Szerettem volna, ha ez az egész egy rémálom és nem vagyok tényleg a pokol kellős közepén, de minden áldott nappal, amikor itt ébredek, amikor itt térek magamhoz egyre kevésbé kergetem a reményt, hogy ez egyszer majd véget ér. Tisztán él bennem a halálom pillanata, ahogy egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni, ahogy már nem éreztem a fájdalmat, ami egész életemben árnyékként követett, de mégsem akartam a büntetésemet elfogadni. Nem lehet, hogy tényleg ide jutottam. Pedig csak szabad akartam lenni és egyik rabságot egy másikra cseréltem tetteimmel. - Nem igazán.. Mármint tudom meghaltam, de még mindig reménykedek, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Bárhol is vagyok azóta szinte bezárva töltöttem a napjaimat.. - Vagy éppenséggel a nyamvadt kis parancsait követtem, akár csak egy kiskutya. Pedig egyáltalán nem állt szándékomban. De nem igazán volt választásom. Mégis sokszor elgondolkoztam, hogy mi lehet rosszabb a halálnál? Mármint van még ennél lejjebb? Féltem, hogy a szökési kísérletünk meghiúsul, de mikor Kai elintézte a velünk szemben elhelyezkedő démont, akkor megkönnyebbültem picit, hogy mennyire kezében tartja az irányítást és szinte rögtön köré fontam a karjaimat, mert rettenetesen hálás voltam neki. Valaki kiáll értem, valaki megvéd engem. Nem hiába Ő volt az egyetlen igaz barátom. - Csak.. Meg akartam köszönni, hogy megvédesz, hogy itt vagy nekem. - A karjaim egyszerűen nem akarták elereszteni, hiszen ő volt most a biztos pontom és az, hogy át tudtam ölelni azt jelentette, hogy ez az egész szörnyűség, amiben élek az nagyon is a valóság. Szükségem volt egy horgonyra, amibe kapaszkodhatok, mielőtt teljesen beleőrülök ebbe az egészbe. - Ha veled vagyok? Soha. - Mindig is ő adott nekem erőt ahhoz, hogy egyik napról a másikra túléljem. Miatta éltem túl az életem és tettem meg azt, ami felszabadított, de ugyanakkor ezek szerint ide is juttatott. Pedig én nem akartam ezt. Békésen meglennék a tökéletes sötétséggel is. - Ööö, ez mind szép és jó és beszélhetünk is róla, ha a lehető legtávolabb leszünk innen. - Úgy szorítottam a kezét, mintha az életem múlt volna rajta. Ha kell, akkor a világ végére is követem őt, annyira megbíztam benne.
A kérdésem a lehető legirónikusabb volt, de ő halálosan komolyan válaszolt. Egek. A kérdésére azonban elmosolyodtam. - Hol máshol lennénk? Neked tényleg senki sem mondta el, hogy miféle helyre kerültél? Vagy hogy… mi vagy? – A fejemet csóváltam. Arcadiussal találkoznia kellett, mikor idekerült… hisz nyilvánvaló volt, hogy nem Katherine adta meg neki a démoni létet. Igaz, az a fickó nem volt valami túl bőbeszédű, nekem sem mondott semmit, mikor átestem a tűzpróbán és megkaptam ezt a hatalmat a kezembe. Hm. Mikor azt mondta, bármit megadna, csak nyugtáztam magamban. Egy új szövetségest láttam benne, aki segíthet nekem amiben csak akarom, bár egyelőre nem tudtam, hányadán állok ezzel a virágszállal. - Később megbeszéljük, szívi – Közöltem egy félmosollyal, mielőtt megragadtam volna a karját. Nem volt idő finomkodásra, ugyanakkor nem is akartam gyengéd lenni vele. Azonban ahogy felértünk, máris jött az egyik kis talpnyaló, hogy véget vessen a kis szökési tervnek. Nem mintha bármit tehetett volna az a kis izé. A falba vertem többször a fejét, majd újból a torkát kaptam el és közelebb hajoltam hozzá. - Remélem tudod, hol a helyed, pincsi. – A szemeit fürkésztem és még mondtam volna valamit, ha nem érzem meg a körém fonódó karokat. Ledöbbentem az öleléstől, közben a démon kicsúszott a kezeim közül és fekete füstfelhőként gomolygott el előlem. Meglépett. Átkozott… Nagyot nyelve néztem le a lány engem ölelő karjaira, majd a vállam felett pillantottam el felé. A szívem valamiért gyorsabban vert miatta. - Hé… virágszál… mit csinálsz? – Kérdeztem hitetlenkedve. Nem ő volt az első, aki mostanság ilyen közeli, testi kontaktusba került velem, de pont ezért döbbentett le. Mi ütött beléjük? Katherine érintése, Zack ölelése, most az övé… nem félnek tőlem? Nem ítélnek el? Nem tartanak szörnyetegnek? Nem… nem gondolják, hogy távol kellene tartaniuk magukat tőlem? Nagyot nyeltem, majd megfordultam és ezúttal én húztam magamhoz a lányt. – Nem félsz, huh? – Vigyorogtam rá, majd hamar elszakadtam tőle, ezúttal viszont a kezét fogtam meg és indultam el vele kifelé. – Gyaníthatóan fogalmad sincs arról, miféle képességek lakoznak benned, hisz senki sem mondta el, de van néhány trükk, ami jól jöhet majd. – Már nem voltunk messze a kijárattól, de nem tudhattuk, mikor is toppan be a házi démonka, így kissé sietősebbre vettem a lépteimet. Bár igaz, ami igaz, Zack képességét is használhattam volna, de még sosem próbáltam, így… öhm. Nem volt kedvem kikötni mondjuk az Északi-sarkon, a pokoli kis menedékem helyett.
Olyan volt nekem Kai most, mint egy reménysugár. Nem akartam senkinek sem a bábja lenni, nem akartam bezárva lenni, mint ahogy életem nagy részében. Tűrtem és tűrtem, mert nem volt más választásom, de egyszer már a kezembe vettem a sorsomat, hát miért ne tehetném meg ezt újra? Persze nincs akkora erőm, mint annak, aki fogva tart és itt igen csak nagy szerepe van az erőviszonyoknak. Emberként is azért tudtam az apám felett győzedelmeskedni, mert nem számított arra, hogy mit is fogok tenni. Talán pont ezért jó most ez a pillanat, hiszen nem számít arra, hogy innen kiszabadulok. Valaki megment. Esküszöm, hogy megbosszulom, amiért ilyen kegyetlenül elbánt velem. Nem utoljára látott az egyszer biztos. Csak össze kell szednem magam. Meg kell értenem, hogy mi is vagyok valójában, hogy mi is történik. Mert jelenleg úgy érzem, mintha a múltamba száműztek volna, hogy szenvedjek. - Igen! Nem sokat láttam ebből a helyből.. A pokolban vagyunk, ugye? - Persze már valamennyire tisztában voltam az egésszel, mégis egy részem kapaszkodott abba, hogy ez az egész valami rossz álom. Nem ezt érdemeltem. Azok után nem, hogy annyit szenvedtem. Én csak felszabadítottam magam. Még akkor is, ha talán egy kicsit túlságosan is élveztem. - Bármit.. Tényleg bármit. - Lehet, hogy egyik gödörből a másikba ugrottam át, de nagyon reméltem, hogy Kai más. Biztos neki is megvoltak a maga keresztútjai, ha itt kötött ki, de valahogy már az is sokat mondott, hogy együtt voltunk itt. Egyikünknek sem volt olyan tiszta a lelke, mint gyermekként, de ez nem a mi hibánkból történt. Tönkretettek minket az életkörülményeink. Ezekről pedig koránt sem mi tehetünk. Mégis mi bűnhődünk miatta. - Rendben.. Oké.. - Nem tudtam, hogy mit is jelent, hogy az adósa vagyok, de amíg nem kell egy sötét helyre bezárva lennem addig nem is érdekel engem igazán, hogy mit is jelent adósnak lenni. Hiszen ennél a helyzetnél már csak jobb lehet, nemde? - Áú. - Szisszentem fel, amikor elkapta a karomat. Nem fájt annyira, inkább csak váratlan volt tőle, ahogy elkezdett húzni magával. Persze én is mielőbb el akartam innen tűnni, de azért ez mégsem volt szükséges. Legalábbis ezt hittem. Egészen addig míg utunkat nem állta egy démon, amitől akaratlanul is hátraszökkentem picit kis híján legurultam a lépcsőn ettől, de még sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, hála Kai szorításának. Figyeltem, ahogy Kai a falhoz taszítja a démont, majd odamegy hozzá és a torkánál fogva emeli fel, majd a fejét a falba veri. Talán meg kellett volna rémítenie. De azon szörnyűségek után, amit én magam is tettem.. Már nem tudtam meglepődni. Hiszen tetteim örökre megpecsételték lelkem sorsát máskülönben nem lennék itt. - Köszönöm. - Rohantam oda hozzá és fűztem szorosan köré a karjaimat egyfajta hálaként, mert nem tudom mit tettem volna, ha vissza kell mennem.
Ráncolni kezdtem a homlokomat. Olyan volt ez a lány, mint aki nincs tisztában azzal, hogy mi lett belőle vagy ki is ő valójában. Áradt belőle a démoni energia, mégha nem is olyan erőteljesen, mint másokból. Gyenge volt; talán a ház uracskája gyengítette le valamiféleképpen. Hiszen jobb esetben már rég kiszabadulhatott volna innen. - Hm. – Egyelőre nem is mondtam többet. Akkor pedig, mikor kiejtette a száján, hogy hiányoztam, nagyot nyeltem. Fürkésztem a szemeit és azon gondolkodtam, mi lenne erre a jó reakció; de hát lövésem sem volt róla. – Kíváncsi vagy, itt milyen az éjszakai égbolt? – Gyanítottam, hogy mivel be volt ide zárva, még nem is látott semmit a pokolból. Azonban a varázslatot megállítottam félúton. A kétségbeesés kiérződött a hangjából. Lilyt kezdtem figyelni, majd el-elpillantottam arra, amerről jöttem. Nem hallottam neszt, bár nem lehetett tudni, mikor ér haza a démon uraság. - Mit adsz cserébe? – Néztem végül újra a lányra, de közben folytattam a mágia elszívását. Amint az akadály megszűnt, hátrébb léptem. – Most már ki tudsz jönni. De az adósom vagy. – Néztem rá komolyan. Soha, semmit nem szoktam ingyen tenni, még egy ilyen régi… öhm, „barátnak” sem, mint amilyen ez a lány volt. Nem tudhattam, hogy miképpen áll hozzám valójában, vagy hogy elfogad-e így, ahogyan vagyok. Úgy sejtettem, nem fog. Ahogyan senki sem fogadott el hosszú évtizedeken keresztül… talán Zack volt az első, akinek ígyis kellettem, ebben a formámban. Elkaptam a lány karját és elindultam vele fel a lépcsőn. Talán erőszakos voltam, de ez velem járt; ki akartam vinni innen, hogy máshol, békésebb körülmények közt talán még beszélgetni is tudjunk. A lépcső tetején viszont megjelent az egyik démon, aki beengedett a házba. Rögtön morogni, kiabálni kezdett, meg el akarta tőlem húzni Lilyt. - Oh, de kis vicces valaki… - Hozzám képest gyenge kis démon volt, így könnyedén löktem a falnak a telekinézis képességével, majd Lilyt elengedve utána mentem, hogy még a torkát is elkapjam. – Nem tudom, hol van a te nagyságos urad, de üzenem neki, hogy a hercegnőjét elvittem. Nem kapja vissza soha többé. – Sziszegtem neki, mielőtt a fejét a falba vertem volna.
Egyszerre voltam mérhetetlenül dühös és szomorú egyszerre. Nem akartam ide bezárva lenni és, amikor megpillantottam Kai arcát valahogy megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy felszabadulok. Ő segíthet nekem. Nem akarok itt lenni, hiszen tudom jól, hogy nagy dolgokat tervez az a rohadék. S engem akar felhasználni a végrehajtásában, hogy aztán, ha elbukik engem dobjon majd az aprítóba, hogy aztán én szenvedjek az Ő bűneiért. Nem maradhatok itt. Egyszerűen nem bírnám ki tovább. Már így is azt érzem, hogy minden egyes pillanatban, mintha megfulladnék. Nem maradhat ez így. Ki kell juttasson innen. - Tényleg életben lennék? Mármint.. Határozottan emlékszem arra, hogy meghaltam, de aztán nem számítottam, hogy kapok egy második lehetőséget.. Azt pedig végképp nem, hogy ilyet. - Sosem hittem a túlvilágban. Sem a mennyekben, sem pedig a pokolban. Az olyan gyerekmesének tűnt. Most pedig mégis itt vagyok, egy halál utáni életben, ahol nem tudom, hogy mégis mitévő legyek. - Igen.. Én vagyok.. Velem nézted együtt a csillagokat.. Mi voltunk egymás horgonyai, amikor senki nem akart mellettünk állni. Hiányoztál.. - Azt kívántam bár tehettem volna érte valamit, de az igazság az, hogy még saját magamért sem voltam képes kiállni. Csak, amikor már tényleg nem volt helye egyetlen egy cseppnek sem a pohárban. De akkor már nem fogtam vissza magam. Kicsit sem. Kiélveztem minden egyes cseppjét tetteimnek, amely egy hasonló sorsra ítéltetett, amelyben felnőttem. - Kérlek szépen Kai.. A régi idők emlékére.. Én nem akarok ide bezárva lenni. Nem akarom.. Nem bírom.. Egyszerűen nem megy. - Az emlékek olyan kegyetlenül törnek felszínre, ahogy valami ismerős bukkan fel a felettem uralkodó démon viselkedésében. Mintha egy kicsit az "apámat" tükrözné a legapróbb rezdüléseiben. Ezekre pedig nem számít, hogy mennyi minden változott, hogy mennyit küzdöttem még a mai napig kegyetlenül összerezzenek, mint egy pólyás kisbaba. Talán sosem fogom kiheverni, amit velem tett. - Ugye segítesz Kai? Kérlek szépen.. - Ő volt most az egyetlen reményem arra, hogy kiszabadulhatok innen. Lehet, hogy megannyi év eltelt, avagy évtizedek, de ettől még ugyanolyan rokonlelkek vagyunk, mint egykoron. Hiszen mindketten itt kötöttünk ki.
A kérdésre csak ráncolni kezdtem a homlokomat. Nem tudtam rávágni, hogy nem, de azt sem tudtam, honnan lehet ismerős ez a nő. De komolyan. Nem sok nővel volt dolgom az életem során, sőt, a kapcsolataim száma körülbelül egyenlő volt azokkal, akiken bosszút akartam állni, meg az a maréknyi ember, aki mellettem volt valamilyen oknál fogva, de ő… hát… a fenébe is. Nem tudtam rájönni, honnan ismerős. Aztán oldalra döntöttem a fejemet. A név hallatán lefagytam. Beugrott egy arc; egy szőke kislány arca. Ezt követően a nevetése vert visszhangot a fejemben. Aztán beugrott egy kép, miközben én és az a szőke kislány odakint bámuljuk a csillagokat késő éjjel… Nagyot nyeltem, mikor végül rájöttem, kivel hozott össze a sors. - Oh, hát persze… - Mosolyra húzódtak az ajkaim, még a tekintetemben is megcsillant valami. Emlékeztem. Igen. De azt is pontosan tudtam, hogy mióta nem találkoztam ezzel a szőkeséggel, azóta rengeteg minden történt. Változtam. Oh, de még mennyit! – A kicsi liliom… - Közelebb léptem, aztán érzékeltem valami mágiát az ajtó előtt, ami mögött a lány volt. Egyelőre nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, csak őt fürkésztem. - Hogy az ördögbe lehetsz életben? – Bukott ki belőlem egy újabb kérdés, félretéve a jelenlegi helyzetet, azt, hogy arra kért, segítsek neki. – Tényleg te vagy az? Az a kicsi szőkeség, a kicsi liliom, akihez kiszöktem esténként? – Röviden felnevettem. Aztán lassan még közelebb léptem, majd megérintettem az ajtót/rácsot, bármi is volt ott. – Mágia. Milyen jó, hogy még működik az a kicseszett elszívó erőm… az átkom. – A szemeimet forgattam, majd elkezdtem elszívni a mágiát a tárgyból, hogy Lily ki tudjon sétálni onnan, de félúton megálltam. – Várjunk. Miért segítenék? – Néztem rá kérdőn, végigmérve a nőt. Mi van, ha ő nem is a kis liliomszál? A démonok alakváltóak… mi van, ha csak át akarnak verni? Másrészt… annyi év eltelt. Már nem jelentett nekem semmit ez a szőkeség. Akkoriban valami menedékem volt, azt hiszem. De most… már nem számított ez az egész. Vagy csak féltem. Ő volt az egyetlen személy, aki annak idején… elfogadott engem. Nem félt tőlem, nem kezelt szörnyetegként, mint a családom. Még azt is mondanám, hogy „szeretett”. Talán most, hogy az lettem, aki és az, ami… már ő is el fog ítélni. Ettől féltem.
Nem akartam hinni a szemeimnek. Vagy egyszerűen csak nem mertem hinni nekik, hiszen az nem lehet, hogy Ő itt van. Persze én sem gondoltam azt, hogy pont itt fogok kikötni, fogságban, ahol a tér, amit magaménak tudhatok apró, s amikor távol van is éppen csak mozoghatok. Bár ahhoz sincs kifejezetten kedvem, hiszen ezzel sem oldok meg semmit sem. A problémáimra sürgős megoldást kell találnom s koránt sem vagyok annyira erős, hogy kitörhessek egymagam innen. De talán pont azért van itt Ő, hogy segítsen nekem. Hogy megmentsen. Lehet, hogy megannyi év telt el, de ezeket a vonásokat bárhol felismerem. Emlékezetembe égtek, mint egyetlen boldog emlékem, s valami amibe kapaszkodhattam megannyi éven át. Mert ő képes volt emberként tekinteni rám nem pedig valami ostoba használati tárgyként. Mellette lehettem egyedül szabad. Egészen addig, míg a kezembe nem vettem az irányítást, de azzal is csak rövid ideig szóló szabadságot nyertem meg magamnak, hogy aztán újonnan raboskodhassak és fejet hajtsak más akarata felett. Elegem volt. Nagyon szerettem volna kitörni ebből a körforgásból, de lehetetlennek tűnt. Mintha kőbe lenne vésve a sorsom. - Nem emlékszel rám? - Reménytől duzzadó lelkem, szinte rögtön felpattant, szemeimben könnyek kezdtek el csillogni, mintha csak azt ordították volna, hogy megmenekültem. Itt van és segíteni fog rajtam. Nem számít, hogy miként, avagy miért került ide. Nem érdekel. A barátom volt egykoron és az, hogy én is itt vagyok végképp nem ad jogot arra, hogy ítélkezzek bármely tette felett. - Lily vagyok.. Vagy már nem emlékszel? - Lehet, hogy az egész csak egy illúzió egy apró játék az elmémmel, de a szívem valahogy, mintha még érezné, hogy nem ez a helyzet. Hogy ő tényleg itt van, hogy ő tényleg Ő! - Hogy miért? Mert megteheti azt hiszem.. De segítened kell rajtam.. Nem akarok itt lenni. - Megrázom a fejemet és kétségbeesetten pillantok rá. Emlékeznie kell rám, nem felejthet el. S talán, ha szabad járása van, akkor segíthet is nekem. Segíthetünk egymásnak. Hiszen a "gazdám" nem éppen apróban gondolkozik, ha hatalomról van szó.
Amióta rátaláltam Zackre abban a barlangban, azóta eléggé elkezdett érdekelni, miféle titkokat rejt még a pokolnak ezen apró kicsike szeglete. Indra. Mintha rejtélyek ölelték volna körbe az egész birodalmat; mintha a méhkirálynő innen teljességgel ki lett volna zárva. Azaz, bizonyos szintig jelen volt, hisz az egész birodalom… öhm, időjárása attól függött, ő épp miféle lelkiállapotban van. Komolyan mondom, ha az én lelkivilágomtól függne, itt mindig minden lángolna és csodálatos lenne. Fantasztikusan… tüzes. Pokoli. Ha már pokol, vegyük komolyan a dolgot, nemde?! Aztán, ahogyan egyre mélyebbre ástam magam Indrában, úgy jöttem rá, hogy nem mondtam anno hülyeséget Kitkatnek… számtalan démon dolgozik ellene, azaz, nem csak ellene, hanem ellenem is. Nem mintha érdekelt volna vagy féltem volna bárkitől, mert koránt sem így volt. Sőt, szórakoztatott, hogy szembe akarnak szállni velem. Kételkedtem benne ugyanis, hogy sikerülhet – mármint nekik. Ugyanakkor az a tény zavart, hogy emiatt Zack is bele volt keverve az egészbe. Félretéve viszont ezt… nos, kedvem támadt elszórakozni az egyik démonnal, aki túl nagyra tartotta magát. Zaltarish. Indrában elég sokan róla beszéltek, meg a sajátos kis „királyságáról” az otthonában. Kíváncsi voltam, miféle helyre bukkanok, azaz miféle öntelt alakkal kerülök majd szembe. De csalódnom kellett, ugyanis ő nem volt sehol, azonban az egyik kis talpnyalója, amint meglátott, kapott az alkalmon; nem akart elereszteni és körbe akart vezetni. Én meg koránt sem most jöttem le a falvédőről, sejtettem, hogy azért akar itt tartani, miszerint találkozzak a ház urával és megpróbáljanak kiiktatni valamifélemódon… belementem a játékba, de aztán szem elől tévesztett. Gondoltam, körbevezetem én magam. Érdekes volt az egész hely, tele giccsel és undorító kis díszekkel, még fotók is voltak itt-ott… Aztán találtam egy lefelé vezető ajtót. Mármint, az ajtó mögötti lépcső vezetett lefelé… egy sötét pince. - Vajon mit rejthet odalent? – Töprengtem, majd elindultam lefelé, behúzva magam után az ajtót. Igazából két pillanat alatt eltűnhettem, ha valami balul sült volna el, így nem aggódtam túlzottan. Aztán leértem. Nem kellett csak pár lépés, hogy… - Oh, nocsak, egy kalitkába zárt madárka, aki örök fogságra van ítélv-- - Ahogy megpillantottam a lány arcát, lefagytam egy pillanatra, értetlenül meredve rá. Amikor a nevemet kiejtette a száján, akkor viszont csak összevontam a szemöldökömet. – Inkább az a kérdés, te ki vagy. – Ismerős volt, túlságosan is az volt, mégis úgy éreztem, az elmém egy része el akarja zárni ezt az arcot valahova máshova. Mélyre. – Miért tart fogva Mr. Démon úrfi? – Álltam meg néhány lépéssel előtte, majd végigmértem újra meg újra őt. Egyelőre nem raktam össze, hogy ő ki. Ismerős volt, de nem ment.
Elhinni, hogy az életem jobb lehet.. Hogy szabad lehetek. Talán ostobaság volt. De nem élhettem úgy, hogy folyamatosan a vállam mögött nézek hátra, hogy vajon mikor érkezik egy újabb csapás. Kiélveztem mindazt, amit az élet megadott nekem. Nem éreztem bűntudatot, hiszen nem hittem, hogy kellene. Annyit szenvedtem, szinte a pokolban éltem már azelőtt, hogy idekerültem volna. S, úgy tűnik a szenvedés az, ami nekem szüntelenül kijár, amelyet nem engedhetek el soha sem. Hiszen éppen csak kaptam pár év szabadságot, mire visszatértem újra, ezúttal a szó szoros értelmében a pokolba, hogy megkezdjem véget nem érő sorsom újrajátszását. Nem élveztem egyetlen egy percét sem annak, hogy fejet kellett hajtanom valaki más akarata előtt. Az már teljesen más kérdés volt, hogy nem ugyanúgy viselkedtem, mint egykoron emberi mivoltomban. Már nem volt lelkem, amit megmenthetnék. Talán a sötétség a családomból mindig bennem lakozott. Hiszen tényleg egytől-egyig nem voltak normálisak. Bár még hálás is lehetek az apám dühkitörésének. Inkább azt örököljem, mint anyám gyengeségét, aki nem volt képes kiállni saját magáért. Egyszerűen nevetséges, hogy mégis mit nem volt képes leművelni. Szégyellem magam azért, hogy ő volt az, aki a világra hozott. De legalább már együtt rohad mindegyik szerencsétlennel. Csak azon csodálkozom, hogy eddig még nem volt szerencsém újra beléjük futnom. Az egyszer biztos, hogy szíves örömest ellátnám a bajukat még egyszer, ha tehetném. Nem volt mit tennem, hiszen amikor nem volt szükség rám, akkor többnyire csak bolyongtam és élveztem, hogy ezúttal nem rajtam csattan az ostor. Kaptam már megannyi pofont és erősebbet is, a visszaszájalásomért, de ha már a sors ilyen kegyetlen hozzám, akkor nem fogok jó pofát vágni a helyzetemhez és tűrni. Nem ugyanaz vagyok, aki egykoron. Megtörtek, megváltoztam. Nyertek, de ezzel együtt én is. Mert nem az vagyok, aki némán tűri ha belerúgnak, s ezt most sem fogom eltűrni.. Csak kell valami mód arra, hogy szabad legyek, hogy szabadulhassak. Gombócként összekuporodva üldögélek, miközben a távolban mintha egy ismerős alak tűnne fel, de nem akarok hinni a szemeimnek. - Kai? - Zavarodottan pislogok, majd meg is dörzsölöm a szemeimet, hiszen őszintén hiszem, hogy csak képzelődöm, vagy egy újabb ostoba játékba csöppentem bele a fogva tartóm által.
Egy démon, aki saját kis személyzetet alakított ki maga köré és az erejét, a hatalmát fitogtatja fölöttük - itt raboskodik @Liliana DeFleur is.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Szerettem volna, ha ez az egész egy rémálom és nem vagyok tényleg a pokol kellős közepén, de minden áldott nappal, amikor itt ébredek, amikor itt térek magamhoz egyre kevésbé kergetem a reményt, hogy ez egyszer majd véget ér. Tisztán él bennem a halálom pillanata, ahogy egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni, ahogy már nem éreztem a fájdalmat, ami egész életemben árnyékként követett, de mégsem akartam a büntetésemet elfogadni. Nem lehet, hogy tényleg ide jutottam. Pedig csak szabad akartam lenni és egyik rabságot egy másikra cseréltem tetteimmel.
