Csak egy egyszerű bulinak indult az az este is Baton Rouge-ban. Négy barátnőmmel kicsíptük magunkat, hogy kitáncoljuk magunkból a munkahelyi stresszt, legalábbis szerettem volna egy normális estét eltölteni, ahelyett amit akkor láttam. Azon az estén, alig másfél évvel ezelőtt teljesen kifordult a világ a talpam alól, gyakorlatilag ledobott a hátáról, és úgy éreztem fejre estem. A barátnőim sem tudtam mit kezdeni velem azóta, ezért is költöztem el New Orleansba többek között. Legalábbis ők és a családom, úgy tudja, hogy levegőváltozásra volt szükségem.
Tudom, hogy most nem érted, miről beszélek, de nehéz elmagyaráznom mindazt, amit láttam, mert biztosan azt hinnéd te is, hogy őrült vagyok. Először én is ezt hittem, de rá kellett jönnöm a valósággal állok szemben.
Azon a bizonyos estén a bárban, ahol a barátnőimmel voltam, rájöttem, hogy léteznek olyan lények, amelyeket eddig csak az elbagatellizált filmekben láttam. A nagyapám által mesélt farkas-legenda továbbra sem túl hihető számomra, viszont már nem gondolom annyira elrugaszkodottnak, mint eddig tettem.

Elmentem mosdóba a bárban, majd visszafelé menet megláttam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet. Pontosabban nem valamit, hanem valakit. Utána mentem, ki a teraszra és annak is egy eldugott sarkához, ahová nem jutott el túl sok fény és emberek sem. Egy lány állt ott, a falhoz szorítva, szemmel láthatóan fájdalom tükröződött az arcán, de nem sikított, nem próbálta eltaszítani a támadóját. Csak állt és hagyta, hogy a férfi, akit idáig követtem, a nyakába hajolva… belé harapjon és a vérét igya. Álltam, megdermedve és nem hittem a szememnek. Aztán ahogy a férfi elhajolt a nőtől, láttam, hogy el van torzulva az arca és valóban véres a szája. El akartam futni, menekülni akartam, de megmozdulni sem bírtam. Ezután a férfi megtörölte a száját és beszélni kezdett a lányhoz: - Most pedig drágám, engem elfelejtesz, soha nem fogsz emlékezni rám. Itt ez a sál, amit a nyakadba kötsz, miután elmentem, és ha bárki megkérdezi honnan van, azt feleled, hogy mindig is a tiéd volt.
Azzal eltűnt szem elől a terasz azon irányába, amerre normális ember nem lett volna képes, főként nem egy szempillantás alatt. A lány feltette a sálat és elindult felém, még rám is mosolygott, ahogy elhaladt mellettem. Szemmel láthatólag fogalma sem volt róla mi történt vele.

Már akkor is tudtam, hogy mit láttam, de nem voltam képes elfogadni a lehetőségét annak, hogy létezhetnek vámpírok. Mostanra azonban már nem ámítom magamat. New Orleansig követtem azt a férfit, aki akkor éjjel táplálkozott. Nem tudtam még eldönteni, hogy csak a fajtájáról akartam megtudni mindent, vagy őt magát akartam megismerni. Utóbbihoz talán túlságosan is gyáva lettem volna.