Kady valamelyik pasijáról mesélt egy szaftos sztorit a többieknek, mint bármelyik bulin. Mindig köré gyűltek az emberek, és tátott szájjal hallgatták a szinte lehetetlennek tűnő történeteit. az egyik legelső barátom volt itt, Londonban, mióta a nagyszüleimhez költöztem, de a mai napig nem tudtam kideríteni, hogy csak kitalálja ezt a sok kalandot, vagy tényleg így kifogja mindig az izgalmat.
Minden kétségem ellenére általában én is inni szoktam a szavait. Hiszen akár igazak, akár nem, szórakoztatóak voltak. De most csak iszogattam az olcsó vodkát, amit valaki a bátyjával vetetett meg. Valahogy nem tudott lekötni már semmi. Utazgattam mindenfele, tanultam is, de valahogy semmi se volt jó. Folyton csak arra tudtam gondolni, hogy se Daisy, se apa nincs velem, és úgy csinálnak, mintha meg se történt volna anya halála. ugyan megértettem őket, hiszen a hülye lelkem mindenkiben a legjobbat akarta látni, de tudtam milyen is volt igazából. Nem volt tényleg az anyánknak mondható, és megértem, hogy ő nem is szerette, viszont én valahol igen.... Igazából azt se tudtam mi az igazi gond, hogy meghalt anya, vagy, hogy a maradék családom kb szóba se áll velem. Úgy éreztem darabokban vagyok, mintha nem is önmagam lennék.
- Bocsi srácok, valamit meg kell beszélnem Phee-vel! - húzott fel a földről, majd be egy fa mögé. Értetlenül néztem rá, ő pedig úgy, mint aki egyenesen a lelkemig látott.
- Egész este egy nagy semmi vagy drága, mi van veled? - méregetett. Tudtam, hogy nem fog egy semmit elfogadni válasznak, és nem is akartam volna hazudni neki. Eleve se szerettem hazudni, nemhogy egy olyan csajnak, aki már öt perccel előbb kiszagolja, hogy nem igazat fogsz neki mondani.
- A családomon gondolkoztam. - sóhajtottam. Hátammal neki dőltem a fának. Tudta jól miről beszélek, neki elmondtam az egész történetet. Igazából nem csak ezt tudta rólam, hanem majdnem mindent. Persze azért a boszorkányos dolgot nem dobtam a nyakába. Őrültség lett volna.
Egy jó percig csend volt, láttam rajta, hogy nagyon gondolkozik, amit meg is értettem. Ha én nem tudtam kibogozni mit is akarok, akkor ő hogyan tehetné másodpercek alatt?
- Igazából szerintem haza kellene menned! -  jelentette ki egy részeges mosoly mellett, majd közelebb lépett és egy kuncogás közepette átölelte a nyakamat.
- Hogy mi? - nevettem vissza rá, ahogy tekintetével az arcomat fürkészte. Mihez kezdhetnék Bostonban, ahol minden arra emlékeztetne, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint voltak?
- Na, nem haza, hanem menj a tesódhoz abba a privát suliba. Talán ő tudna segíteni neked a kis hülye fejeddel! - fogtam meg az arcomat, és meg rázogatta, amin nem csak ő nevetett fel, hanem én is.
- Nem tudom mennyire örülne Daisy nekem... - sóhajtottam ismét, amire Kady egy szemforgatással reagált.
- Ne legyél hülye te! -  verte a fejét finoman a vállamba, majd egy nagy levegővétel után felnézett rám, most már komolyabb arccal. - Tudod jól, hogy részeg vagyok, így csak egyszer tudom ilyen szépen összeszedni magam, szóval jól figyelj Fifikém! Amikor megismertelek egy eszméletlen csajt ismertem meg, aki határozott volt, bárkit feltudott szedni a klubban, mindenkit a helyére tudott rakni, de mellette eszméletlen nagy szíve és kedvessége is volt. Most pedig alighogy létezel, szívem! Muszáj változtatnod ezen, vagy örökké csak szenvedni fogsz! - miután befejezte csak néztem rá. Tudtam, hogy igaza van, és haza kell mennem. Válaszokra volt szükségem, és azokat telefonon keresztül nem tudtam volna megszerezni.
- Igazad van. - mosolyodtam el halványan.
- Nekem mindig igazam van Phee! - kacsintott rám, majd minden gondolkodás nélkül egy puszit adott a számra. Meglepetten pislogtam rá.
- Te most...? - kerestem a szavakat a fejemben.
- Vedd úgy, hogy ez a búcsú ajándékod. - kacsintott rám, majd az ölelést megtörve visszaindult a többik felé.
- Te teljesen bolond vagy! - nevettem fel.
- De így szeretsz! - nevetett fel ő is. Én egy pár percre még a fát támasztottam, kissé összeszedve magamat. Sok mindenben igaza volt Kadynek. Vissza kellett mennem, és vissza kellett szereznem magamat is.
Másnap reggel már pakoltam is, és tudtam, hogy nem fogok megállni, amíg nem érem el a Salvatore iskolát.