Amikor Isten ad egy leckét, kinyit vele egy ablakot. Aztán eszedbe jut, hogy nincs Isten.
Az életed szépen lassan folyik ki az ujjaid közül, aztán fordulsz egyet a saját tengelyed körül és máris minden másképp fest. Lehet jó vagy rossz, de mindenképp változik. Van hogy új embereket ismerhetsz meg, van hogy régieket veszítessz el. A változás folyamatos, mégis mint a saját farkát harapó kígyó, körforgásszerű. De van, hogy a kígyó leharapja a saját farkát és felborul a rendszer. Ekkor következik, amikor szédülten próbálsz feleszmélni a körforgás okozta szédelgésből és igyekszel ismét belekapaszkodni a saját farkadba. Mert megszoktad az ismerős terepet és nehezen viseled a változásokat. Pillanatnyilag annyira se ismered ki magadat, mint amennyire a körülötted lévő új világot. Hisz eddig csak a hosszú csíkokban húzódó, elmosódott foltokat láthattad. Végül felnyílt a szemed, és próbálsz beletörődni, hogy a leharapott darabot már nem tudod vissza ragasztani, nem térhetsz vissza a megszokott kerékvágásba. Az új életed pedig ott kezdődik el, amikor képes leszel elfogadni azt, ami veled történt és azt, hogy ott álsz ahol. Elfogadod, majd lassacskán a javadra kezded el fordítani.

A halál nem kisebb csoda, mint a születés.
Kábultan tértem magamhoz, ahogy bőrömbe apró pengeként hasított be a hajnal összes napsugara. Éreztem ahogy bőröm alatt végig szaladó fény szikraként perzseli sejtjeimet, s mint betegség szalad molekuláról molekulára. Kipattanó szemekkel, összeszűkülő pupillával meredtem egy pillanatra a fénybe. A fájdalom porcikáról porcikára járt. Rideg ujjakkal karmoltam végig a nedves hajópadlót. Szúró sercegése fülembe hasítva szorongatott meg. A sirájok, a tenger, a nyüzsgő part, minden egyes falevél csörgése egyszerre hatolt be, mint egy erős ütés, ami körbe éri az egész koponyádat és lecsavarná fejedet a nyakadról. Pillanatok voltak, s még annál is kevesebbnek éreztem, ahogy a mellettem suhanó, elmosódott kép egy sötét zuggá válik a raktér egyik sarkában. Zihálva csúsztam le a falon miközben a saját tenyereimet bámúltam. A hangok olyan erősen hasítottak a fejembe, talán még a saját zihálásom is az idegeimre ment. Egyszerre estem kétségbe és egyszerre kerestem józan magyarázatot. Próbáltam hova tenni a gyorsaságot és a nap sugarainak fájdalmát, amiben korábban örömmel sütkéreztem egész álló nap. Talán az egyetlen olyan dolog volt a nyomorúlt életemben, amire örömmel gondoltam. Elvesztettem, de miért és hogyan? A képek villámként hasítottak fejemben. Dulakodás és vér, majd egy tompa reccsenés és az érzés, ahogy csigolyáim elvállnak egymástól. A pánik kerített hatalma alá. Remegő kezeimet bámúltam kétségbeesetten, mely egy pánikolt ordítás képében pattant falról falra a rozogó faelemek között.

Amit egyesek gonosznak neveznek, az csak a megfelelő válasz egy durva, igazságtalan világban.
Tudod mi történik, mikor egész életeden át a halál jár nyomodban? Egy idő után olyan természetesnek tűnik, mint egy könnyeden lehulló falevél. Csak nézed, ahogy szépen lassan elszárad. Egy kicsit sem érzel bűntudatot miatta, hisz miért is tennéd? Csak a normál halandó körforgás. Mindennapos és véget nem érő. Kaotikus mégis egyszerrű, mint egy feltépett torok. S van, hogy térdig gázolsz a hullákban, hiába kellene bűntudatot érezned, szebb dolgot aligha tudsz elképzelni. De valaki mégis megragadja a válladat, mint valami angyali érintés, érzed a bizsergést bőrödön, ahogy húsodon s csontodon át a lelkedig hatol. Egy cseppnyi szeretet, mint túlbecsült emberi erény. Túlbecsült mégis épp oly bódító, mint a torkodat simogató vöröslő nedü. Jól ismered magad, s hiába lát mégis vakon áll előtted. Elhisz mindent, amit el akar hinni. Ha pedig egyszer megtapasztalod a vak szerelmet, soha többet nem akarod elereszteni. Olykor az kell hozzá, hogy ne csak neki, de még magadnak is hazudj önmagadról. Hisz tudod, ha betekintést nyer a fehérlő maszk és a sármos mosoly mögé, örökre elveszítheted. S mint emberi gyarlóság, bármire képes leszel azért, hogy tenyereden hordozhasd, ami egészen addig lehetséges, amig kiderül az, ami egyszer mindenképp napvilágot látott volna. Ha olykor több kell hozzá, mint sors, mint példáúl egy hazugságot szimatoló teremtmény. Végül pedig mindenért megfizetsz amit megtettél és amit tenni fogsz.

Nem a vég, hanem egy új kezdet... egy második esély, egy találkozás.
Mikor meglátod a reményt, mint világító remegő gömböt éledet végtelen alagútjában, elsőre megdermedsz. Az agyadat a saját bizonytalanságod bombázza, hisz megszoktad a sötétséget. Ha kilépsz mi változik és te miben változol? Akarod mindennél jobban, ugyanakkor ugyan olyan rémülettel is tölt el. De mindent vagy semmit, hasítod át a tudat és fizika határát. Erősen bele kapaszkodsz, hiába égeti a tenyeredet. Önzően környékezed, mit sem törődve azzal, hogy megsebzed. Naív és mit sem sejt. Könnyű lenne az ujjaid közé csavarni, mégis tétovázol. Csak egy pillanatra félsz a következményektől, végül bele veted magad. A legrosszabb ami ilyenkor történhet, hogy szerelembe esel. De amikor kijutsz a sötétségből, a szőke fénysugár elfordul tőled. A vége mindíg ugyan az. Egyedül maradsz, és a kígyó ismét a saját csonkját harapja. Mégis valami más...