannak, a belőle áradó sötétség éberségre intett. - Pont ezért lennél te a megfelelő személy. A helyi boszorkányok elfogadnának a vezetőjüknek, neked csak el kéne foglalnod a trónod, felség. - Színpadiasan meghajolt. Alig néhány perce beszélgettünk csupán, mégis minden egyes megnyilvánulásával egyre ellenszenvesebbé vált. Kevin fürkésző tekintetét éreztem magamon, ekkor tudatosult bennem, hogy ő is itt van. - Gondolj csak bele! A Mikaelsonok pusztulásával az egész vérvonalukat megsemmisíthetjük. Nem lenne többé egy mocskos vérszívó sem ezen a világon. Mintha végszót sütött volna el, Kevin szemmel követhetetlen gyorsasággal tört ki mellőlem és ragadta torkon a fickót, egészen a híd korlátjára felkenve. A törzsét kibillentette a sebesen örvénylő víz fölé, de a srácon meglepettségen túl semmiféle riadalom nem látszott. Mégis miféle megalomániás idióta ez, hogy a vámpírok kiirtását képes pont egy vámpír előtt megvitatni? - Könnyekig hatódtam az ajánlatodtól, de vissza kell utasítanom. A vámpírok sosem ártottak nekem semmit. Denverben van dolgom, az lesz az én királyságom. - Már épp inteni akartam Kevinnek, hogy elengedheti a fiút, amikor a vámpír váratlanul felkiáltott és a fejéhez kapva összegörnyedt, majd térdre zuhant. Egyből felismertem a mágiát - nehéz is lett volna eltéveszteni, mert sosem éreztem még ilyen intenzív energiát áradni senkiből sem. Ott pezsgett körülöttünk a levegőben, orrom nyálkahártyájába ivódott, bekúszott a bőröm alá. Beleremegtem. - Ejnye, ejnye, ejnye... Összetörted a szívem! - A fiú ciccegve kiegyenesedett a korlátról és megigazította a ruháját. Épp csak vidám taktust zongorázott ujjaival a levegőbe, mire Kevin hangosabb, fájdalmasabb kiáltással az oldalára borult, a kín alatt gyötrődve összegörnyedt. - Akkor kénytelen leszek én New Orleans élére állni. Majd meglátjuk, melyikünk királysága az erősebb. Ki tudja, ha úgy alakul, talán a tiédért is eljövök... Negédesnek álcázott, ám nagyon is fenyegető, önelégült mosolya láttán elpattant valami bennem. Dühösen rászegeztem a tenyerem, az enyhe széllökés meglebegtette a haját. Az irányítása Kevin felett megtört, szisszenve a fejéhez kapott, térde megrogyott. - Gyere és próbáld meg! Nem tűröm, hogy bárki is közém és a városom közé álljon. - sziszegtem fenyegetőn, erősítve rajta a szorítást. Nyögött egyet, majd egyszer csak vonásai kisimultak, arcán újból megjelent gonosz mosolya, végül könnyedén, nevetve felegyenesedett, büszkén kihúzva magát. Őrült fény csillogott a szemében, és a szüleim halála óta most először futott át rajtam valódi rémület. - Csak vicceltem. - Rám mosolygott, aztán anélkül, hogy a szeme megrebbent volna, erős lökést éreztem a mellkasomon. Leborított a lábamról, átlökött a korlát felett, elemi erővel csapott bele a folyó habjaiba. Mire magamhoz tértem, Kevin karjában találtam magam, mindketten csuromvizesen térdeltünk a folyó partján. A fickónak nyoma sem maradt.
Napjainkban.
Az iránytű mutatója már nem pörgött tovább vadul az üveglap alatt, rezzenéstelenül, teljes nyugalomban mutatott tizenkét óra felé. Ahogy felnéztem, észrevettem a vadászt, amint épp befordult a sarkon. Barna haja fonatként pihent a vállán; a szokásos, motoros bőrdzsekijét és nadrágját viselte, csizmával és kesztyűvel. Mellette fél fejjel magasabb fiú sétált, kissé görnyedten, a nő karja ugyanis szorosan körbefonta a nyakát, lejjebb kényszerítve a fejét, kényelmetlenül meghajlítva a gerincét. - Célpont bemérve. - csendült fel a fülemben Kieran hangja. - Mi legyen, Astrid? Add meg a jelet és támadunk. - Még ne. Az utat keresztezve pont felém tartottak. A zsebembe rejtettem az iránytűt és felcsaptam a mobilomat a másik kezemben. Úgy tettem, mintha játszanék vele, miközben a páros elhaladt mellettem. - Ugyan már, Cassy! Hívd már el randira! Mi a legrosszabb, ami történhet veled? - Öhm, nem is tudom, mondjuk kikosaraz és mindenki rajtam fog röhögni? - Már amúgy is folyton téged cikiznek... Az miben lenne más? - Kösz, Lara. Néhány lépésre megálltak tőlem. Évődésüket figyelve arra gondoltam, mennyire védtelenek most, a szokásos, denveri forgatag közepén, egy megszokott, szerda délután, és milyen könnyen összemorzsolhatnám mindkettejüket. Csakhogy ez még nem mentene fel a Wallace-átok alól. Egyesével kellett elkapnunk őket, igen, de aztán egyszerre darabokra zúzni mind az Ötöt, velük együtt pedig az erőt is, mely újabb és újabb vadászokat generált a város felett. Gyökerestől kellett megszüntetnünk a problémát. Még váltottak néhány szót, aztán rövid ölelés után, amit úgy láttam, főként Larissa kezdeményezett, szétváltak. Ellöktem magam a cukrászda falától és elindultam én is. Ahogy a vadásznő elsétált mellettem, a tekintetünk összeakadt egy pillanatra, majd közömbösen elfordultunk egymástól és tovább mentünk. Töprengve figyeltem az előttem haladó Castiel hátát és ismét elővettem az iránytűt a zsebemből. A pöcök eleinte megzavarodva rebbent egyik irányból a másikba, ám végül óvatosan beállította magát. Nyílegyenesen előre mutatott. Elégedetten elmosolyodtam. Ötből kettő megvan.
Nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon vártam az érkezésed; valójában Astrid ötlete már egész régen megszületett a fejünkben, de most, hogy végül megalkottad... nos, le a kalappal! Átjött teljesen az, amit vártam; amire kíváncsi voltam. Tetszett, miként megjelent egy általunk már jól ismert másik karakter is, habár név az nem hangzott el, de... hé, mégis csak egyértelmű, hogy Seraphim volt az, akitől kissé kirázott a hideg, nem igaz, Astrid?! Úgy érzem, benne emberedre akadtál. Nem tudom, hogy összeakadtok-e még valaha... behajtja-e a fenyegetését az a boszorkány, mindenesetre, én majd igyekszem kezelésbe venni, ha netán a fülembe jut a mesterkedése. De valójában... az igazi problémám Te leszel. Nekem és az Ötök testvériségének. A vesztünket akarod, de az nem egészen tiszta még nekem, hogy miért is. A testvéred miatt? Skyler lenne az, akinek ártani akarsz? Elvenni a "családot", melyet a testvériség kapcsán szerzett? Vagy...? Nos, nem tudom, mi motivál téged, de úgy érzem, előbb-utóbb megtudom. Vagy ha én nem, akkor mások biztosan... engem lehet, hamar ledöntesz a lábamról. Oh, nem, csak vicceltem. Apropó... az az iránytű nagyon ravasz és egyben borzasztó húzás volt. De áruld már el nekem... mégis hogy az ördögbe?! Mágia véd minket. Elméletileg. Miféle kiskaput találtál, Astrid?
Egy szó, mint száz; foglald le magad, mármint a csinos arcod és a többit; aztán... hát, kezd el az ármánykodásod, s toborozd a kis csapatod, de ne remélj győzelmet! Mert hát, nem fogjuk hagyni, hogy ti, természetfelettiek nyerjetek.