Valami elpattant bennem. Tehetetlen személője voltam, ahogy az engem megszállt démon lemészárolja a családomat a saját kezem által. Sikoltoztam, könyörögtem és vergődtem a sötét néma falak között. Őrjöngtem, hogy hagyja abba és ne bántsa őket, de nem voltam rá hatással. Az a sötét entitás, csak kinevetett és tovább folytatta, amit elkezdett. Tehetetlenül néztem végig, ahogy saját kezűleg fojtom meg a lányaimat. Mikor a legkisebb, még egyetlen telet sem látott lányomból is kiszorítottam az utolsó szuszt, valami megváltozott. Nem tudom körbe írni, nem tudom szavakba önteni, nem létezik az emberek nyelvén olyan fogalom, amely pontosan ki tudná fejezni azt az érzést, azt a változást, amit akkor éreztem. Aztán átmentünk a szomszédba. Kértem a sötét entitást, hogy hagyja abba, fejezze be. Válaszként csak kacajt és kéjjel teljes, elégedett nyögéseket kaptam. Semmi mást. A szomszédunk, Amoneresz felesége, belehalt abba, amit tettem vele. Előtte elképzelésem sem volt róla, hogy férfiember tud ilyet tenni egy asszonnyal. Katona voltam és láttam elég borzalmat, de nő ellen, ilyet, soha egyikünk sem követett el, háborúban sem. Újabb, a gyermekeim lemészárlása után érzett törést éltem át. Azt hiszem itt ment el az eszem, itt szűntem meg ép és egészséges léleknek lenni. Amikor a démon, újabb áldozat után kajtatott testemben tombolva, valami olyasmit mondtam neki, amin még Ő maga is meglepődött.
- Itt csak egy vénasszony lakik! Menjünk a felügyelő házába! Én is élvezni akarom, hallod?! Te csak adj erőt, én majd mondom, hová menjünk!

A felügyelő házából, a városi őrség hat tagja rángatott ki az utcára. Meztelenül, vértől és egyéb testnedvektől csatakosan, szitkokat és átkokat kiabáltam rájuk. Egy teve itatóba nyomták a fejemet, ami kissé lenyugtatott, de ez nem tartott soká. A sötét entitás, újra és újra tombolni akart, ki akarta dühöngeni magát. Istentelen átkokat és borzalmakat fröcsögtem. Egy dárda nyelével fejbe vágtak és elsötétült előttem a világ.

Orromat édes illat, a tömjén és a mirha keveréke csapta meg. Kinyitottam a szememet, végtagjaim egy ágynak is nehezen nevezhető alkalmatossághoz voltak kötözve, de még így is négy embernek kellett lefognia. S fölöttem ott állt Isis főpapnője.
- Tartsátok erősen, Seth fattya teljesen a hatalmába kerítette! - utasította az engem tartó férfiakat, akik erősen tartottak. Az entitás azonban még így is szabadulni látszott. Ekkor már nem tudtam különbséget tenni jó és rossz között.
- Engedj szabadon és megmutatom milyen egy férfi! – üvöltöttem, csillapíthatatlan étvággyal a vér és az üzekedés iránt. A főpapnő szeme sem rebbent, szent olajt loccsantott rám egy tálból és fennhangon kántálni kezdett. A démonűző litánia minden szava égette a füleimet. Fekete váladékot hánytam és majdnem belefulladtam abba, ami a távozó démon volt erről a világról. A józanész utolsó szikrája ekkor még felparázslott bennem és elöntött a felismerés, hogy ezért amit tettem, egész életemben kitaszítottként, szenvedés közepette kell majd élnem. A családom, a barátom élete száradt a kezemen. Hogyan tudnék ezek után élni?
- Ne hagyj itt! Vigyél magaddal!
Az értelem szikrája elhamvadt. A démonűzés sikeres volt, csak belehaltam a procedúrába.
Egyetlen tanítást felejtettem el: a halál csupán a kezdet.

Az őrület szentségtelen bugyrában, úgy vergődtem saját bűnöm és a sötét entitás által elkövetett tettek miazmás dagályában, mikre nincsenek szavak. Tébolyult sikolyaim felkeltették nem is egy nagyobb hatalmú démon figyelmét. Nem kellett sem sokat kínozniuk, sem pedig sokat győzködniük, hogy közéjük álljak és egy legyek a Pokol kutyái közül. Újjászülettem Esotephres néven. Nem kellett túl sok évszázadnak eltelnie ahhoz, hogy még a démonok is veszett bestiának tartsanak. Szép lassan kerülni kezdtek, őrült elmém, torz gondolkodásmódom még őket is undorította. Kétélű fegyver lettem a hatalmasok szemében, kinek használata egyaránt károkat okoz, mindkét fél számára. Arcadius örök vándorlásra ítélt Indra sötétjében. Elpusztításomat megváltásnak tartotta volna, jót pedig semmiképpen sem akart cselekedni velem. Hát az óta is rovom magányos köreimet, elveszve, kárhozott lelkekre vadászva.

A Változás szelei, azonban átformálják a hatalom dűnéit, ez így van a pokolban is. Arcadius halála után, a Pokolnak új vezére, ezúttal királynője lett. Nem szólított, nem hivatott. Tán megfeledkeztek rólam? Egy biztos, Én, senki lábához sem fogok dörgölődzni. Nem úgy tűnik, hogy bárkit is érdekelne a Pokol Veszett Kutyája. Jó is ez így, addig is lapulhatok a sötétben és várhatok a lehetőségre, hogy felfaljam a világot.