Megszegni a törvényt.

Fogtam azt a néhány ruhát, amim volt, és beletömtem a hátizsákba. Éreztem vizslató tekintetén, hogy az ajtóból figyel, mégis erőt vettem magamon és folytattam a pakolást. A vele töltött hónapok alatt nem sok személyes tárgyam lett, azokat mind a táska mélyére temettem.
- Esélyt sem adsz, hogy megbeszéljük?
Hangja csendes volt, beletörődő. Ennyi erővel tőrt is állíthatott volna a szívembe, kevésbé fájt volna, mint reményvesztett, szomorú búcsúját hallgatni.
- Tudod, hogy nem lehet. Megszegtem a törvényt. Ha Arcadius megtudja...
Lépteket hallottam, a következő pillanatban már ott volt mellettem. Meleg érintése felsiklott a karomon, ereje gyenge volt, mégis engedtem neki és szembefordultam vele. Hamvas fürtjei, átható pillantása megigézett, pont úgy, mint mikor először megláttam.
- Nem érdekel a büntetés. Nem érdekel, mi vagy. Vállalom, csak maradj...
Magához húzott, én pedig engedtem. Lehunyt szemmel döntöttem homlokom az övének, beszívtam édes illatát, átöleltem karcsú derekát. Sosem éreztem még ilyen fojtó, tömény fájdalmat.
- Mégis minek? Ha tudod, mi vagyok, úgy tudod azt is, miért nem lehet. Mik a terveid velem? Békében éldegélünk, míg a halandóság el nem szakít tőlem? Ki akarsz hordani egy gyereket, hogy a születésekor darabokra tépjen? - Hangom kegyetlenségébe érezhetően beleremegett. Nem taszított el azonban magától, csak szorosabban ölelt. Arcát a vállamba temette, megéreztem a könnyeit.
- Nem érdekel a jövő, csak a jelen. Csak te.
Maradhattam volna. Boldogan élhettünk volna a haláláig, kettesben, békében, szeretetben. Hazudnék, ha azt mondanám, nem játszottam el a gondolattal, ám a következő pillanatban el is toltam magamtól; durván, ridegen, kíméletlenül. Démon voltam, és minden idegszálam Kaliba húzott.
Meglepett. Kitépte magát ujjaim fogságából és megcsókolt, lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérjen. Karjai szorosan a nyakam köré fonódtak, esélyt sem adott a menekülésre. Kezem tétován siklott le az oldalán, majd felmarkoltam a derekát, magamhoz szorítottam, ölelésembe préseltem és csak csókoltam, csókoltuk egymást, míg be nem borítottam az ágyba, leszaggatva róla a ruhákat, hogy még egyszer, még utoljára megmutathassam neki, milyen az, ha egy démon szeret.

Egy ősi éra vége.

A palota, mit egykor szolgák és asszonyok zsibongása töltött fel élettel, most kihalt és néma volt. Lépteim visszhangot vertek, ahogy átvágtam az üres folyosókon a díszterem felé. Arcadius a szokott helyen ült, lábánál azonban nem vonaglottak nők, a falaknál nem jajgattak bűnös lelkek kíntól vergődve; csak ketten voltak, meghitt duruzsolásban: a királyunk, meg az a nő. Egyedül utóbbi nézett fel, ahogy eléjük értem. Arcadiust teljesen megbabonázta a mellette ülő szépség.
- Uram, válthatnék veled néhány szót? - szólítottam meg kimérten, távolságtartón.
- Bármi is az, mondhatod Katherine előtt.
- Bocsáss meg, de talán bölcsebb volna, ha... - kezdtem volna, ám a démon félbeszakított.
- Ha megint azért jöttél, hogy az értelmetlen aggályaiddal tömd a fejem, el is mehetsz akár, Thelion. Akad jobb dolgom is, ha nem látnád.
Összeakadt a pillantásom a nőével. Tekintetében kihívás csillant, mire elhúztam a számat és fejet hajtottam. Igazán megpróbáltam, amit lehetett; nem tisztem megmenteni a királyt az elkerülhetetlen bukásától, ha ő maga nem mutat hajlandóságot bármiféle józanságra. Az egyetlen tisztem, melyet a Pokol megteremtésekor kiszabtak számomra, hogy tanácsokkal lássam el és segítsem a mindenkori uralkodót. Ha Arcadius uralmát eddig rendelték el az ősi erők, ki voltam én, hogy szembe menjek az akaratukkal?
Sarkon fordultam és sietős léptekkel elhagytam a palotát.

És egy új előszele.

Töltött, majd odatolta elém a poharat. A számhoz emeltem, hogy kortyoljak belőle, de a kölyök váratlanul, nagy sóhajjal kifakadt.
- Teljesen behálózza a királynőt!
Belőlem is feltört egy sóhaj, és egyetlen korty nélkül visszatettem a poharat a helyére.
- A királynőn múlik, hagyja-e. Nem a mi dolgunk közbeszólni. - Az én dolgom annyi volt csupán, hogy támogassam a mindenkori uralkodót. Még ha a séma ismerősnek is tűnt, érdekelt, vajon Katherine képes-e beleesni ugyanabba a csapdába, amit annak idején ő szőtt az előző uralkodó köré. A múltjukat és a tekintélyét ismerve felesleges lett volna figyelmeztetnem, tanácsaimon és viselkedésemen úgyis láthatta, hogy nem bízom Malachai Parkerben.
- Mi értelme megtanítani egy démonnak a szerelmet? Csak baj van belőle...
Fanyarú mosollyal a poharamban úszó jégkockákra meredtem. Nem akartam megcáfolni. Nem akartam a nőre gondolni, akit búcsú nélkül, az új hajnal hasadtával hagytam ott anélkül, hogy visszanéztem volna. Évtizedeken át tartott életben a hit, hogy boldog és teljes életet bíztam rá; talán hozzáment valakihez, talán fél tucat gyereket is szült. Talán fájt neki az árulásom, de talán nem bánt meg semmit, mikor elérte az öregkor. Szerettem erre gondolni; fájdalommal járt, mely a nosztalgiától édessé vált.
- Azóta indult ez az ármánykodás, hogy Katherine megjelent. Talán véget is érne, ha...
A démonra villant a szemem.
- Ha?
- Tudod te jól.
Szúrósan végigmértem kölyökképét, komolynak tűnő, mégis valahogy mélabús ábrázatát, majd a számhoz emeltem a poharat és egyetlen húzásra leküldtem annak tartalmát.
- Úgy teszek, mintha ezt most nem hallottam volna és ráfogom arra, hogy nem bírod az italt. Igyál meg még egy üveggel, aztán menj haza. - felkeltem mellőle a székről és megveregettem a hátát. Kézbe vettem a pultra terített dzsekimet és felkanyarítottam magamra, majd intettem a srácnak, aki ugyanolyan komoran bámulta tovább az italát.
Kifelé menet eszembe jutott valami, így visszafordultam még egy szóra.
- Hé, kölyök! - megvártam, míg lassan felém fordítja a fejét. - Ha még egyszer meghallom, hogy az úrnő ellen szövetkezel, kitépem a torkod. - Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán kifordultam az ajtón és magam mögött hagytam a bárt. Esőre állt az idő, úgyhogy gondosan a tarkómra igazgattam a kabátom gallérját. Démon-politika... Sosem szűnik meg és sosem változik. Pont mint az öröklét.
Mocskos és unalmas.