Néhány évvel ezelőtt.

- Egy varázskör, ami elpusztítja New Orleanst?
Kevinre sandítottam, ő mit szól az ötlethez, de legrégebbi szövetségesem és legközelebbi bizalmasom csak összefont karral ácsorgott mellettem, némán, gyanakvón méregetve az előttünk álló idegent. A környék teljesen kihalt volt, egyedül mi álldogáltunk az East River felett átívelő kőhídon.
Az idegen közelebb lépett, mire Kevin fenyegetőn közénk húzódott, megtorpanásra késztetve a fiatal, nálam alig idősebbnek látszó fickót. Nyúlánk, vékony alkatát eltakarta ugyan a bőrdzseki, de laza megjelenése ellenére is betegesnek, törékenynek  tűnt. Félhosszú, szőke tincseit hátrasimította a fején. Pillantása előbb a védelmezőmre siklott, majd rám, végül elnevette magát.
- Ó, értem. - megvonta a vállát és visszahúzódott a helyére. Megérintettem Kevin karját és szótlanul kértem, ő is tegyen így - kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett és makacsul lecövekelt mellettem.
- Ugye tudsz róla, hogy a szülővárosomról beszélsz? - Hangom fenyegető élét kihallva sunyin elmosolyodott. Kirázott a hideg a sráctól; hiába tűnt teljesen ártalmatlannak, a belőle áradó sötétség éberségre intett.
- Pont ezért lennél te a megfelelő személy. A helyi boszorkányok elfogadnának a vezetőjüknek, neked csak el kéne foglalnod a trónod, felség. - Színpadiasan meghajolt. Alig néhány perce beszélgettünk csupán, mégis minden egyes megnyilvánulásával egyre ellenszenvesebbé vált. Kevin fürkésző tekintetét éreztem magamon, ekkor tudatosult bennem, hogy ő is itt van. - Gondolj csak bele! A Mikaelsonok pusztulásával az egész vérvonalukat megsemmisíthetjük. Nem lenne többé egy mocskos vérszívó sem ezen a világon.
Mintha végszót sütött volna el, Kevin szemmel követhetetlen gyorsasággal tört ki mellőlem és ragadta torkon a fickót, egészen a híd korlátjára felkenve. A törzsét kibillentette a sebesen örvénylő víz fölé, de a srácon meglepettségen túl semmiféle riadalom nem látszott. Mégis miféle megalomániás idióta ez, hogy a vámpírok kiirtását képes pont egy vámpír előtt megvitatni?
- Könnyekig hatódtam az ajánlatodtól, de vissza kell utasítanom. A vámpírok sosem ártottak nekem semmit. Denverben van dolgom, az lesz az én királyságom. - Már épp inteni akartam Kevinnek, hogy elengedheti a fiút, amikor a vámpír váratlanul felkiáltott és a fejéhez kapva összegörnyedt, majd térdre zuhant. Egyből felismertem a mágiát - nehéz is lett volna eltéveszteni, mert sosem éreztem még ilyen intenzív energiát áradni senkiből  sem. Ott pezsgett körülöttünk a levegőben, orrom nyálkahártyájába ivódott, bekúszott a bőröm alá. Beleremegtem.
- Ejnye, ejnye, ejnye... Összetörted a szívem! - A fiú ciccegve kiegyenesedett a korlátról és megigazította a ruháját. Épp csak vidám taktust zongorázott ujjaival a levegőbe, mire Kevin hangosabb, fájdalmasabb kiáltással az oldalára borult, a kín alatt gyötrődve összegörnyedt. - Akkor kénytelen leszek én New Orleans élére állni. Majd meglátjuk, melyikünk királysága az erősebb. Ki tudja, ha úgy alakul, talán a tiédért is eljövök...
Negédesnek álcázott, ám nagyon is fenyegető, önelégült mosolya láttán elpattant valami bennem. Dühösen rászegeztem a tenyerem, az enyhe széllökés meglebegtette a haját. Az irányítása Kevin felett megtört, szisszenve a fejéhez kapott, térde megrogyott.
- Gyere és próbáld meg! Nem tűröm, hogy bárki is közém és a városom közé álljon. - sziszegtem fenyegetőn, erősítve rajta a szorítást. Nyögött egyet, majd egyszer csak vonásai kisimultak, arcán újból megjelent gonosz mosolya, végül könnyedén, nevetve felegyenesedett, büszkén kihúzva magát. Őrült fény csillogott a szemében, és a szüleim halála óta most először futott át rajtam valódi rémület.
- Csak vicceltem. - Rám mosolygott, aztán anélkül, hogy a szeme megrebbent volna, erős lökést éreztem a mellkasomon. Leborított a lábamról, átlökött a korlát felett, elemi erővel csapott bele a folyó habjaiba. Mire magamhoz tértem, Kevin karjában találtam magam, mindketten csuromvizesen térdeltünk a folyó partján.
A fickónak nyoma sem maradt.

Napjainkban.

Az iránytű mutatója már nem pörgött tovább vadul az üveglap alatt, rezzenéstelenül, teljes nyugalomban mutatott tizenkét óra felé. Ahogy felnéztem, észrevettem a vadászt, amint épp befordult a sarkon. Barna haja fonatként pihent a vállán; a szokásos, motoros bőrdzsekijét és nadrágját viselte, csizmával és kesztyűvel. Mellette fél fejjel magasabb fiú sétált, kissé görnyedten, a nő karja ugyanis szorosan körbefonta a nyakát, lejjebb kényszerítve a fejét, kényelmetlenül meghajlítva a gerincét.
- Célpont bemérve. - csendült fel a fülemben Kieran hangja. - Mi legyen, Astrid? Add meg a jelet és támadunk.
- Még ne.
Az utat keresztezve pont felém tartottak. A zsebembe rejtettem az iránytűt és felcsaptam a mobilomat a másik kezemben. Úgy tettem, mintha játszanék vele, miközben a páros elhaladt mellettem.
- Ugyan már, Cassy! Hívd már el randira! Mi a legrosszabb, ami történhet veled?
- Öhm, nem is tudom, mondjuk kikosaraz és mindenki rajtam fog röhögni?
- Már amúgy is folyton téged cikiznek... Az miben lenne más?
- Kösz, Lara.
Néhány lépésre megálltak tőlem. Évődésüket figyelve arra gondoltam, mennyire védtelenek most, a szokásos, denveri forgatag közepén, egy megszokott, szerda délután, és milyen könnyen összemorzsolhatnám mindkettejüket. Csakhogy ez még nem mentene fel a Wallace-átok alól. Egyesével kellett elkapnunk őket, igen, de aztán egyszerre darabokra zúzni mind az Ötöt, velük együtt pedig az erőt is, mely újabb és újabb vadászokat generált a város felett. Gyökerestől kellett megszüntetnünk a problémát.
Még váltottak néhány szót, aztán rövid ölelés után, amit úgy láttam, főként Larissa kezdeményezett, szétváltak. Ellöktem magam a cukrászda falától és elindultam én is. Ahogy a vadásznő elsétált mellettem, a tekintetünk összeakadt egy pillanatra, majd közömbösen elfordultunk egymástól és tovább mentünk. Töprengve figyeltem az előttem haladó Castiel hátát és ismét elővettem az iránytűt a zsebemből. A pöcök eleinte megzavarodva rebbent egyik irányból a másikba, ám végül óvatosan beállította magát. Nyílegyenesen előre mutatott.
Elégedetten elmosolyodtam.
Ötből kettő megvan.