Tudtátok-e azt, miszerint milyen kellemes kétezer éven át bezárva lenni? Várva az elsöprő megváltást, reménykedve a szabadulás esélyében, miközben próbáltok ép eszűek maradni? S még azt mondják, hogy túl gonosz voltam, csak mert taktikáztam egy egyszerű alapvonalon. Szerelem.... hol van ez már, avagy mit ér manapság? Álmokat sző, s felejtődő, romlandó érzelem, s mégis felemésztő ábránd.. Láttam miként lehet első pillantásra a csapdájába esni, s éreztem, hogy hogyan is végezhet ki. Annyi év távlata, és küzdelme, amely szinte semmivé vált, pusztán egyetlen csettintésre. Mégis hová tűnhet el minden szép jelleg?!
Ez az... pontosan, ez az a pont, amikor is meg kell, hogy állítsalak. Sokan azt hihetnék, miszerint sikerült. Boldog lehettem a túloldalon Amarával, és minden tökre "happy end", holott nem... egyáltalán sem. Tessa tökéletesen elérte a célját, ketté választott minket, és a sötétség magával ragadott. Minden érzelem, kiejtett szó, vagy mélyen meglelhető jóság, nos köddé vált. S vele halt mindaz, amelyért küzdhettem volna... Eszményi volt, míg tartott, s felemelő most, hisz' nem létező..

Lehúzom könnyed egyszerűséggel a redőnyt, s immáron a szoba, félhomályba borul. A tér tökéletesen megfelelhetne egy kriptának, akár még halottakat is szerezhetnék, nos ezen képzelgés kedvéért. Egy-két kósza emberke... mégis kinek tűnne fel, vagy egyáltalán hiányolnák őket? Annyira megszokottá vált ebben a felgyorsult társadalomban, hogy semmit sem vesznek észre, pedig minden ott történik a szemük előtt. Éjszakai állattámadások tizedelik a halandókat? A rendőrség képtelen mihez nyúlni, mert fogalmuk sincs, miszerint kivel is, avagy mivel is van dolguk. Nevetséges, szánalmas, és annyira siralmas..
Egyetlen lépéssel közelítem meg, a tér közepén található asztalt. Tekintettem a gyertyákon állapodik meg, majd a könyvre szökken. Zöldeskék íriszeimben megcsillan valami igazán ördögi, ahogy elolvasom az igézetet, melyet már oly' régóta tudok, de ez az álnok varázslat megköveteli a kötet jelenlétét is. Féltérdre ereszkedem, és közben arra gondolok, hogy mi minden is vezetett idáig.
Ha egyszer valaki azt mondta volna nekem, hogy ily' módon halok meg, és élem át a túlvilág okozta szenvedést, akkor nyomban kinevettem. Hogy mégis miért? Talán egyszerűbb a válasz, mintsem gondolnád.. Kétezer évet vártam az ébredésre, s mindarra, hogy végre meghaljak, míg a történtek egybevetőleges sokasága, nos valami véletlen adta módon mindent átrendezett. Felforgatta az életem, puzzle-t dobott elém, és eközben elvárta, hogy játsszam a kis játékát. Nem szűnt meg a túloldal, nem kaptam meg azt, amire annyit vártam. Ugyan meghaltam, de mégis minek? Azért, hogy Tessa ölébe omolhassak?
Ennyit erről... - gondoltam abban a pillanatban, s képes voltam azt hinni, miszerint nem lehet már ennél rosszabb. De a hab a tortán, még csak ezután következett..
Tétlenül néztem a körülöttem lévő halottakat, ahogy már szinte évek távlatából kifolyólag tartózkodnak itt. Figyeltem a meggyötört vonásaikat, hallgattam az őrült szavaikat, s éreztem mennyire egyedül vannak. Halandói lelkeknek ugyanis nyoma sem volt. Míg az egyedüli, és megismételhetetlen érzés, nos a folytonos üresség.
Szerinted élveztem a magányt, amelyet a társamul kaptam? Vajon szerettem azt a kínzóan égető érzést, melyet a végtelenek tűnő idő okozott? Tényleg... azt gondolod, hogy olyan felettébb felemelő meghalni?
Zseniálisan elárulhatom a számodra, miszerint minden egyes perc órának tűnt, s minden egyes óra az örökkévalóságnak.

Azon tanakodsz most a történetem feléhez érkezvén, hogy mégis mitől lettem ennyire szentimentális, ugye? Erről szó sincs, kérlek, sőt... sokkal rosszabbá váltam, ami nem éppen lesz kedvező a régi kis barátaimnak. De voltaképpen ez az apró momentum, engem nem igazán érdekel, ugyanis előszeretettel fogom megkeseríteni mindenki életét, avagy legalábbis még csak... most jött el az életükbe az a pont, amelyet nem igazán kívántak, azaz: én.
Zárásként tekinthetném e sorokat, de akkor oda lenne a poén, szóval... maradj csendben, és dőlj hátra szépen, amíg még élvezhetted a műsort, s magát a popcornt. Ugye milyen finom?!

Átkozott volt a túloldal okozta érzések kellege, melyek gyötrően löktek a szakadék mélységébe. Érezvén a feladást, és az egykor fontosnak tartott célt, nos kettős állapotba keveredtem. Az elején pedig általában mindenki ellenáll. Igyekeztem a kétezer évnyi tapasztalatot áthelyezni ide, s míg ottan volt remény, nos itt már egy kicsit sem.
Lehengerlően magával ragadott, mint a körülöttem lévőket, s minden harcból vesztesként léptem elő.
De mégis... minden lépéssel valami újdonság tárult elém. A végleges elveszéstől pedig az élet mentett meg, hiszen olyan könnyedén, és egyszerűen sétálhattam át Bonnie-n. Milyen ironikus is maga a sors... Meghalt a Bennett boszi, de legalább én feltámadhattam. Úgy látszik, miszerint tett valami hasznosat is a kis halálával.
O alakban helyezkednek el a gyertyák a könyv körül, amely egy döbbent arckifejezésre utalhatna, mármint, ha magát a szájt ábrázolná.
Zene... villan be nekem, hogy mégis miért nem tudok koncentrálni. Már annyira megszoktam a visszatérésem adta pár hónapi rejtőzködést, miszerint fel se tűnik, ha egy-egy emberi motívum rám ragad. Ilyen voltaképpen ez a muzsikáló kis szerkentyűzet, mármint a rádió, vagy maga a headset. Persze, tölthetném hasznosabban is az időmet, sőt már megtettem. Felkutattam egy ősrégi könyvet, és most itt térdelek - tádám - előtte.
Az egyszerű verzió igazából a féltérd volt, de most már teljes egészében is állok elébe. Milyen érdekes tény, hogy egy varázslatnak képes vagyok fejet hajtani, nem de?
Természetesnek vélhető módon meggyújtom a gyertyákat elmei koncentrációval, lezárom a szemeimet, és egyensúlyba helyezem a nem létező lelkem békéjét. Aztán kinyitom a szép kis számat, és ugyanazt az egy sort ismétlem egyre erősebben, és hangosabban, míg... ki nem törik az ablaküveg. Remek! Miután elkönyveltem, hogy vehettek egy új ablakfelületet, nos máris kezdhettem előröl az egészet.
Oltári, zseniális, lenyűgöző... a fél szoba szilánkokkal teli, a testemen apró kis karcolások vannak, és az eredmény vicces módon semmi.
Mérlegelek, hezitálok, gondolkozom, s mire eljutok az igazi válaszhoz, nos már majdnem fel is adtam. Hiszen előttem hevert az egyszerű képlet... A varázslat már rég sikeressé vált, csak nem abban a formában, amelyben kivitelezni akartam, de se baj... Mindenesetre azt hiszem már örömmel várnak rám.

Azt hitted, miszerint rejtegettek számodra valami kis csattanót, hogy lelövöm az igazi poént, vagy a varázslatom? Oh, ugyan már! Semmit se higgyél el abból, amit mondok... ugyanis, nos néha még én sem bízom meg magamban. Mindenesetre van egy meglepetésem a számodra.. Kíváncsi vagy arra, hogy mi vár rád általam?! Akkor olvasd el, minden egyes új sor kezdő betűjét, ennek az egynek a kivételével. Hajrá! Nyomás! Most! ...Tetszett? Tetszik? Élvezed? Nos azt hiszem... itt véget is ért a történet! Áh, és hová is tettem a....? Oh, semmi! Egyetlen csuklómozdulat, és volt életed, aztán meg nincs életed... Goodbye, sweety! Szép álmokat kívánok az elkövetkezendő örökkévalóságban, aztán, ha már arra jársz, nos üdvözöld kérlek, Tessát!