"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
“Call it a clan, call it a network, call it a tribe, call it a family. Whatever you call it, whoever you are, you need one.”
Egészen váratlan meglepetés, hogy Josie így hirtelen felbukkan New Orleansban, de nem panaszkodom, csak már teljesen lemondtam róla, hogy az iskolakezdésig még lehetőségünk lesz eltölteni egymással egy kis időt. Hiszen szerintem ez így teljesen más, a suli falain kívül is együtt lenni, szabadon, anélkül hogy az órák és tanulás terhe ránk nehezedve. Persze ha elfeledkezhetünk a minden pillanatban veszélyt jelentő nagybátyánkról, vagy a tényről, hogy öt éven belül nagy valószínűség szerint meg kellene ölnünk egymást egy szertartásos összemérettetés során. De éppen ezért örülök ennyire, hogy itt van, ahogy Hope is, és így a nyár vége előtt még van alkalmunk eltöltenie együtt pár laza, csajos napot. Úgy vélem, mindhármunknak kijár ez. És ez akár egy kicsit még összébb is hozhat bennünket. Nem vagyok tipikusan az a barátkozós fajta, de így, a sulin kívül, kötetlenebb körülmények között, talán ez is jobban fog menni.
- Fagyi, új bűbájok és... egy cuki srác? És még azt mondja, unalmasan telt a nyara – sandítok először Hope-ra, majd a testvéremre, aztán elvigyorodom. Ez a dolog engem is érdekelne. Mégis ki az akivel megismerkedhetett a poros, szürke kis Mystic Fallsban? Mármint persze teljesen más a helyzet év közben, amikor megtelik a város fiatal természetfeletti lényekkel, na de ilyenkor? - Ismerjük, vagy teljesen új az illető? Hadd találjam ki: egy vérfarkas? - tippelek is rögtön egy merészet. A legutóbbi emlékeim szerint a suli menő falkájából próbált valaki nagyon flörtölni Jo-val. Meglehet, hogy célt ért az illető? - Na, és veled mi újság, Hope? Mármint a fiúk terén? Mert úgy nagyjából tudom, mivel telt a nyarad, de van valaki, aki tetszik? - érdeklődöm, hisz még ennyi év után is olyan kevés személyesebb infót tudok a lányról.
Amikor Josie lehurrog Kai említése miatt, csak sóhajtok. Egyrészt oké, igaza van, tényleg korai ezzel elrontani a hangulatunkat. Másrészt azonban... ez sajnos nem olyasmi, amit sokáig kerülgethetünk majd, és ami azt illeti, nekem koránt sem megy olyan jól, hogy kiverjem ezt az egész katasztrófát a fejemből. Itt töltöttem a nyarat, hogy tanuljak és erősödjek, hogy javítsam az esélyeinket, tehát az elmúlt heteim másról sem szóltak, és amikor épp mással foglalkozom, az agyam egy hátsó felében akkor is épp a megoldáson gondolkodom. Leginkább eredménytelenül. - Erre én is kíváncsi lennék – kapom fel a fejem, amikor az ikrem felvezeti, hogy volna egy ötlete. Viszont mivel közben megérkezünk a tervezett célhoz, azaz a cukrászdához, egyelőre nem faggatózom tovább, és nem tippelgetek, csak besétálok a kellemesen világos helyiségbe, és a tekintetemmel máris keresem magunknak a legmegfelelőbbnek tűnő asztalt. - Tehát... mit is értesz az alatt, hogy icipicit komplikált? - teszem fel a kérdést, miután sikeresen letelepedtünk valahová.
CODAGE PAR AMATIS
Elisabeth Saltzman
Elszívó boszorkány
másból nyeri a mágiát
163
C szint: Kalmithil
D szint: Lamia
Ez az én történetem :
✩ Oh, she's sweet but a psycho
That's the thing about magic;
you've got to know it's still
here, all around us, or it just
stays invisible for you.
Kicsit megkönnyebbülök, hogy Jo is itt van, mert valahogy az évek során annyira belém rögzült, hogy Lizze-vel nehezebben viseljük el egymást... bár őszintén fogalmam sincs miért. Annak idején volt egy-két olyan dolog, ami okozott közöttünk vitát és nézeteltérést, na meg nem mellesleg kicsit heves nekem az ő természete, de mindezek ellenére természetesen kedvelem őt is a magam módján. Miután mind elkészültünk, el is indulunk az én vezetésemmel a közeli fagyizóba, és ha a limonádéra gondolok, kicsit össze is fut a nyál a számban, mert most épp olyan melegem van, hogy jól fog esni egy kis frissítő ital, ami majd lehűt mindannyiunkat. Később még bőven ráérek folytatni az olvasást, anya meg amúgy is vacsorára hívott valahová, szóval messze még az este. - Egy cuki srácot, huh? A suliból? - Pillantok Jo felé kicsit nagyobb mosollyal az arcomon. Persze nem voltam az a tipikus csaj, aki egyből szétcincál egy ilyen témát, de azért kicsit, játékosan meg kellett kérdeznem, elvégre Jo-ra is ráférne már egy kis boldogság, az ikrek problémái mellett, hiszen mindenkinek van... mindenkinek vannak. Még legalább másfél saroknyira vagyunk a célunktól, amikor Lizzie felhozza Kai-t, akiről már én is hallottam ezt - azt. Őszintén megmondom, amikor feltűnt a neve először, aggódni kezdtem az ikrekért, hiszen a férfi mégiscsak jóval idősebb tőlünk, jóval több mindent tud és tapasztalt... de nem becsülöm le önmagunkat sem. - Mire gondolsz Jo? - Nyilván tisztában vannak az ikrek is azzal, ha segítségre lenne szükségük, hát én is itt vagyok, és ugyan még csak elméletben vagyok tisztában azzal, hogy elég nagy az erőm, de majd hamarosan remélem már meg is tudom tapasztalni ezt, például az ilyen őrült ötleteknél. Nem tudom Jo mire gondol, de nagyon kíváncsi tekintettel pillantok felé, hogy beszámoljon minderről és tegyünk végre valamit. Mert mindenkire ráférne végre, hogy kicsit nyugodtabb életet éljen, hogy csak a sulira és a pasikra koncentráljunk...
A nyaram maga volt a megtestesült mágikus katyvasz. Egy feketelyuk, ami szinte minden energiámat és időmet elszívta, de látszata nem igazán van. Ha arra kérnének, hogy mutassak fel valamit, amit találtam és értelme is van akkor igencsak bajban lennék. Maximum annyit értem el, hogy Lizzie nélkül könnyedén kiolvastam a suli fél könyvtárát, úgyhogy gond nélkül lehetnék Dorian helyettese ha valami miatt el kellene hagyni az iskolát. De komolyra fordítva a szót eljutottam a semmitől egészen a nagy büdös nulláig, ami egy nyár alatt nem kis teljesítmény. Úgyhogy remélem Lizzie legalább sikeresebb volt nálam és megtanult egy két olyan varázslatot, amivel tudunk is kezdeni valamit. - Őszintén szólva mindenféle unalmas dolgot. Könyveket bújtam, jóformán fagyin éltem, tanultam pár új bűbájt, megismertem egy cuki srácot, meg ilyenek. – csacsogtam lelkesen, miközben a csajok mellett caflattam. Fogalmam sem volt melyikük csap le előbb a cuki pasi témára, de reméltem, hogy nem akarnak majd ízekre szedni és minden apró részletről kifaggatni. - Lizzie! Ne rontsd el a pillanatot. Semmi kedvem most szóbahozni, sőt még csak gondolni se akarok rá. – dorgáltam meg a testvéremet. Azért jöttem el otthonról, hogy kiszabaduljak abból a kaotikus és bosszantó tehetetlen állapotból, amit azért érzek, mert nem vagyunk képesek tenni az ellen, hogy az a szörnyeteg végre visszakerüljön a pokolba és egyszer s mindenkorra ott is maradjon ahová való. Most nem szeretnék semmi mást csak az ikertestvéremmel lenni és kibékülni Hope Mikaelsonnal, hogy végre normálisabban élhessünk még erre a maradék időre és ne kelljen mindig az a hülye ármánykodás és gonoszkodás. - Tudjátok azon gondolkoztam, hogy talán lenne egy módszer, hogy többet megtudjuk Kai-ról és talán még az összeolvadásról is. Viszont egy icipicit komplikált a dolog. – hozakodtam elő a farbával, miközben folyamatosan a New Orleans Francia negyedének nyüzsgő forgatagát kémleltem. Lehet, hogy nem itt és nem most kellene ezzel előhozakodnom, de abban is biztos vagyok, hogy a Mikaelson házban még a falaknak is fülük van akik, egész jól tudják miként figyelmeztessék a szüleinket ha éppenséggel valami eszement dologra készülünk. Ez pedig alighanem életünk eddigi legbizarabb és legőrültebb ötlete.
Azt egy percig sem állíthatom, hogy a nyaram szűkelkedett volna izgalmakban. Ez aligha lehetséges New Orleans szívében, a Mikaelson család vendégeként, Freya tanítványaként, Kai elől bujkálva, menekülve... és persze nem utolsó sorban Seraphim mellett, aki új színt... mondhatjuk, hogy egy sötétebb színt hozott a napjaimba. Mégis talán az egyik legnagyobb meglepetés az itt tartózkodásom alatt, hogy Josie csak így a semmiből felbukkant. Már teljesen lemondtam róla, hogy ő is csatlakozni fog hozzánk, a beszélgetéseinkből eléggé úgy jött le, hogy jól érzi magát otthon is, talán kicsit kiélvezte, hogy a szokottabbnál jóval csendesebb a suli, az sem kizárt, hogy új barátokat is talált időközben. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok, hogy telt a nyara, mert biztos vagyok benne, hogy a telefonálásaink során sem mondott el mindent, és amúgy is örülök, hogy végre látom. Ha valakinek ikre van, akivel születése óta az év minden napján együtt van, néha jól esik ugyan különválni is, próbálgatni, milyen az, ha csak magunk vagyunk, de végül szerintem utolér mindkettőnket a másik hiánya. Velem legalábbis egyértelműen ez történt most. - Szerintem a te hangodat száz közül is felismerném egy nagyobb tömegből – nevetgélek, amikor a hallásomra tesz megjegyzést. - Komolyan kíváncsi vagyok, mivel is voltál ilyen sokáig elfoglalva – ingatom a fejemet némi hitetlenkedéssel. Ugyan már! Nyári szünet van! Szerintem akármit csinált otthon, tehette volna itt is, de ez nem szemrehányás. Ahogy mondtam, néha tényleg nem árt egy kis idő külön. Igazából, azt hiszem, a magam módján ezzel is csak a tudtára akarom hozni, hogy mennyire hiányzott. Amikor feldobom az ötletet, hogy elmehetnénk beülni valahová, és hozzáteszem, hogy Hope társaságának is örülnénk, kicsit aggódom azon, hogyan fog reagálni. Az elmúlt hetekben elég ügyesen elkerültük egymást, és én már nem tudnám megmondani, kinek a hibája is ez. Azt hiszem, mi ketten egyszerűen csak könnyebben oldódunk Josie társaságában. Mert nekem tényleg nincs semmi konkrét bajom vele, de abban nem vagyok biztos, hogy ez visszafelé is igaz-e. Ő talán még neheztel a gyerekkorunkban egymásnak okozott sérelmekért, vagy csak simán nem kedvel. Néha mondjuk tényleg szeretném ő jobban megérteni. De örülök, hogy végül úgy dönt, csatlakozik hozzánk. - Fagyi és limonádé... Hmm... szerintem nagyon jól hangzik – bólintok elmosolyodva. - Persze, igazatok van, ezektől először nem árt megszabadulni – bökök Jo csomagjaira, aztán fel is kapom az egyiket, hogy mutassam az irányt a szobám felé. Gondolom, a holmija egyelőre ott is elfér, amíg a házigazdák kitalálják, hol szállásolják majd el őt. Ami engem illet, én azt sem bánom, ha egy ágyban alszunk, ha nem lenne több hely – amit amúgy kétlek – hisz nem egyszer megtettük már. Amint a pakolászással végzünk, csatlakozunk is Hope-hoz a bejáratnál. - Na, ezt én is szívesen meghallgatnám, húgi – bököm meg útközben lazán a tesómat a vállammal. - Nem volt túl unalmas a suliban nélkülünk? - billentem oldalra a fejem tréfálkozással a tekintetemben. - Tényleg... ugye Kai nem csinált újabb gondokat? - kérdezem ezt már jóval komolyabban. Hiába az újratalálkozás lelkes öröme, a keserűbb kérdésekre is muszáj kitérnünk.
Valójában mindig úgy éreztem, hogy sokkal tartozom a Saltzman ikreknek. Nem azért mert bármi olyat tettek volna értem... mert nem, csak egyszerűen nem volt rá lehetőségem, hogy barátkozzak régebben, nem ismertem a családomon és a közeli barátaimon kívül senkit aki hasonló hozzánk... és akkor egyszer csak idecsöppentem, hozzájuk a Salvatore iskolába, és ők befogadtak, megmutatták milyen 'normálisnak' lenni és valakivel együtt felnőni. Akármennyire is marjuk néha egymást az miatt, mert nem egyezünk sok mindenben, biztos vagyok benne, hogy ha bajba kerülnék ők ugyan úgy segítenének rajtam, mint én rajtuk. Hamar becsukom a könyvemet, Lizzie hangját meghallva pedig már tudom, hogy ennyi volt a magány, innentől kezdve meglesz a beosztás mára. Persze egy kicsit még titkon reménykedem, néhány másodperc erejéig, hogy kettesben szeretnének lenni, megbeszélni a nyár ügyes bajos dolgait. De nem. - Természetesen nem jelent gondot Josie. - Hamarosan vége a szünetnek, Lizzie pedig biztosan együttműködőbb és nyugodtabb lesz ha Josie is itt van velünk... nem bánom, ha egy kicsit lehetőségünk lesz kikapcsolódni, talán fény derül a múltban elkövetett sérelmek súlyára is, vajon ki mennyire érzi még fájdalmasnak a tinédzser korszakunk elején történő hajba kapásokat? Érzem, a levegő még sokszor izzik körülöttünk. Apró mosoly kerül ajkamra, amikor limonádéra hívnak engem is, a nagyanyám könyvét a mellkasomhoz szorítom és biccentek egy aprót, majd a lépcső felé lépek. - Köszönöm, szívesen veletek tartok. Csak még ezt én is felviszem addig, ameddig lepakolsz. - Ismernek már, nem vagyok egy nagyon csacsogós fajta, de azért megpróbálom kifújni a fáradt gőzt és igyekszem a lehető legtöbbet kihozni ebből az egész helyzetből. Hamar a szobámba érek, ledobom a könyvet, és felkapom a táskám az ágyamról, remélve, hogy addig a mellettem lévő szobából Josie és Lizzie is kijönnek, elkészülve. - Van egy csomó hely itt a központban, de a legjobb fagyit és limonádét három sarokra innen adják, úgyhogy azt javaslom, oda menjünk. - Ahogy elkezdem a mondandóm, lassan el is indulok a kapu felé. - Mit csináltál a nyáron Josie? - Nem tudom, pontosan miért nem volt itt, sőt, igazából vajmi keveset tudok a magánéletükről jelenleg, de igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni, komolyan...
Nem telt el olyan sok idő amióta eldöntöttem, hogy a testvérem után jövök én is és próbálok egy kis minőségi időt tölteni vele ameddig még lehet. Ami pedig Hope-ot illeti, talán itt az ideje, hogy végleg elássuk a csatabárdot és civilizált emberek módjára megbeszéljünk mindnet. Ehhez pedig jó kezdetnek tűnik, ha megpróbáljuk Őt is bevonni mindenbe amibe csak lehet. Persze ehhez azért neki is nyitottnak kell lennie a dologra, de remélem ezzel nem lesz baj. Végtére is Ő mindig is nyitottan állt hozzánk egészen addig a pillanatig amikor valami megváltozott.- Mert nem is tudja, hogy jövök. Meglepetésnek szántam. - mosolyogtam rá kedvesen, majd folytattam. - Őszintén szólva kezdtetek hiányozni. - fűztem hozzá még mindig mosolyogva, miközben meghallottam a testvérem örömtől csilingelő hangját. Igazából tényleg hiányoztak mind a ketten. Azok a csípős megjegyzések amivel néha megjutalmazzák egymástés és csupán az, hogy halljam a hangjukat és lássam őket. Alapból meg sem fordult volna a fejemben, hogy egyáltalán ezt valaha is kimondom majd, de így van. - A hallásoddal sosem volt probléma. - vigyorogtam fel Lizzie-re.Tény, hogy a testvérem hallása olyan, mint egy vadmacskáé, főleg ha olyan dolgokról van szó ami érdekli. Az pedig semlátomást meghozta a lelkesedését, hogy megjelentem. Már emiatt megérte ellátogatnom ide és meglepni Őket. - A jó dolgokra várni kell, és egyébkéntis csak most tudtam elszabadulni. - füllentettem egy picit. Végsősoron jöhettem volna már vele is, de vonakodtam megtenni. Talán tartottam tőle, hogy ketten már túl sokan leszünk Hope családjának és amúgyis szeretettem volna némi időt egyedül is eltölteni. - Ami azt illeti, a szünet végéig terveztem itt maradni. Persze, csak ha nem jelent gondot. - pillantottam Hope felé jelezve, hogy tőle várom a választ. Érdekes időszaka lesz ez az életünknek. Talán itt sikerül majd elrendeznünk minden ellentétet ami kialakult az évek folyamán közöttünk. Reménykedem benne, még akkor is ha ezt soha nem vallanám be senkinek. - Persze, menjünk, de előtte lepakolnám a csomagjaimat ha nem gond. Igen, mindenképpen gyere velünk, kíváncsi vagyok rá hogyan haladtatok a nyáron. - mosolyogtam mind a kettő lányra.
Elmélyülten körmölöm a napokban tanult hasznos varázslatokat és varázsigéket a jegyzetfüzetembe – vagy nevezhetjük kezdetleges varázskönyvnek is –, az átmeneti szobám rejtekében. Mikaelsonék New Orleans-i otthona felér egy természetfeletti turistalátványossággal, határozottan megér egy túrát a sok régi ereklyével, drága, több száz éves holmikkal, amelyeket feltételezem, hogy Klaus halmozott fel, én azonban valószínűleg még negyedét sem láttam. Az az igazság, hogy az éjszakákat és a Freya által tartott leckéket leszámítva nem sokat időzöm a nyári szállásomon. Egyrészt mert szerettem volna jól kihasználni az időt, és megismerni a várost, másrészt folyton olyan helyek után kutattam, ahol zavartalanul gyakorolhattam a varázslást, harmadrészt titokban időt szakítottam arra is, hogy az Ötök szövetségével tartsam a kapcsolatot, és ne feledkezzem meg a velük tartott edzésekről sem... és akkor ennek az érdekes nyári vakációs káosznak a közepén toppant be az életembe Seraphim is, aki szintén vállalta, hogy mentorál. És a sok óvatos, engem féltő és kímélő felnőttel ellentétben hajlandó olyan sötét varázslatokat is tanítani nekem, amivel akár valóban fel is vehetem a harcot a drága démoni nagybátyánkkal. Szóval igen, mondhatjuk, hogy elfoglalt vagyok, és ezt egy cseppet sem bánom. A semmittevéssel múlatott időszakok annál inkább kikészítenek és felőrölnek, miközben Kai miatt folyamatos veszélyben vagyunk, és akkor még nem is beszéltünk a felettünk gyilkos bárdként lebegő Gemini-átokról, amire szintén megoldást kell találnunk. Azonban ennyi elfoglaltság mellett kicsit valóban sajnálom, hogy szinte semmi időm nem marad Hope-ra. Úgy tűnhet, mintha kerülném őt, és tudom, hogy nem vagyunk egymás kedvencei, valami néhány évvel ezelőtti incidens miatt sokan azt hihetik, hogy még mindig gyűlölöm őt, pedig ez egyáltalán nincs így. Valójában már arra sem emlékszem, mi volt a közöttünk levő ellentét kiváltó oka, és amúgy sem vagyunk már kis gyerekek. De... egyszerűen nem vagyok az a típus, aki könnyen nyitna mások felé, és az a zűrzavar, ami manapság az életemet jellemzi, nem is könnyíti meg ezt nekem. Becsukom a füzetemet, majd meggyújtok egy gyertyát, és épp arra készülnék, hogy kipróbáljak egy egyszerűbb varázslatot, amikor ismerős hangok ütik meg a fülemet odalentről. Josie? Az nem lehet. Tuti képzelődöm. Egy szóval sem mondta, hogy jön, pedig mennyit könyörögtem neki, hogy tartson velem, vagy legalább jöjjön ő is utánam pár héttel később. Bár erős a gyanúm, hogy képzelődöm, mégsem tudok a fenekemen maradni, a kíváncsiság hajt előre, ki is lépek az erkélyre a belső udvar felől. - Úristen, Josie! - kiáltok fel, amikor lepillantva meglátom a húgomat. - Szóval tényleg jól hallottam... - iramodok meg lefelé a lépcsőn. - Szia Hope! - köszönök mosolyogva a másik lánynak is, míg elhaladok mellette, majd a testvérem nyakába vetem magam. - Hát mi a fene? Lassan vége a nyárnak, azt hittem, már tuti nem is jössz! - jelentem ki elképedve. - Ugye maradsz is, és nem csak beugrottál? - tekintettemmel már a csomagjai mennyiségét mérem fel. - Gyere, menjünk, üljünk be valahová egy jó hideg limonádéra, és el kell mesélned, hogy telt a nyarad nélkülem? - karolok is belé. - Hope, van kedved velünk tartani? Amúgy sem tudtunk eddig sokat beszélgetni egymással, és... esetleg ha van kedvenc helyed, ahová mehetnénk, megmutathatnád nekünk... - próbálok felé kezdeményezni, és egyébként is ő ismeri legjobban a környéket, ő van itthon New Orleansban.
Ahányszor csak tehetem, hazautazom. Nem könnyű elszakadni az embernek a családjától, főként nem olyantól, akikhez világ életében felnézett és imádott. Még mindig érzem a keserű ízt a számban amikor visszatérek, az emlékek a múltamból újra és újra megrémítenek... igaz, most sem sokkal jobb a helyzet, de talán az apró reményfoszlány egyre erősebben ragyog fel felettünk, mi pedig soha nem fogjuk feladni, és én már alig várom, hogy újra egyesítsük a családunkat. Anya éppen a mocsárnál intézi az ügyeit, én pedig nagyanyám egyik mélyről előkotort varázskönyvével vánszorgok ki a belső udvarba, helyet foglalva a szökőkútnál. Nem különösebben hat meg a tény, hogy Lizzie Saltzman is az épületben tartózkodik,,, a folyamatos flegmázása és felsőbbrendűsége az évek során nem könnyítette meg a dolgomat, akárhányszor is próbáltam meg közeledni az ikrek felé. Igazából fogalmam sincs, miért olyanok velem, amilyenek, többszöri próbálkozások után sem sikerült ezen változtatnom, de mondjuk... még mindig nem adtam fel a reményt. Emlékszem, amikor megérkeztem az iskolába, ők fogadtak és akkor még egészen rendben voltunk. Aztán elkezdtünk felnőni. New Orleans varázsa minden alkalommal magába szippant. MF-ben folyamatos honvágyat érzek, az egyedüli, aki ezt valamilyen szinten ellensúlyozni tudja, az Saltzman doki. Különös dolog, talán az ikrek ezért is neheztelnek rám. Mindenesetre kiélvezem ezt a kis időt, amit itt tölthetek, és megpróbálok Lizzie negatívságától minél messzebbre kerülni. Miközben a könyvet lapozgatom, igazából kicsit elkalandozom arról is, hogy miket tudnék csinálni odakint a városban, milyen helyeket látogatnék meg szívesen. Akarva akaratlanul mosolyra késztet egy-egy kósza elképzelés, hiszen amikor még Romannel megismerkedtem, szinte bejártuk az egész várost. Azt hiszem ez normális. Mindenkinek vannak ilyen emlékei, igaz? Megrezzenek az ismerős női hang hallatán. Nem számítottam vendégekre, sőt úgy tudtam, Josie nem jön Lizzie után most. A meglepődöttség tökéletesen kiül arcomra, mondjuk egy apró mosolyt rövid idő után sikerül kicsikarnom, de mély levegőt veszek és összecsapom a könyvemet... felállok. - Josie, hát te? - Lépek közelebb, elnézve a táskáját, nem pakolt túl hosszú időre. - Lizzie nem is említette, hogy jössz te is... amúgy valahol... odafent van.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem azt a szabadságot, amit Lizzie távolléte adott a számomra, de ennek ellenére iszonyatosan hiányzik és nagyon szeretném már Őt viszont látni. Ettől pedig az sem riaszt vissza, hogy egészen New Orleans-ig kell elutaznom. Az pedig csak a hab a torta tetején, hogy újra találkozhatom majd Justin-nal és Lunával. Repülővel nem volt olyan elviselhetetlen az utazás hossza, de azért mégiscsak örülök amikor a gép hangszórójába bemondja a pilóta, hogy a leszállás megtörtént és köszönik, hogy az Ő légitársaságukat választottuk. Őszintén, túl sok választási lehetőségünk nem nagyon volt és amúgy is a lényeg az, hogy itt vagyunk. Nem igaz? Túl sok csomagom nem volt így viszonylag hamar sikerült megszabadulnom, aminek azért is örültem nagyon, mivel már vártak rám. A repülőtér mozgólépcsőjén állva láttam az előttem elterülő város minden fényét és megértettem, hogy Justin miről beszélt nekem amikor azt mondta, hogy ez a város a saját démonaival való küzdelem ellenére az egyik legszebb hely a földön. Akarva, akaratlanul is felsejlenek az elmémben a Hope által mondott és általam el-el csípett mondatok, amit a szülővárosáról mondott. Mind arról az érdekes és kissé vad környezetről, amiben élt, és azokról a pillanatokról amikor a Mississippi partján eltöltött pillanatok milyen élményeket biztosítottak neki. Ha őszinte akarok lenni akkor valamilyen szinten irigylem is Őt és egy bizonyos fokig sajnálom is. Minden bizonnyal nem lehetett könnyű gyerekkora és ez sokban rányomta a bélyegét arra, miként is viszonyul másokhoz. Mindenesetre azt hiszem mostanában kezdem Őt egyre inkább megkedvelni, újra. Körülbelül a lépcsősor közepénél járhattam amikor megpillantottam a fogadó bizottságot, Justin személyében. Hogy miért pont Ő jött ki elém? Ennek az az egy oka van, hogy szeretném meglepni Lizzie-t és nála jobban csak Hope ismeri a várost. Neki meg éppen elég lesz akkor megtudnia, hogy én is itt vagyok, amikor odaérek. Nem vagyok benne biztos, hogy Ő is annyira rajongana a gondolatért, mint az ikertestvérem fog. - Még kis táblácskát is kapok? - kuncogtam, miközben odasétáltam a rám váró sráchoz, majd szorosan megöleltem. - Még szép. Végtére is ez az első igazi látogatásod nálunk. - felelte jókedvűen, majd viszonozta az ölelésem. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy kezd kellemetlenné válni a szituáció, így gyengéden eltoltam magam tőle és a bőröndöm után nyúlva folytattam a társalgást. - Igazán hálás vagyok, hogy kijöttél elém. Tényleg szeretném, ha Lizzie igazán meglepődne. - mondtam mosolyogva, miközben sétáltam az odalán a kijárat irányába. - Akkor ezek szerint nem tudja, hogy jössz? Na és a másik lány, a barátnőtök, Ő tudja? Vagy teljes titoktartás volt? - bombázott a kérdéseivel, miközben eljutottunk a kocsiig, ahol legnagyobb meglepetésemre Luna fogadott minket. - Senki, csakis anyáék és Te. Így kisebb az esély a lebukásra. - vigyorogtam rá jókedvűen, majd kinyitottam az ajtót és gyorsan megszeretgettem a gyönyörű kutyust, akitől egy üdvözlő puszit is sikerült bezsebelnem. Az út további részében Justin tartott nekem egy rögtönzött városnéző túrát és még kajálni is meghívott nem messze a francia negyedtől, ami valójában az igazi úti célom volt. Megbeszéltük, hogy ameddig a városban vagyok, mindenképpen találkozunk még és csinálunk valami közös programot. Persze nem mondhattam nemet és jobban belegondolva nem is akartam nemet mondani. Kedvelem Őt és olyan régóta vagyok már egyedül, hogy jólesik a lelkemnek a közelsége. - Köszönök mindent. - mosolyogtam rá, majd közelebb hajolva megpusziltam és elsétáltam. Úgy fest, hogy ez nálunk már valamiféle hagyomány lesz, főleg, ha nem tesz semmit, amivel ezen változtasson. Mert, hiába tetszik és hiába minden ameddig Ő nem adja jelét annak mit is szeretne. Úgyhogy a mikor elváltunk, nem igazán tudtam, hogyan tovább. Így inkább fogtam a kis csomagomat és elindultam a megadott cím bejárata felé, ahol sikeresen belefutottam az egyetlen olyan emberbe New Orleans városában, akit a szívem mélyén inkább utoljára hagytam volna. - Meglepetés! - adtam elő az ártatlant, aki tényleg csak szerette volna meglepni Őt és nem utolsó sorban a testvérét.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
tökéletes terv nem létezik, de ez nem ok arra, hogy feladjuk
- Ha nem számonkérés volt, akkor elég rosszul fejezed ki magad… - Jegyeztem meg, de nem vitát akartam szítani, csak épp a stílusában akadt némi kivetnivaló, legalábbis számomra. Végül bólintottam. – Máskor használni fogom, becsületszavamra. Határozott voltam és tényleg komolyan is gondoltam a dolgot. Aztán a további szavaira a szemeimet forgattam. Nem tudtam, hogy most hülyének néz-e vagy csak tényleg ennyire érdekes a stílusa, de… az, hogy aki embernek béna, az vámpírnak pompás, ez rohadt nagy vicc volt. De ezúttal nem igazán akartam visszaszólni, ráhagytam. Úgy tűnt, ő olyan fajta „főnök”, vagy „király”, akinek tényleg tilos nemet mondani, különben karóval a szívedben végzed. Ez nem éppen tetszett, bár maga az a tény sem, hogy valakinek konkrétan az „alattvalója” lettem. Komolyan, kellett ez nekem? Nem hiszem. Sóhajtottam egy aprót, átgondoltam a szavait. - Megpróbálok nem feltűnést kelteni, bocs. Nem igazán volt olyan, aki elmagyarázta volna ezt az egész kialakult helyzetet a városban… mondjuk érdekes, itt élek évek óta, sőt, itt születtem, mégsem tudtam arról, hogy itt konkrétan megbújik egy vámpírokkal teli társaság. Pazar. – A fejemet csóváltam. Mondjuk esélyes, hogy pont ez volt a céljuk. Az, hogy senki se tudjon róluk és valljuk be, ezek szerint nagyon jól csinálták. Nem akartam én lenni az, aki elintézi az álcájukat, avagy keresztbetesz nekik. Ahogy közölte, hogy ismeri Rebekaht, nyeltem egyet. Kissé aggódni kezdtem, hisz nem akartam bajba keverni a szőkét, csak már elegem volt a folytonos kérdezősködésből. De nem úgy tűnt, mintha problémát okozna ez az infó ennek a Marcelnek, sőt… mintha túlzottan elgondolkodott volna rajta. Néhány pillanatra még Rebekah története is beugrott, vagyis történet-részlete. Azt mondta, önmagát látta meg bennem, mikor elmeséltem, milyen szerencsétlen is vagyok, legfőképp a szerelmi életemet illetően. De végül nem akartam kombinálni, legalábbis nem hangosan, így nem kérdeztem rá, mi a fene közük van egymáshoz. - Nem a hobbija. Rajtam kívül úgy tudom, senkit sem változtatott át… nekem csak segíteni akart, azt hiszem. – Vagy legalábbis valami olyasmi. Egy „második esélyt” adni, ami nem úgy sült el eddig, ahogyan akarta. - Nem kell a fenyegetőzés, oké? A végén még fellázad ellened az egész társaság, ha mindig azzal jössz, hogy leölsz mindenkit, aki megszegi a szabályaidat. – Morrantam már egy kissé ingerülten, hisz azért nem egyszer rejtette el a szavaiban, mondandójában azt, hogy megöl, ha feltűnést keltek vagy tönkreteszem az álcájukat. Nem állt szándékomban, épp ezért volt sértő ez az egész. Végighallgattam mindent, amit mondott, a szabályokról és egyebekről, majd megbiccentettem a fejemet felé. - Nos, akkor megyek. Akad bőven dolgom. – Szusszantam, aztán még elnéztem Marcel társa felé. Ha pedig nem állított meg, akkor fogtam magam és végre távoztam a helyről.
Kezdőlap
Egészen váratlan meglepetés, hogy Josie így hirtelen felbukkan New Orleansban, de nem panaszkodom, csak már teljesen lemondtam róla, hogy az iskolakezdésig még lehetőségünk lesz eltölteni egymással egy kis időt. Hiszen szerintem ez így teljesen más, a suli falain kívül is együtt lenni, szabadon, anélkül hogy az órák és tanulás terhe ránk nehezedve. Persze ha elfeledkezhetünk a minden pillanatban veszélyt jelentő nagybátyánkról, vagy a tényről, hogy öt éven belül nagy valószínűség szerint meg kellene ölnünk egymást egy szertartásos összemérettetés során. De éppen ezért örülök ennyire, hogy itt van, ahogy Hope is, és így a nyár vége előtt még van alkalmunk eltöltenie együtt pár laza, csajos napot. Úgy vélem, mindhármunknak kijár ez. És ez akár egy kicsit még összébb is hozhat bennünket. Nem vagyok tipikusan az a barátkozós fajta, de így, a sulin kívül, kötetlenebb körülmények között, talán ez is jobban fog menni.
- Ha nem számonkérés volt, akkor elég rosszul fejezed ki magad… - Jegyeztem meg, de nem vitát akartam szítani, csak épp a stílusában akadt némi kivetnivaló, legalábbis számomra. Végül bólintottam. – Máskor használni fogom, becsületszavamra.
◆ 
