Hozzám. Van ebben valami megtévesztő, a fonémák hazug csengése azonban csak jóval később tudatosul benne. Szabadkozna, mégsem teszi, az arcán átsuhanó, pillanatnyi tétovaságot felváltja a belé nevelt önhittség; hiszen nem vezette rossz szándék, meg sem fordult a fejében az, amit a fiú hanglejtése sejtet, így aztán mentegetőznie sincs miért. Ártatlan ember nem védi magát, alaptalan vádak ellen nem, így Adam sem teszi, inkább bízik benne, a szövegkörnyezet elég egyértelművé tette, hogyan is értette az otthon fogalmát. Ha pedig nem... Végül is mit számít, mit hisz a másik? Ő maga már eldöntötte, egyedül és önkényesen, mások szerint talán megkérdőjelezhető, talán undorító és egész biztosan mocskos módon, ám exitus acta probat - ha letelik az a rövid időszak, mit kettejüknek szán, ha a fiú tiszta lesz, józan, beszámítható és erős, legalábbis erősebb annál az árnyékváznál, törékeny porcok kényes láncolatánál, mint amit most lát, majd a szemébe mondhatja, hogy nem volt joga, hogy rosszul tette. Visszacsúszhat a gödör mélyére, szemétre dobhatja, amit addig együtt felépítettek, Adam nem fogja bánni - de, persze, bele fog törni, ám egyelőre hitelt ad a pillanatnyi hazugságnak. Addig pedig Hermesről és Hermes felett minden értelemben ő rendelkezik.
Felkészül a vitára, megacélozza lelkét, hogy ha kell, csitítsa, ha kell, dorgáljon, ha pedig elfogyott minden más eszköz, kiabáljon; ám arra a legkevésbé sem készül, hogy nevetni fog, kissé jóízűen, kissé keserűen, a fiú megjegyzését mégsem bírja mosoly nélkül. Milyen találón szavakba öntötte a helyzetet! Tényleg ez történik: megveszett, sutba dobta a józanságát valakiért, akit hivatalosan még a tanítványának sem nevezhet. Nem számít ez sem, tízezer dollárért megvette az önrendelkezés jogát, és amíg úgy nem ítéli, hogy a kölyök méltó rá, hogy visszaadja neki, addig nála marad, tartsa érte bármennyire veszettnek.
Aztán végre megindul, itt jön a düh, a haragból szőtt hullám, mit annyira várt, és ahelyett, hogy felvenné az elé dobott kesztyűt, még csak meg sem próbál közbevágni. Sőt, helyeslőn bólogat, mintha bátorítaná, hogy folytassa, vágjon még több dolgot a fejéhez, eresszen ki még többet magából. Rá azonban nem néz, egyetlen oldalpillantásra sem, csak mikor a tónus végleg megtörik és elfogynak a dobálható érvek. Akkor felé billenti a fejét, épp csak röviden, hogy ellenőrizze, leolvassa az arcáról, milyen hangon szóljon hozzá, sír-e, vigaszra szorul-e, vagy még mindig dühös rá.
- Apropó utcasarok: szex sincs. Amíg nálam vagy, egész biztosan nem. - Nem akarja elkapkodni a gyógyulást, sem elrontani azzal, hogy túl sok célt tűz ki maguk elé. Egyszerre csak egy lépés, márpedig néhány hét alatt nem valószínű, hogy leneveli Hermest a fizetési módról, melyhez Isten tudja, milyen régóta szokott, és az önértékelésén sem fog tudni csavarni annyit, hogy ne tekintsen magára eszközként. Ez még Adamnek is túl nagy falat. De a drogok és az alkohol mellett erről is lekaphatja őt, legalább csak arra a kis időre, míg megmutatja neki: lehetne máshogyan is.
- És igazad van, nincs jogom hozzá. Semmi közöm ahhoz, mit kezdesz az életeddel, ahogyan arra sem kényszeríthetlek, hogy betartsd a szabályaimat. - Itt szünetet tart, míg a kihalt kereszteződésben jobbra, majd balra les, hogy aztán a lassuló járműnek újabb löketet adjon maguk alatt, ahogy a kikapcsolt jelzőlámpák villogó vonalától tovább sodródnak. - Most mégis pontosan ez fog történni. Egy darabig azt fogod tenni, amit én mondok. Nem várom el, hogy szeress közben, sem azt, hogy tetsszen ez az egész, de nem is az a célom. - Már most istentelenül nehéz elfojtani az empátiát, nem megsimogatni a térdét, a vállát, nem próbálni erőt önteni belé, amikor oda sem kell néznie, hogy érezze rajta, mennyire törött szegény. Eljön majd annak is az ideje, mikor előveszik a gyengédség és a megértés leckéjét, most viszont nem inoghat meg a magabiztossága; le kell fektetnie a szabályokat és rendezni az erőviszonyokat kettejük közt, hogy minél hatékonyabban működhessenek együtt az előttük álló hetekben.
- Nézd, egy darabig nálam fogsz lakni. Segítek talpra állni és felépíteni neked egy élhetőbb életet, akár akarod, akár nem. Ha ezzel megvagyunk, rajtad áll, mit kezdesz utána vele. Ha vissza akarsz menni az utcára, nem állítalak meg. Ha fel akarsz jelenteni, amiért a lakásomba zártalak, jogodban áll. De addig én vagyok a főnök és bármilyen eszközt hajlandó vagyok bevetni az érdekedben. - Élesen teker a kormányon és a panel előtt sorakozó autók közé parkol. Leállítja a motort, ám egyelőre még nem nyúl az övéért, nem mozdul a keze sem a kormányról. Már úgy tűnhet, nem is tervez kiszállni, mikor jobbja, melyben a slusszkulcsot szorongatja, megindul a fiú felé. Kézfeje külső élével megérinti annak vállát, enyhén megsimítja.
- Íme az én szabályaim: nem foglak bántani. Nem emelek rád kezet és nem érek hozzád. Nem veszek el tőled semmit és nem várok el semmit cserébe. Ha kiabálsz velem, esetleg visszakiabálok, ilyen a természetem. - Vállat ejt. Valahogy sutának érződik a vékony felkaron súrlódó kézfeje, maga az egész gesztus is esetlenül bizalmaskodó, így elhúzza inkább, az ölébe ejti a kezét és az ujjai közt szorongatott kulcsra mered, annak bilétájával játszik.

Kíváncsiságtól öntudatra ébredő tekintete – leszakad Hermes akaratáról, röviden, amíg újfent szégyenérzete alá nem gyűri – elcsípi hezitálását – kilincsre helyezett kéz, mozdulatlan test, bordáktól ágyékig bezárt szög, éppen ennyit ismer minden férfiből, ennyit osztottak meg vele, soha nem is mert volna többet kérni, nem volt mivel, mit és legfőképpen miért kérnie. Egymásra rakódó pillanatfelvételek, ugyanazt játssza újra elméje, amit látott vagy látni vélt, amiről riadtan ugrott le, végtelenítetten, amíg az emlék első és utolsó képkockája egybe nem mosódik, és a tátongó, kényelmetlen sötétbe két térde között, ahová pillantását szegezi kitartóan, ki nem rajzolódik elnagyolt, pontatlan vonásokkal.

Beleegyező hallgatásra számít, viszi majd valahová, megállnak majd valahol, elfelejthetik ezt az egészet, kellemetlen intermezzo, bármelyik entellektüel eltévelyedő fiából lehet még folt, csésze aljába gyűlt zacc, talán meggyőzheti még, ne mártsa be, ne adja fel, ne leplezze le, visszafizeti az egészet, persze nem tisztességesen, mert arra képtelen lenne, mintha életének bizonyos pontján eldőlt volna, milyen ember lesz belőle, de fogalma sincs, mikor és hogyan, ahogyan arról sincs, miért nem próbálta megakadályozni eleinte. Vagy eltűnik, végleg, visszafordíthatatlanul, kimászik egy ablakon, befordul egy sarkon, belép egy ajtón, és többé nem kerül elő. Túl idős tejes dobozokra nyomott arcképekhez, szórólap lenne, kitapétáznák vele az egyetemi hirdetőtáblákat, a villanypóznákat forgalmasabb helyeken, onnan nézne le minden elhaladóra, végül lekopna, letépődne, felrojtosodna, olvashatatlanná ázna.

Talán éppen ezért rezzen össze ijedten – pedig esküszik, gyerekkorában sosem verték, Adam sem olyan férfi, aki kezet emelne rá, érthetetlen reakció –, jobbjával megkapaszkodik a biztonsági övben. Hiába lágyul meg a férfi hangja – szeretne megmártózni benne, hozzá dörgölőzni, ettől viszont megriad, nem, nem megriad, egyenesen halálra rémül – bizalmatlanul sandít oldalra, valamit valamiért elvre kalibrált (új) élete nem tud mit kezdeni az ismeretlen inputtal.

– Hozzád…? – kérdez vissza halkan, összeráncolt homloka, fintorra húzott orra egyszerre hitetlenkedő és csalódott. Hozzá, hát persze, gazdát cserélt, tényleg törlesztenie kell az adósságát, csupán jóval testhezállóbb módon. Fél órája még azt gondolta volna, nincs ezzel baj, hiszen vonzónak találja, megízlelte már – még mindig emlékszik az émelygésre, a gyomrát kínzó lüktetésre és furcsa zsibbadásra, úgy menekült el, enyhén szédelegve, meg-megbicsakló térddel, egyszerűen nem értette, mi történik vele –, kívánja is, értelemszerűen, csakhogy fél óra alatt leemelték a polcról, és többé nem számít, mit akarna vagy nem akarna tőle.

Valahol itt kapaszkodik meg a saját combjában, kiesik alóla az autó ülése, sőt, az egész világ, ahogyan van, és zuhan, zuhan, zuhan – bele a semmibe. Stabilabb kapaszkodó után néz, megmarkolja az ülést, két oldalról, egyik lábát felhúzza, muszáj minél több ponton kapcsolódnia a fizikai valósághoz. Körülötte finoman megrázkódik az autó. Mondani szeretne valamit, valami… okosat, visszanyúlni retorikai képességeihez, szemet gyönyörködtetően érvelni, szelíd szövetű manipulációt választana, éppen annyit hazudna, amennyit kénytelen, helyette azonban valami egészen más csúszik ki a száján. – Te megvesztél – le sem nyeli, fel sem dolgozza, úgy csapódik kettejük közé, és onnantól kezdve nincs esélye gátat szabi további észrevételeinek. – Vissza nem megyek oda, és nincs jogod, egyáltalán nincs jogod ezt tenni velem, megmondani nekem, mihez kezdjek magammal, viccnek is rossz, végül is mit tudsz te rólam, és egyáltalán miből gondolod, hogy egy szerződés nélküli adásvétel – itt fájdalmasan megcsúszik a hangja – bármilyen jogkört biztosítana számodra, teljességgel kizárt, rá nem veszel, kész téboly, nem vagy normális, komolyan, inkább vigyél haza, – még egy sortörés a tónusában –, vagy tegyél ki a sarkon, stricheltess, megadom neked azt a tízezret – savként marja tekintete Adam arcát –, de ne képzeld, ne hidd, ne merd azt gondolni, hogy…

Elfogy belőle minden. Annyit mindent tehetne még hozzá, és vonhatna ki belőle, megszerkeszthetné, átírhatná, korrigálhatna, de nem lehet, mert az élete jó ideje nem bolygatható meg, Hermes sodródik, egyik áramlat viszi a másik után. – Nem teheted ezt velem – szúrja oda szinte sírós hangon, most olyan kicsi és kiszolgáltatott, az nem lehet, hogy valaki merő jó szándékból meg akarja menteni.

Azt hitte, amint kilép a lepratelepről, megnyugszik majd, ellazulnak pattanásig feszített idegei, ám tévedett. Nagy erővel csapja rá az autó ajtaját a fiúra, rajta ereszti ki a dühét, mert rajtuk nem lehet, nem mehet vissza és nem rendezhet jelenetet egy csapat ember előtt, a végén még rászállna a Testvériség - igaz, embernek sem nevezhetné igazán őket... A harag még akkor is marja belülről, mikor megkerüli az autót. Tízezer dollár. Hogy a francba lehet pénzzé tenni egy életutat, egy jövőt, egy lehetőségekkel és érzelmekkel teli, formázásra váró, képlékeny személyiséget? Kik azok odabent, akik istenként rendelkeznek mások felett? És Hermes mégis mi a fenéért hagyja, mintha semmi beleszólása nem lenne, mintha nem az övé lenne a saját élete és teste?
Megáll a kilincsen a keze, habozik felrántani a vezetőülés felőli ajtót. Mélyen betüdőzi a hűvös, esti levegőt, csitítja forrongó farkasát, rendezni igyekszik felhevült szívverését. Nem a fiú hibája. Nem ő tehet róla. Azt mondogatja magában, hogy ezzel esélyt ad neki; elvette másoktól a gyeplőt és az ő kezébe helyezi, ahová való, ahol lennie kellett volna eddig is. Mégsem tűnik úgy, hogy Hermes ezzel tisztában lenne, vagy különösebben értékelné a nagylelkű gesztust. Adam beül mellé, indulásra készen helyezkedik el, az övet keresi válla felett, míg pillantását magára nem vonja az oldalról felé irányuló, érthetetlen masszába olvadó motyogás.
- Miről beszélsz? - Egyből érzékeli hangja karcosságán a neheztelést. Nem neked szól, mantrázza magában, második nekifutásra pedig sokkal kedvesebb már, gyengédebb, szinte cirógató. - Hozzám megyünk, ott rendbe tudod szedni magad, utána pedig... - Na igen, ezt nem gondolta át. Eleve nem sokat gondolkodott. Megkapta a fülest és jött, mint valami begőzölt vad, akinek egyetlen cél lebeg csak a szeme előtt: kitépni a fiút a fertőből és örökre elszakítani tőle; de hogy innen hova tovább... Még abban sem igazán biztos, joga van-e egyáltalán bármihez. Az biztos, hogy embert venni nagyon is illegális, az akarata ellenére hazavinni magához pedig még inkább az. Másrészt fizetett érte, az alvilág íratlan törvényei szerint az övé, ő rendelkezhet felőle. Adam nyilván az előbbit követi, szeretné, ha Hermes maga nyilatkozna a sorsáról, ám jól tudja, milyen a gödör alján lenni; ha a segítségnyújtása visszautasításra talál, a második opcióhoz folyamodik majd. Néha az erőszak, ha nem is megengedett, de hatásosabb, mint a szép szavak.
- Beiratkozol az egyetemre és megpályázod a szoctámot. Az a pénz egy darabig elég lesz, míg találsz rendes munkát. A többi a te dolgod. - elfordítja a kulcsot, keze alatt halkan felbőg a motor. Befejezi a megkezdett bajlódást az övvel és beköti magát, épp csak egy oldalpillantással ellenőrzi a mellette ülőt, mielőtt egyesbe váltva gázt adna. - De előbb kipucolunk minden szart a szervezetedből. Nincs több drog, alkohol is csak akkor és annyi, amit én mondok. Ha szerencséd van, két-három hét alatt átjutsz a nehezén. - Szembogara újból oldalra mozdul. Olyan kicsinek és szerencsétlennek tűnik a mellette kuporgó, mintha csak egy árnyék töltené ki az ülést; ki sem tölti, teljesen belevész. Adam egyetlen pillanatra elbizonytalanodik, helyesen cselekszik-e, ám aztán leráz minden kétséget magáról.
Ha beleszakad is, de visszalöki a helyes útra a srácot.

Ott ül, akaratától és méltóságától megfosztva, tekintetét a sötétségbe burkolózó kesztyűtartóra szegezve, sajgó felkarral, amelyen másnapra valószínűleg bizonyos ujjak, bizonyos szorítás nyoma rajzolódik majd ki. Ott ül, és fogalma sincs, miért nem mozdul, miért várja meg, amíg Adam feszes léptekkel megkerüli az autót – egész teste merev és barátságtalan, számolja a másodperceket, de túl soknál tart már, valahogy nem sikerül beleágyaznia a helytálló – vagy annak tűnő – időintervallumba, és csak akkor döbben rá, végig a szívverését a dübörgő, céltalanul loholó lüktetést figyeli.

Izgatott, nem, nem izgatott, habár gyomra kísérő tünetként, megtévesztésig hasonlóan összerándul, mellkasában csiklandós bizsergés árad szét, még alsó ajkát is harapdálni kezd – csupa nevetséges, kisiskolás szokás, zárthelyik és tilosban járások kellemetlen mellékterméke. Mélyre kellene lesnie magában, akkor talán sikerülne azonosítani és megnevezni, mi történik vele éppen, lehet, fél, lehet, megkönnyebbült, fogalma sincs, ahogyan jelenleg annyi minden másról sincs fogalma.

Hogyan tovább?

Egyáltalán mi történt?

Tízezer dollárért vásárolták meg, ennyit ért, mérlegre tették, hozzárendeltek egy árat, kicsit alkudoztak, bazári stílusban, ennyiért vagy annyiért, Adam nevetett, mert sokallotta érte a képzeletbeli címkén feltüntetett összeget, annyit nem ér, mondta a nevetése, túlzásokba senki ne essen. Aprópénzért adta magát, ráadásul annak jelentős része más zsebébe vándorolt, sosem tartotta magát túl sokra, tarifát szabtak neki, ragaszkodott hozzá, azt gondolta, mások dolga megítélni, milyen lehetőségek lakoznak benne, vagy mennyit kínálnának érte. Adam nevetése kíméletlen, nyitott tenyeres pofon. Viszket tőle. Olyan helyeken, amelyeknek a létezéséről nem is tudott.

Ezt persze reggelre feldolgozza majd, megküzdési stratégiája tulajdonképpen egész magas százalékú sikerrátát ér el, a közömbösség és érzéketlenség földjét hordja égő, csípős sebeire, élve hantolja magát, rétegről rétegre. Adam könyörtelensége másnap délre kellemetlen zsibbadássá lesz lapocka tájékon, de a szülei, édes jó isten, a szülei… Megtudják, honnan kell kirángatni, szembesülnek a lecsúszottság mélységével, belenéznek és a Hermes-ben rejtőző sötétség szótlanul bámul majd vissza rájuk. Talán megkíméli, hagyja aludni egy keveset, mielőtt hazacitálja, átadja és bezsebeli a hálájukat.

(Adam sosem tenne ilyet. De Adam férfi, kóstolta már Hermes száját, és úgy ítélte meg, éppen tízezer dollárt ér.)

Öntudatlanul átmasszírozza fájó izmait, tapogatózva keresi a férfi hosszú, erős ujjainak becsapódási pontjait, pontosan szeretné feltérképezni, azt érezni, látod, megérintettél itt, most megérintem magamat ugyanott, és ezzel letörlöm a durvaságodat. Természetesen egy-két ponton erősebbnek, szívósabbnak tűnik a fájdalom, de összességében véve egyetlen hatalmas, meggyötört terület, nem talál rajta és benne semmit.

Megvárja, amíg beül mellé, akkor kötelességtudóan a biztonsági övért nyúl, becsatolja magát, rápillantani azonban nem mer, szégyentől égő arcát és szemeit a lábfejeit elnyelő sötétség felé irányozza. Lesunyt feje, összébb húzott teste összetéveszthetetlen megadást sugároz. – Kérlek, ne vigyél haza, ne azonnal, szeretnék letusolni előtte, de… nekem nincs… szóval, bevinnél egy hajléktalanszállóra, vagy valahová? Esetleg egy motelba? Van nálam valamennyi, az utolsó… van nálam valamennyi - leejtett vállai közé húzza nyakát, most vásárolták meg, viszont kimondani, hogy ma este nem először tették ezt meg. Nem. Úristen, bármit, csak azt ne.

Kis szerencsével, mire felkel a nap, megszökik Adam és a családja elől.