1400-as évek első negyede, Róma és környéke

Éjszaka volt. A nap már régen lement, s végre elő tudtam bújni. Messze voltunk már Rómától. Sötétedés után minden nap zakatolásba kezdünk a férfival, akinek az arcához már név is kapcsolódott. Dante. Azt mondta nem maradhatok a szülővárosomban. Az embereknek túlságosan feltűnő lenne, hogy nem járhatok a napon. Azt is megígérte, hogy elvisz a boszorkányhoz, aki rajta is segített. Egy olyan gyűrűt kovácsolt neki, amivel napközben is járkálhat. Ha az enyém kész lesz, akkor visszatérhetek. Újra élhetem majd az életem, mint eddig. Meneas már biztosan aggódott értem, ahogyan a szüleim is. Nem jellemző rám, hogy felszívódok, s ekkor már napok óta nem adtam életjelet magamról. Talán, mert nem is éltem. Fájt ezt bevallani magamnak, s még jobban fájt volna hangosan is kimondani.
Meghaltam. Nincs tovább.
Hetek teltek el, de még mindig semmi. Dante folyamatosan eltűnt napközben. Azt mondta azért kellettem neki, mert magányos volt. Kezdtem kérdőre vonni ezt az egészet, hiszen olyan, mintha cél nélkül bóklásznánk. Egyre inkább kétségbe voltam esve és az sem könnyítette meg a dolgom, hogy éheztem. Az érzelmeim felerősödtek, s a szeretet és a hiány egyre erősebb. Szinte már fizikai fájdalommal járt elviselni mindazt, amit éreztem.

1500-as évek, valahol Európában

Hosszú évekig zarándokoltam Dantéval. Ő már akkor kétszáz év körüli vámpír volt, amikor engem átváltoztatott. Valakit keresett, s szüksége volt maga mellé egy másik személyre, akit erősnek és magabiztosnak vélt. Két évig figyelt engem. Mindennap az apámnál vásárolt, s kivárta a pillanatot, míg felcseperedek és maga mellé tudhat. Mindig is lelkiismeretes férfi voltam, akire könnyen lehetett hatni, egy kisebb könyörgés már sajnálatot váltott ki belőlem, s ezt Dante fel is használta ellenem. Tíz évbe telt, mire tényleg kerített nekem egy boszorkányt. Attól félt, ha megkapom a nekem szánt ékszert, akkor azonnal visszafordulnék. Alap esetben ezt tettem volna, hiszen Meneas szerelme a mai napig visszarántana, de eltelt több, mint száz év és én már rég a feledésbe merülhettem a számára. A szüleim sem élnek már és nincsen értelme a visszatérésnek.
Dante a halálos ágyán mesélte el, hogy kit keresett. A század közepén viszont egy az utunkba kerülő vérfarkas miatt meg kellett állnunk. Az megharapta Dantét, akkor még nem tudtuk, hogy ennek halálos következménye van a vámpírokra nézve. Pár napon belül meghalt a férfi, aki a legjobb barátommá nőtte ki magát. Mindig tartotta bennem a lelket, ha elgyengültem, ha vissza akartam menni a családomhoz és a férfihoz, akit szerettem, akkor viszont megakadályozott. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem vele kapcsolatban, ám egy percre sem kérdőjeleztem meg az odaadását. Csak bosszút akart állni egy Julio nevű férfin, aki lemészárolta a családját a 1200-as években, aki hagyta volna meghalni, ám nem tudta, hogy Dante szervezetében vámpírvér volt.
Halála pillanatában megígértem neki, hogy nem adom fel és megkeresem a férfit, aki tönkretette, s aki ha nem lett volna, akkor boldog  életet élhettem volna Rómában. Egy napon talán már Meneasszal sem kellett volna már bújkálnom.

1723., Egyesült Államok

Túl sok év telt el. Ugyan megígértem Danténak, hogy bosszút állok, de a magány közbeszólt és ennek köszönhetően nyolcvanhét évig nem voltam önmagam. Kikapcsoltam az emberségem. Nem sok mindenre emlékszem azokból az évekből. Végigbuliztam, hullákat hagytam magam mögött. Úgy gondoltam, hogy ez a legjobb megoldás, hiszen így nem kellett azzal foglalkoznom, ami a szívemet nyomta. Nehezemre esett visszakapcsolni az emberségem, egy Adelaide nevű nő lett a segítségemre, aki szintén vámpír volt, akár én. Olyan dolgokra megtanított a vámpírsággal kapcsolatban, amelyre háromszáz év alatt magamtól is rá kellett volna jöjjek, ám én Dante kis bábja voltam. Ekkor jöttem rá, hogy a férfi kihasznált teljesen, de a jóhiszeműségemnek hála hittem neki. Azt mondta, ha elkapjuk Juliot, akkor jobb lesz a világ és szabadok leszünk. Mindannyian szabadok leszünk.
Akármennyi rossz dolgára jöttem rá a férfinak, akivel több, mint száz évet éltem le, még mindig úgy gondoltam, hogy tartozom neki. Újból kutakodni kezdtem Adelaide segítségével. Már nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy Julio még mindig életben van, s a gyanakvásom beigazolódott. A férfi még 1487-ben életét veszítette. Egy vadász által halt meg. Mikor erre rájöttem teljesen összetörtem, hiszen az még talán nem lett volna olyan késő. Ha én erről hamarabb értesülök, akkor még Meneast felkereshettem volna, de ekkor már tudtam, hogy túl késő. Ekkor határoztam el, hogy álomba zuhanok ameddig csak lehetséges. Nem akarok emberség nélkül gyilkolni, ám szenvedni sem akarok tovább. A halált, pedig mint opciót fel se vetettem.

2019. Egyesült Államok

1723-tól egészen 1967-ig sikerült kiszáradva lenni egy kriptában, amiről azt gondoltam, hogy senki sem találhat rám. Adelaide-nek ez mégis sikerült. Hosszú évekig kutatott utánam. Szüksége volt rám, ám nem úgy mint anno Danténak. Ő nem akart kihasználni, de ezt eddig is tudtam, hiszen a kezdetektől fogva segítőkész volt és nem kért cserébe semmit. Úgy gondolta elég volt az önsajnálatból és ideje újra visszatérnem. 244 évig hagyta, hogy kivonjam magam a forgalomból. Túl sok év telt el ahhoz, hogy rögtön visszatérjek a rendes kerékvágásba. Sokáig kellett szoknom az új technikát, hogy már a nők is nadrágban járnak és minden annyival szabadabb és jobb, mint az én időmben.
Az ébredésem percében viszont elhatároztam valamit. Ha már az életem nagy része egy másik embernek a felkutatásával telt, akkor pár év ezen már semmit sem fog megváltoztatni. Meg kell találnom Meneast. Csak látni szeretném még egyszer utoljára, hiszen akárhány évszázad is telt el, az én érzéseim ugyanolyan erősek maradtak.