- Nézd, kölyök... engem az sem érdekel, ha éhen halsz. - morogta, hátat fordítva nekem.
- Tegnap még érdekelt. Ma talán bal lábbal keltél fel, démon? - szitokszóként ejtettem ki a fajt, amihez tartozott, az évek alatt igencsak felvágták a nyelvem. Nem az, hogy nem féltem tőle, inkább csak elragadtak az indulatok, újra és újra, mintha nem egy veszedelmes fenevad állna velem szembe, vagy jelen esetben háttal nekem. Lassan fordult meg, mindig is szeretett nyomatékot adni a mozdulatainak, sokkal inkább, mint a szavainak. A tettek "embere" volt, míg én... szerettem jártatni a számat, nem számított mik a következmények.
- Ma pedig azt mondom, menj és szerezz magadnak kaját! - Ezzel el is vonult, ki a szobából, talán az épületből is. Aznap este a szemétből ettem egy épület mögötti sikátorban. Egészen reggelig haza se mentem, nem érdekelt, hogy míg idekint csípős őszi idő van, odabent a házban legalább meleg, s van fedél a fejem fölött. Emiatt hálás lehettem volna a férfinek, mégsem voltam. Ha nem visz el a szüleimtől... valószínűleg amúgy is kidobtak volna, vagy egy nívós bentlakásos iskolába küldenek, csak ne legyen rám gond. Oké, tényleg hálás voltam a démonnak, viszont ezt soha nem mondtam volna ki hangosan. Semmi pénzért.


- Felboncolhatnánk! - hallom a saját, gyermeki hangomat tompán, mintha messziről jönne.
- Nem-nem, ez akkor sem helyes. - Elora hangja szintén távolról hallatszik, s nemsokára a képet is látom, ahogy ülünk a fűben, a lány kezében egy kismacska, amit felém tart. Tisztán emlékszem ere a napra, sokat gondoltam rá, arra, hogy már akkor is ez volt Elora feladata. Jó irányba terelni, miközben én ezekkel a furcsa, kicsit sem normális gondolatokkal küzdöttem. Nem akartam bántani az állatot, minden porcikám azt súgta, ne tegyem, s én nem is akartam. Jó gyerek voltam, aki rengeteget könyörgött a szüleinek, hogy kapjon végre egy kiskutyát, de a nevelőanyám allergiája nem tette lehetővé. Akkor miért bántanék egy ártatlan kölyök macskát? Mégsem tudtam kiverni a fejemből, szinte láttam magam előtt a kis állatot döglötten, amitől lefelé görbült a szám széle. Ujjaim a bicskát szorították a zsebemben, tenyerem szinte viszketett, hogy használhassam, mégis sikerült ellenállnom. Elora a dorombolásról mesélt nekem, amit szemléltetett isaz állattal, azt a különös, berregő hangot sosem felejtettem el, ami számomra teljesen érthetetlen volt, valahogy mégis boldogsággal töltött el.

Izzadtan ültem fel az ágyban, a démon a nyitott ajtóban, az ablakom kitárva, amin hideg levegő áramlott le.
- Csak nem a drága guardianodról álmodsz? - kérdezte érdeklődve, én pedig dühösen kaptam oda a fejemet. Kiejtettem volna hangosan a nevét? Eltűnödtem ezen egy pillanatra, felidézve az álmot, amit nem most láttam először.
- Rémálomról hallottál már, rohadék? Amúgy semmi közöd hozzá. Ne hallgatózz, a szőr is feláll a hátamon tőled! Kotródj! - vágtam hozzá az összeizzad párnámat, amit ő egyetlen mozdulattal égetett hamuvá.
- Az ágyad is erre a sorsa jut, aztán alhatsz a padlón. Vagy jobbat mondok, a lakásod borítom lángokba, és mehetsz az utcára. Én nem rakok még egyszer fedelet a fejed fölé, kölyök. - Mintha ugyan érdekelné, hogy leléptem tőle, ahogy tehettem. Ezt a fickót az sem érdekelné, ha a szeme előtt durrantanának le, sőt, még meg is köszönné az elkövetőnek egy méretes virágcsokorral. A legjobb döntésem akkor is a költözés volt, még ha csak egy aprócska lyukra is futotta. Legalább az enyém volt, bár a zárt ajtó sajnálatos módon nem állította meg ezt a férget.
- Csak menj el. Ma nem vagyok vevő rád. - morogtam, és kimásztam az ágy szélére, kicsit megdörzsölve borostás arcom.
- Ám legyen... Csak emlékezz rá, miféle szerzet az a lány. Ha újra megtalál, neked annyi. Ne mondd, hogy én nem szóltam! Nem szervezek neked temetést, és más se fog. Nem érdekled te a kutyát sem, kölyök. - Ahogy befejezte a mondatot, már fordult is meg, hogy magamra hagyjon, ezekkel a szavakkal. Imádta ezt csinálni, gyerekkorom óta, amikor mélyponton voltam, belém rúgott, mintha nem lett volna egy nagy pofáncsapás az egész életem tizennégy éves korom óta.


- Kölyök, biztos nem gondoltad meg magad? - Már megint ő. Bosszúsan fordultam felé a pulttól, már a klubban sem volt nyugtom tőle, fényes nappal.
- Túl sokat vagy idefent, a végén még felszarvaz a főnököd. - gúnyolódtam, bár tudtam, az ördögnek se szarva, se patája, de még vasvillája sincs. Micsoda csalódás!
- Az ajánlatom még áll. Szívesen beszervezlek ahhoz a pasashoz. Jobban keresnél, mint... ezen a helyen. - Megvetés, undor, és... még valami hallatszott ki a hangjából. Nem szerette a klubot, bár az okát sosem mondta. Nyilván azzal volt baj, hogy én vezetem, nem magával az épülettel, vagy a rengeteg mocskos lélekkel, amit be lehet gyűjteni egy ilyen helyen. Talán még plusz pontot is kapna érte a nőstényördögtől.
- Nem leszek bérgyilkos. Egyáltalán miért érdekel téged, mit csinálok? Minél mocskosabb a meló, annál jobb, huh? Miért? Már szabad vagyok, felnőtt ember, nem zárhatsz be egy szobába. - fordultam el tőle, vissza a poharamhoz, ami időközben kiürült, de még az is érdekesebb volt, mint a démon képe. Elegem volt belőle, ha tehettem volna, magam égettem porrá, ám ahhoz túl gyenge voltam. Gyengébb, mint ő, ezt előszeretettel hozta mindig is a tudtomra.
- Mássz vissza a pokolba, kérlek! - Hangom nyugodt volt, túlságosan is, elárultam magam.
- Kimutatod a gyengeséged. Semmit sem tanultál tőlem. - Ez volt az a hangszín, amitől évekkel ezelőtt még a frász jött rám, amitől rettegtem, amitől nem mertem éjszakánként még a szemeimet se lehunyni. Már nem érdekelt.
- Tudom, tudom. Egy korcs vagyok, a természet torz tréfája. Nem tudsz újat mondani, csak... hagyj békén. Belefáradtam ezekbe a beszélgetésekbe, na és? Ha el akarsz pusztítani, tedd meg. Ha le akarsz vinni a pokolba, vigyél. Inkább égjek a pokol tüzén, mintsem veled töltsek még egy percet. - villantottam rá egy gyilkos vigyort, épp olyat, amilyet ő is szokott, mielőtt valami ördögit tesz, vagy mond. Borzalmas volt vele az élet, s még mindig nem értettem, mi célt szolgált az elrablásom. A pokolban nyilvánvalóan már senki sem viselte el, így keresnie kellett valakit, akit bosszanthat, valakit, aki elég gyenge ahhoz, hogy hagyja. Talán az voltam. Ideje volt olyannak lennem, amilyennek leírt engem, talán akkor majd eltűnik. Végleg. Mikor a démon már fordult el tőlem, hogy ismét hátat fordítva magamra hagyjon, miután jól felbosszantott, lassú mozdulatokkal felkeltem a pulttól, s utána szóltam.
- Tedd, vagy ne tedd. De ne próbáld! - vágtam oda gyorsan, ami először az eszembe jutott. Mindezt természetesen azért, hogy az agyára menjek, pont úgy, ahogy ő tette azt velem éveken keresztül. - Emlékszel, hogy mindig ezt mondtad? Ó, nem. Ezt biztos valahol máshol hallottam. - tűnődtem el látványosan, miközben lelki szemeim előtt megjelent egy aprócska, ráncos, zöld lény.
- Yodát idézel nekem?! Azt hittem, a képregény elégetése épp elég lecke volt a számodra. - A nyakán kidudorodtak az erek, kezdett elszakadni nála az utolsó cérnaszál, ami az idegeit tartotta. Gyűlölte, ha kitalált történetekkel, vagy az ő szavaival élve mesékkel foglalkoztam. Valami menedéket muszáj voltam találni tinédzserként, mikor egy démon tartott állandó terrorban. Kicsit meglepett, hogy felismerte a mondatot, eszembe nem jutott volna, miszerint tudni fogja, s lám, még a kicsi zöld lény nevére is emlékezett! Persze nem kellett volna meglepődnöm, az utóbbi években megannyi Star Wars film jelent meg, még a csapból is az folyt, miért ne hallott volna róla egy pokolban tengődő démon? Bizonyára még maga az ördög is ismerte a sztorit.
- Elérted a célod. Leléptem, élvezd ki a mocskos klubod adta előnyöket, kölyök. - S a levegőben ott lebegett mindaz a sok kimondatlan szó, ami nem hagyta el a száját. "Nem szabadulsz tőlem. Örökké a nyakadban fogok lihegni." Remek...