„-Ha nem akarsz meghalni, innod kell.-” mondta semleges hangon a velem szemben álló idegen miközben felém nyújtotta a kezében tartott flaskát. Idegesen figyeltem őt és eszem ágában sem volt elvenni tőle.
„-Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?-„ kérdeztem tőle elcsukló hangon. Nincs fél napja hogy a városunkat lemészárolta valaki, ez az ember pedig azt várja tőlem hogy vakon engedelmeskedjek neki. Látva hogy a próbálkozása nem járt sikerrel, letérdelt elém és az arcomat két tenyere közé fogta.
„-A nevem Alexander és azért vagyok itt hogy segítsek neked. Szörnyeteg lett belőled, de nem kell szörnyetegként élned és viselkedned. Tudom hogy hihetetlen és szürreális amit most mondok neked, de hidd el, idővel mindent meg fogsz érteni.-„ Igaza volt, teljesen szürreális volt minden ami történt. Féltem, reszkettem, de ahogy ott térdelt velem szemben, valahol mélyen éreztem hogy hihetek neki. Hittem, hogy igazat mond, hogy tényleg segíteni akar.

És milyen jól éreztem. Tulajdonképpen Alexandernek köszönhetek mindent, főleg azt aki ma vagyok. Persze nem volt velem könnyű dolga, főleg amikor a makacsságom vagy épp a nemtörődömségem matt neki kellett kimentenie formás kis hátsómat a bajból. Rengeteg dolgon mentünk együtt keresztül és remek párost alkottunk, ám nagyjából 80 közösen töltött év után se szó se beszéd eltűnt. Semmi előzetes jele nem volt, még csak üzenetet sem hagyott hogy sürgős dolga akadt, semmi. Rettentően rosszul esett, fogalmazhatnék úgy is, hogy magamba zuhantam és mellé estem. Mindenki életeben van legalább egy olyan időszak, amikor egy bizonyos személy, érzés vagy történés miatt ámokfutásba kezd. Nálam ez az időszak volt az. Nem tartott sokáig, „csupán” csak tíz évig, amikor véget vetettem ennek az állapotnak. Nemes egyszerűséggel megundorodtam magamtól. Vámpír vagyok ugyan, ami azzal jár hogy a túlélés érdekében néha ölnöm kell, de nem vagyok hidegvérű tömeggyilkos. További tíz év múlva pedig, mintha csak a sors fintora lett volna, megismertem egy számomra nagyon különleges személyt.
„Szörnyeteg lett belőled, de nem kell szörnyetegként élned és viselkedned.”
Ugyanaz a reakció, ugyanaz a tekintet. Mintha csak magamat láttam volna miközben épp Phoenix-nek tartottam kiselőadást. Ugyanolyan elesett volt mint én anno, azzal a különbséggel hogy ő ekkorra már több mint háromszázadik életévét taposta. Igen, kétszáz évvel idősebb mint én, akkor és ott mégis kötelességemnek éreztem hogy a szárnyaim alá vegyem, hiszen tudtam hogy fényévekkel könnyebb boldogulni úgy ha van melletted valaki aki segít. Ezen kívül úgy éreztem tartozom ennyivel Alexandernek, hogy továbbadom azt amit tőle tanultam.
Bevallom nagyon élvezem a mentor szerepet, egyrészt mert segíthetek egy sorstársamnak boldogulni, másrészt azért mert végre én sem vagyok egyedül. Mondjuk hozzá kell tenni hogy néha inkább tűnök elviselhetetlenül idegesítő nővérnek mint bölcs mentornak, de mindig ott vagyok ha kell. Legtöbbször akkor is ha nem. A napjaink mostanában leginkább azzal telnek, hogy segítek drága mentoráltamnak megtalálni rég elveszett szerelmét, ami számomra azért is fontos, mert remélem hogy a keresés közben talán Alexanderről is megtudhatok valamit. Bár ennek az esélye igen kevés, de hát mondják hogy a remény hal meg utoljára.