Életem legboldogabb pillanata volt, amikor Enzo azt mondta, hogy be akarja venni az ellenszert, minden kockázata ellenére – hogy szeretne velem megöregedni és meghalni. Egész életemben vágytam arra a személyre, aki iránt a szerelmem ilyen mély lesz, s aki ugyanígy fog érezni irántam. A sok szenvedés és áldozat után, végre megtaláltam azt, akivel le akartam élni az életemet - szinte már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És valóban az volt, egy szép álom, mely soha nem válhatott valóra. Kaptam ugyanis egy telefonhívást Damontől. Azt mondta, hogy szerinte az ellenszerrel le tudnánk győzni Cade-et, és megkért, hogy szerezzem meg neki. Enzonak akartam adni, esküszöm, egy pillanatra tényleg megfordult a fejemben, hogy nem törődök senkivel végre, csak magammal, és hogy egyszer az életben azt cselekszem, ami nekem jó. De képtelen voltam így tenni.
New Yorkban volt egy lakás, amit még abból a pénzből vettem, amit az apám után örököltem. Senki nem tudott ennek a létezéséről, rajtam és most már Enzon kívül. Itt akartuk elrejteni a harangot, ám két ennél is fontosabb dolog volt itt – Elena koporsója és az ellenszer. Elhozattam abból a raktárházból, ahol korábban volt, mert úgy gondoltam, hogy itt nagyobb biztonságban lesz. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy le kellett mondanom arról a közös jövőről Enzoval, amit már a korábban elterveztünk, de ő persze megértő volt, mint mindig. Azt mondta, hogy az önzetlenségem hozzá tartozik ahhoz, aki voltam, és hogy ettől függetlenül is boldog velem. Én pedig hittem neki. Hittem abban, hogy így vagy úgy, de megkapjuk a boldog befejezésünket mi is. Beadjuk Cade-nek az ellenszert, aztán megöljük, megmentve a világot – a terv egészen egyszerűnek tűnt. Valami azonban visszafordíthatatlanul félresiklott. Az egyik pillanatban még Enzot öleltem és fogtam a kezét, a következőben pedig egy láthatatlan erő söpörte ki a házból.
- Gyere be. Behívlak – feleltem jól artikulálva, miután oda szaladtam az ajtóhoz, hogy kétség se férhessen a szándékaimhoz és szavaimhoz. Enzo pedig megpróbált ismét belépni a házba, ám továbbra sem tudott. Egyszerűen nem tudtam, mi történik, hiszen az én nevemen volt az ingatlan, képesnek kellett volna lennem arra, hogy behívjam. Rossz előérzetem támadt.
- Nem használ, szívem. Nézd, fogjuk az ellenszert és menjünk! Meg tudod oldani?
- Megpróbálom – bólintottam egy aprót Enzo szavaira, hiszen nem tudtam vitába szállni vele. Nem volt vesztegetni való időnk.
Végigmentem a rövid folyosón, és balra befordultam az első szobába, ami innen nyílt. Egy titkos rekeszbe rejtettem el az ellenszert, és varázslattal pecséltem le a helyét, hogy boszorkányokon kívül véletlenül se tudja más megszerezni innen. Hasonló volt a pecsét ahhoz, amivel Emily annak idején lezárta a sírt, én éppenséggel úgy alakítottam, hogy boszorkányokon kívül más ne tudja kinyitni a rekeszt. Habár nem volt meg a varázserőm, ettől függetlenül továbbra is boszorkánynak számítottam.
- Megvan az ellenszer, Enzo. Rögtön jövök! – kiáltottam ki a férfinak, aki még mindig a bejárati ajtóban várakozott, válasz azonban nem érkezett. A rossz érzésem csak fokozódott, hiszen az előbb még beszélgettünk… Történhetett vajon valami odakint?
Megragadtam az ellenszert, majd visszacsuktam a rekeszt, és azonnal kirohantam a szobából, hogy Enzoval leléphessünk innen. Láttam, ahogy ott állt az ajtófélfának támaszkodva, egyenesen előre nézve, de valahogy olyan furcsa volt…
- Enzo? – szólítottam meg a férfit. Láttam, ahogy megrándul az ajka, majd a következő pillanatban előre bukott a teste, a háta mögött pedig Stefan állt, kezében Enzo szívével. Felkiáltottam. Ez… ez nem történhet meg. Ez nem lehet igaz…
Ahogy Stefan közeledni kezdett felém, hátafordultam, és letörtem a fogas egy részét, hogy megpróbáljam azt fegyverként használni, habár tudtam, hogy ez nem lesz elég ellene. Rátámadtam, ám ő könnyedén elkapta a kezemet, erősen megszorítva azt.
- Eressz el! – szűrtem ki a fogaim közül fájdalmasan, de Stefan szinte meg sem hallotta ezt.
- Mit érdekel, mi lesz Elenával, hm? Egy perc múlva már úgyis halott leszel. – Ahogy így szemben álltam Stefannal, tudtam, hogy igaza volt. Nem volt varázserőm, amivel megvédhettem volna magamat vagy Elenát, csak egy gyenge ember voltam hozzáképest. Szinte már láttam is, ahogy feltépi a torkomat, amikor belém hasított a felismerés, hogy mi volt a másik kezemben. Felkészültem arra, hogy beadjam Stefannak az ellenszert, már mozdítottam is a karomat, mielőtt azonban végig tudtam volna vinni azt, amit elterveztem, megjelent Damon, és eltörte Stefan nyakát. A teste eszméletlenül zuhant a földre, és tudtam, hogy köszönetet kellett volna mondanom Damonnek, én azonban egyetlen pillantást sem vetettem rá - egyedül Enzo mozdulatlanul heverő alakját láttam magam előtt. A világ mintha lelassult volna körülöttem, ahogy megindultam felé kétségbeesetten. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez nem történhet meg ismét velem. Nem hagyhat el! Enzo nem halhatott meg!
Ahogy odaértem mellé egyből térdre estem, és megragadtam a kabátjánál fogva. Megráztam, majd az ölembe húztam a fejét. Láttam a természetellenesen fehér bőrét, a kidagadt ereket a bőre alatt, láttam, hogy halott volt, az agyam azonban képtelen volt felfogni ezt.
- Enzo!!! – sikítottam fel fájdalmamban. Akkor és ott úgy éreztem, hogy én ezt képtelen vagyok többé elviselni. Nem bírom tovább ezt a fájdalmat, hogy ő nincs már többé…
A fájdalom mindent felemésztett körülöttem és bennem, nem láttam tovább a testnél, ami az ölemben volt, így azt sem éreztem, ahogy a varázserőm hirtelen visszatért, létrehozva egy privát dimenziót. Abban a pillanatban én is meg akartam halni, Enzoval együtt meg akartam halni én is. Úgy éreztem, többé már nincs értelme élnem, nincs értelme tovább folytatnom a küzdelmet. Enzoval együtt egy részem nekem is meghalt.

4 évvel később

Egy erdőben voltam, amerre csak néztem, mindenhol fák vettek körül. Nem értettem, hogy mit kerestem itt, Mystic Falls erdejében, mert egészen biztosan ott voltam. Oly sok minden történt itt, hogy még csukott szemmel is felismertem volna. Egy részemet megnyugtatta az ismerős környezet, az, hogy végre otthon voltam ismét, míg másik részem veszélyre figyelmeztetett. Hiszen nekem egyáltalán nem kellett volna itt lennem. Már évek teltek el azóta, hogy elhagytam szülővárosomat annak érdekében, hogy minél többet lássak a világból, ahogy Enzonak megígértem. De valójában azért tettem így, hogy minél több kovent és nagy boszorkányt felkeressek, hogy minél több varázskönyvet elolvassak, keresve a megoldást Enzo visszahozására. Ez idő alatt sokat fejlődtem és tanultam, a célom azonban nem akart közelebb kerülni hozzám. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy feladom, mert nem bírom tovább, ilyenkor azonban mindig láttam magam előtt Enzot, és ez erőt adott, hogy folytassam az utamat és a küzdelmet. Nem adhattam fel. De akkor, most mégis miért voltam ismét Mystic Fallsban?
Megindultam előre a fák között, hátha rájövök az okra, amiért itt voltam. Egy darabig időpocsékolásnak gondoltam az egészet, a fák nem akartak egyáltalán ritkulni körülöttem, ám a következő hatalmas tölgy mögül kilépve egy franciaágyat pillantottam meg. Fehér ágynemű volt rajta, pihe-puha párnákkal, ami éles kontrasztban állt az erdő sötétségével. Összevont szemöldökkel léptem közelebb az ágyhoz, és ekkor észrevettem egy alakot is az ágyon.
- Elena? – kiáltottam fel, miközben odafutottam a barátnőm mellé. Nem értettem, hogy mit keresett itt, hiszen… az ő teste nem eltűnt? Akkor mégis miért volt most itt? – Elena? – szólítottam meg még egyszer, kísérletet téve arra, hogy felébresszem, ő azonban nyomát sem mutatta annak, hogy így akarna tenni. Békés arckifejezés ült vonásain, kíváncsi voltam, hogy vajon mindez az idő alatt milyen álmot láthatott? Boldog emlékek pereghettek le vajon a szemei előtt vagy Kai Parker tett arról, hogy még ilyen állapotban is árnyak kergessék?
Már épp elléptem volna az ágytól, hogy tovább folytassam az utamat ki az erdőből, amikor hirtelen egy hatalmas villám csapott le az erdőbe. Egy szempillantásig tartott az egész, elvakítva engem, és amikor vége lett, hirtelen teljesen megváltozott a környezet is. Az erdő immár nem volt sötét, hanem fényes volt, mintha a túlvilágon lettünk volna, míg az ágy sötét színekbe fordult, mintha maga a pokol legmélye köszönt volna vissza rám onnan. És Elena teste nem volt sehol.
Kétségbeesetten pattantam fel, hogy megkeressem barátnőm testét, ám amint felálltam és megfordultam, megpillantottam őt egy fa mellett állva. Egy hatalmas sikoly tört fel a torkomból, ahogy megláttam őt, az auráját, és ekkor felriadtam.
Patakokban folyt rólam a víz, a pulzusom is az egekben volt, mindez azonban nem is volt fontos. Tudtam, éreztem, hogy az átok, mely összekötötte az életemet Elenáéval, megszűnt, és hogy valami nagyon-nagyon rossz dolog történt vele. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi, de nem hagyott nyugodni ez az érzés. Még mindig a hideg futkosott a hátamon, ha az alakjára gondoltam, amit az álmomban láttam.
Egyből felpattantam az ágyból, és elkezdtem összecsomagolni. Szerencsére nem volt sok holmim, és azoknak a többsége is az utóbbi években összegyűjtött varázskönyvek voltak. Mindent, amit nélkülözhetetlennek éreztem, bevágtam egy táskába, én pedig már rohantam is az autómhoz.
Vissza kellett mennem Mystic Fallsba.